Eltelt egy év,itt van az új Weezer lemez! A vicceskedő kaliforniai alter-rock alakulat nyolcadik albuma visszakacsint a 90-es évek hajrájában diadalt arató Blue-Pinkerton korszakához,amikor Cuomo és geek tesókái bömböltek minden valamirevaló egyetemi gólyatábor ismerkedő partijában.

A három lemezt felölelő aranykor után 2002-től kissé kimentek a divatból,a kritika előszeretettel osztotta a Maladroit-ot és a Make Believe-et ,volt aztán feloszlós szólózás is,majd a „visszatérő” Red Album és a tavalyi Raditude, melyek egyike sem tudta megismételni a korai sikereket,ám szétzilálni sem tudta a zenekart.

Az igazság az,hogy a Weezer tagjai nagyjából szarnak a rendszerre, öntörvényileg készítik -mostanság fossák-  albumaikat( 2011-ben újabb eresztés várható), finom trendváltások ugyan tetten érhetők munkáikon ,de kábé ugyanaz a bohém ”pankpop” csendül fel a Hurley-n is ,ami egykoron az egekbe emelte Cuomo-ékat. A magam részéről minden lemezen találtam kedvemre valót, az utóbbi időkben talán kevesebbet (a Raditude kifejezetten taszított) A Hurley érezhetően felfelé mozdítja a pályagörbét,megkockáztatom,hogy  a Green album szintjén mozog. A hagyományos Weezer értékek kerülnek előtérbe,játékos harmóniákra ráhúzott elektromos gitárfüggöny, 60 másodperc alatt refrénbe forduló,kellemes lüktetésű,tréfás kedvű szösszenetek. A Weezer esetében mindig nagy fegyverténynek számított a hallgatóság kedvenc korszakának pofátlan megidézése,az új album dalai is a véget nem érő főiskolai bulikat juttatják  majd eszünkbe,káros májerkodó kertvárosi  hatások nélkül,bár a Weezer egyszer-kétszer már közel járt ,hogy átboruljon a kaliforniai college-rock árnyasabb térfelére ,még ha Rivers Cuomo szarkazmussal és önironiával dúsított légköre legtöbb esetben megóvta a kompániát a posványtól.  Úgy tűnik egyenlőre nem kell félni,ezt a világot talán csak a Smart Girls című dalocska idézi meg az új anyagon. Ráadásul a korábbi vehemenciát felidéző,tempós iramú Hurley-n van legalább 4 remek szerzemény: a bizarr szinti effektekkel megtámogatott,kórusban óbégatásra sarkalló Memories; az akusztikus gitáron bájos naivsággal pötyögő,precíz arányérzékű,hirtelen iramváltással megcsuszamló Unspoken; a slágeresen pulzáló Hang On; vagy agresszívabb hangnemet megütő,azonnal oldódó Where’s My Sex?.

Összességében kimutatható az előrelépés,a rajongókon túl, a külső szemlélők is kedvüket lelhetik a Lost pufi sztárjának nevét és nyájas ábrázatát - rejtélyes okokból- magára öltő, új Weezer anyagban

A zenekar jelenleg épp Memories turnéját bonyolítja az USA-ban,ahol felváltva,estéről-estére játsszák a Blue , és a Pinkerton album teljes zenei anyagát,mely noszatlgia turnét remélhetőleg egy világjárás követ majd, minek keretében elcsíphetjük őket,mint tettük azt a szépemlékű 2005-ös Novarock fesztiválon.

A napokban szökkent szárba és vált hivatalossá a pár éve már köztudatba dobott szagos kis hírmorzsa, miszerint Sacha Baron Cohen játssza majd Freddie Mercury-t, a készülődő Queen moziban.Az extrém komédiáiról elhíresült Cohen (Borat,Brüno) jó választásnak tűnik,hiszen viszonylag kis polírozással „freddisíthető”,és mint tudjuk az idióták profin nyomják a  drámát is, sok  hasonló ,éles műfaji átalakulás volt lekövethető már a történelem során.

A Queen megalakulásától a 1985-ös Live Aid csúcspontig terjedő projekt a forgatókönyv készítés stádiumában tart éppen ,Peter Morgan avatott kézimunkája (A királynő,Frost/Nixon) megbízható alapanyagot sejtet. A Queen tagok már alá is firkantották a dalok használatát engedélyező papírost,tiszta a pálya, pereghet a film.

A zenészekkel ,zenekarokkal foglalkozó alkotások jellemzően nagy reflektorfényt kapnak, a siker atombiztos, a „műtárgyak” eleve adott rajongói rendszerint biztosítják a megfelelő jegybevételt.

Az olykor kellő bátorsággal megkomponált portréfilmek maradandó eredményt hoznak,a zenei világ hallhatatlan ikonjai többnyire a porból emelkednek az ég felé,így a dramaturgia alapból drámai, és a művészek életéről fátylat rántó mozikra amúgy is mindenki kíváncsi.

Az alábbiakban összehordtam tíz, számomra kedves,idevágó  darabot,az esetleges vitaindítás kedvéért ezúttal rangsorolva.

TOP 10 zenés életrajzi játékfilm:

10.Szénbányász lánya (Coal Miner’s Daughter) (1980)

Műtárgy: Loretta Lynn/Sissy Spacek R: Michael Apted

A 20 évesen 4 gyermekes anyaként pályakezdő country csillag ,Loretta Lynn életét feldolgozó moziban Tommy Lee Jones tündököl a díjakkal elhalmozott - mostanság méltatlanul keveset foglalkoztatott - Sissy Spacek oldalán.

A lentről kezdés alapesete,kissé szirupos,de színvonalas portré.

9.Tina (What’s Love Got to Do with It) (1993)

Műtárgy: Tina Turner/Angela Bassett R: Brian Gibson

Tina Turner küzdelmes,verésekkel és megaláztatásokkal tarkított életútja a kezdetektől Ike (Laurence Fishburne) leválásáig.Angela Bassett nagy kiugrása lehetett volna a film,ám a későbbiekben nem jöttek ennyire testreszabott szerepek.

Erős iparos munka,remek dalbetétekkel.

8. Bird – Charlie Parker élete (Bird) (1988)

Műtárgy: Charlie Parker/Forest Whitaker R: Clint Eastwood

Estwood főhajtásában az ifjú Forest Whitaker remekel. Charlie Parker tragikus életének remek feldolgozása, 24 karátos „feka” drogdrámával nyakonöntve.

7. Piaf (La Môme) (2007)

Műtárgy: Edith Piaf/Marion Cotillard R: Olivier Dahan

 Marion Cotillard show,a francia színésznő emlékezetes alakítása a gall nemzeti kincsről,a zenész filmek összes kellékével (prostitúció,kox,szegénység,alkohol) feldíszített mozi.

6.Ray (2004)

Műtárgy: Ray Charles/Jamie Foxx R: Taylor Hackford

A többnyire vicceskedő Foxx élete szerepét kapta Taylor Hackford rendezőtől Ray Charles hányatott életének megfilmesítése kapcsán. Színes korrajz, az” african-american” lét válogatott gyötrelmeivel, az 50-60-as évek fehér Amerikájának árnyoldalainak felvillantásával.

5. I’m Not There – Bob Dylan életei (I’m Not There) (2007)

Műtárgy: Bob Dylan/Cate Blanchett,Richard Gere,Christian Bale,Heath Ledger,Marcus Carl Franklin,Ben Whishaw R:Todd Hayes

A kreativitást és komoly háttérismeretet igénylő, szabályokat nem ismerő filmes vállalkozásban Dylan életének állomásait,és a főhőst - a  speciális koncepció részeként- több színész rotálásával jeleníti meg Hayes. Egyedülálló alkotás ,egy egyedülálló zenész megénekléséhez, ezt a filmet érezni kell,nem érteni.

4.Sid és Nancy (Sid and Nancy) (1986)

Műtárgy: Sid Vicious R: Alex Cox

A Sex Pistols gitárosának története -  az egykoron zseniális  - Gary Oldman-nal a főszerepben. A Sid és Nancy a punk műfaj talán egyetlen nívós filmes darabja, kultstátusza bemutatásától biztosított.

3.The Doors (1991)
R: Oliver Stone
F: Val Kilmer, Meg Ryan, Kyle MacLachlan

Oliver Stone lázas  rajongással és szenvedéllyel készített,imádott és gyűlölt filmje tulajdonképpen Jim Morrison mozgóképes emlékműve. Alámerülés a  60-70-es évek amerikai művészvilágának rejtett bugyraiba ,egy megosztó, ám vitathatatlanul tehetséges zenész életének,álmainak,vízióinak bemutatásán keresztül.  Val Kilmer pedig  maga Morrison,a metamorfózis ijesztően hibátlan. 

2.A nyughatatlan (Walk the Line) (2005)

Műtárgy: Johnny Cash és June Carter/ Joaquin Phoenix, Reese Witherspoon
R: James Mangold

Mangold váratlan és meglepően erős filmje a country istenség, Johnny Cash életrajzából készült. J.Phoenix és R. Witherspoon átütő alakításainak köszönhetően ez a film rendkívül életszerű,valóságosnak ható darab,mely  kendőzetlenül mutatja be egy rendkívüli hatású zenész,ugyanakkor egy esendő ember életét.

A country-t erősen rühellők se kerüljék a filmet, Cash műfaján túlnyúló,megkerülhetelen figura.

1.Control (2007)

Műtárgy: Ian Curtis (Joy Division)/Sam Riley
R: Anton Corbijn

A Joy Division zseniális frontemberének emléket állító film mindent tud amit egy zenés életrajzi film nyújtani tud,és mindent megmutat amit Ian Curtis univerzumáról tudni érdemes. A zenetörténelem talán legszomorúbb története,melynek hatásai 20 év után sem üllepedenek.Különleges atmoszféra,ellenállhatatlan főszereplő(Sam Riley),csodás zenék, és a kornak megfelelő briliánsan berendezett háttér és környezet

Corbijn első játékfilmje megunhatatlan remekmű. Pont.

prológus - negatív

Annak azért van "némi" savanykás bája amikor az ember Budaörsről indulva 1 órát autózik a koncert helyszínére, mert Budapest jelentős része vasárnap este hat körül éppen olyan, mint egy keddi nap reggelén, amikor megindul az autók kaotikus hada.

Ilyenkor mindig az jut eszemben, hogy: "És ez város szeretne Olimpiát rendezni."

Ugyan kérem.

prológus - pozitív

Szombat este csörög a telefon: Szia XY vagyok az MTV-től, igen a Music Television. Szóval ha el tudsz menni, akkor nyertél egy páros jegyet a holnap esti Matisyahu koncertre.

A helyszín : Syma

A fene se tudja ki volt az aki kitalálta, hogy ez a  minden szempontból kulturális és/vagy popzenei (értsd: népszerű könnyűzene) csemegének számító  zenei gyöngyszem egy a városnak erre a kimondottan semmilyen helyére kerüljön, de azt kell, hogy mondja nagyon sikerül beletrafálnia. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ilyen koncerteket csak és kizárólag a belváros közepén lehet szervezni, de -jegyzem meg szuperhalkan- a Millenáris azért nagyságrendekkel jobb hely 3000 - 4000 ember szórakoztatására.

A bejáratnál csomagellenőrzés, fémdetektor, motozás, tüdőszűrő, végbéltükrözés. Minden "szuperbiztonságos".  Bejutva pedig a szembesülés, hogy itt bizony igen kevesen leszünk, aminek persze megvan az az előnye, hogy onnan élvezhetjük a muzsikát ahonnan csak akarjuk. Így aztán a keverő pult mellett foglaltuk el a helyünket, hogy aztán negyedórás kését követően több mint 2 órán át fülelhessünk.

Azt kell, hogy mondjam a zenével nem volt semmi baj. Minden hang a helyén, a basszus egy cseppet sem torzult, nincsenek fültépő, berezonált mélynyomók, a magasak tűhegyesek, Pogi utóbb fel is veti, hogy legközelebb füldugóval felszerelkezve érkezik.



A Matisyahu-t kísérő Dub-Trio nevű formáció(feltűntek korábban már Mike Patton oldalán is) kiválóan hozta a reggae, rock és dubstep futamokat, néha vegytisztán, de az esetek nagy többségében szépen egymásra úsztatva, ami nekem így a 4.X felé kimondottan tetszetős. Szégyen és gyalázat egyre jobban tetszik minden amit elektronikus effektusokkal turbóznak, megtartva persze a helyes arányt.

A frontember: Matisyahu

Őszinte leszek: nem vagyok egy szemellenzős Matisyahu rajongó, így anélkül tudtam élvezni a produkciót, hogy bárminemű viszonyítási alapom -akár egy koncert dvd formájában is- vagy elvárásom lett volna, de ez bassz' így kevés. Talán a korai kezdés volt az oka, vagy maga Budapest, netán ez a nyomorult pléh katlan, netán csak egyszerűen rossz napot fogtunk ki...mintha a közönség ott se lett volna. Matisyahu ezen az estén bizony átnézett a közönségen. Egy-egy halovány "Budapest peace" en kívül többre nem is futotta. Szomorú, hogy az igazi koncert hangulat bizony ezen az estén valahol a Brooklyn-Budapest járaton maradt. Kár. Lement 16-17 nagyszerű dal, jellemzően a Youth és a majdnem friss  Light albumokról de valami mégis hiányzott. Asszem ez az amikor azt mondják, hogy nincs döge benne.

Nem fanyalgok, tetszett és kész. Matisyahu-t egyszer látni kell és kész.Hazafelé aztán a kocsiban, átszelve az éjszakai fényében pompázó belvárost újra megerősödött bennem: ilyen koncertet bárhol, csak a Syma csarnokban ne, mert ha már dög nincs is benne de legalább az a spirituális izé (?) jöjjön át amitől ez a reggae más mint a többi.

Ja: a setlistet azért szokás szerint elkunyeráltam.

Öreguras nyafogással kezdeném,hiszen a hozzám hasonlatos, képmagnós korszakban felcseperedett filmfüggők minden bizonnyal lekövették,megtapasztalták az itt tárgyalt film eredettörténetét. Ismerősek a szagok,ez bizony nekünk szól.

A 80-90-es évek akciófilmjeinek kézi ágyús osztályharcosait a CGI technológia, és a nyomorult  Bruckheimer csatlósok fokozatosan söprögették a le a műfaj tornácáról. Fájó szívvel figyelhettük e férfias fegyvernem szentségtelenül szétpolírozott klónfilmjeit, gagyi lassításokkal telibevert reklámfilmszerű förmedvényeit, melyet a mai fiatalság habzó szájjal zabál akciófilm gyanánt. Nyilvánvalóan a 3D-s technológia előretörése további lehetőségeket nyújt a kontároknak fogyatékosságaik elfedésére, szarabbnál-szarabb darabokkal szúrják ki a szemünket, melyekben egy épkézláb pofánverés nincs.

A Bruckheimer vonal mellett aztán feltűntek a kézikamerás doku-akciók, ahol filmhíradós jeleneteket pergetnek le a nagyérdeműnek,ami újszerű és akár szórakoztató is lehet, de tömeggyártásban kifejezetten fárasztó, ráadásul avatatlan kezekben lelketlen eredményt produkál.

Sokat sírtunk, ám 2008-ban jött Sylvester, ráncait kivasalva,visszereit megfeszítve - az akciófilmek Kréta korának síron túli követeként -  elkészítette a szkeptikussággal várt, kockázatos Rambo IV-et, mely végül remekül sült el, és ami tulajdonképpen egy haragos asztalracsapás, egy régóta kijáró seggberúgás a műfajt szétmállasztó filmkészítők hátsójába.

2010-et írunk , s lám a 64 éves (!) Stallone folytatja jótékony tevékenységét, a karrierje során néhány erősebb darabot is behúzó (Rocky 1, Rambo-First Blood), ám általában azért szarkupacokat összehordó deltamatyi jelenleg csúcsformáját nyújtja, és elhozza nékünk a The Expendables-t, azaz az Ágyútöltelékeket.

Az  ácskapocs" bonyolultságú" sztori szerint egy fekete akciókra specializálódott akciócsoport egy déli kiskirályság hadúrát veszi célpontba, akinek oltalma alatt egydimenziós gonoszok gyülekezetéből összetákolt drogkartell ügyködik. A harcedzett Barney Ross(Sly) és sokat látott különítménye rutincsapással indít, majd  egy viccesen valószínűtlen okból  visszatér  a szigetre, és 70 percre visszarepít minket a VHS korszak közepébe.

Van itt minden ami kell: könnyfacsaróan gyönyörűséges csépelés, régimódi technológiákat felvonultató durrogtatás, levegőbe öklözéssel kísért szitává lyuggatás. Annyira klasszikus minden elem, hogy akár hiteles paródiának is nézhetnénk a dolgot; ezt a mozit színültig töltötték röhejes macsóskodással, finoman adagolt, fergeteges kézitusákkal, és fülszaggató ólomfüggönyökkel.

A szereposztás már messziről „bűzlött”, Jason Statham és Jet Li  képviseli a kortárs haditechnikákat, Sly és M. Rourke az aranykor szétbotoxolt dínói, Dolph Lundgren és Eric Roberts pedig a „B” kategória attaséiként kerültek bele a cirkuszba. Mindenki teszi a dolgát, sőt még egy történelmi cameo-epizódra is jut energia,Bruce Willis és Scwarzennegger kormányzó beugrása tündökletes „alakításokkal” fűszerezi a végterméket.

Az Expendables persze sok résen szivárog, botos trükkjei, butított formái sokakat megzavarhatnak, de ez esetben nem szabad nagyítózni a felületet, legfőképp a felettes Jó érdekében. A lényeg az álságosság megkerülése,a cél: őszinte, profán szórakoztatás, hazugságok és morális üzengetések nélkül.

Stallone akár  fontos rendezővé  is  válhat, hiszen ez a fajsúlyos darab egy vegytiszta nosztalgiázással teleszőtt, műfajvédő arché-film.

Hazai bemutató:október 14.

Kula Shaker - Pilgrim's Progress

Esküszöm, azt se tudtam, hogy ezek még léteznek. Pedig az indiai-motívumokkal – szitárral, tablavál és mindenféle lúpikulával – feldúsított „K” (’96) után, a kritikusok mellett a listákon is nekik állt a zászló. A ’99-es Peasant, Pigs & Astronauts utáni váratlan feloszlást követően viszont – ami kb. egy időszakra esett a brittpop-őrület látványos kifingásával -  egészen 2007-ig néma kuss. A pauza után megjelent Strangefolk, ha másra nem is, de arra pont elég jó volt, hogy életjeleket adjanak.

A hatvanas évek szigetországi popzenéjét alles zusammen levadászó Pilgrim’s Progress-szel viszont nem nagyon lehet kekeckedni. Vagyis lehet, mert a teljes, kb. ötvenpercnyi játékidőt tekintve igen kevés olyan pillanat van a lemezen, amely ne lenne fosztogatás minősített esete. Ebben a műfajban azonban ez a trend, úgyhogy az ilyesmin illik most is nagyvonalúan és minél gyorsabban átsiklani.

A Pilgrim’s Progress jól megkoreografált kasszafúrásához a The Beatles „alternatív” keleti meditációja és a tagok szólódolgai (Ringo Star-t leszámítva) adják a bankot, de a Pink Floyd, és a tengerentúli folkszekció (Bob Dylan és Tom Petty) is benne van a pakliban.

A kamarapopos, vonósokra hangszerelt Peter Pan R.I.P. után, a herflis Ophelia, a pattogósra vett Modern Blues, a hippikommunás Only Love és a virgonc All Dressed Up adják a lemez gerincét. Az elhajlásra pedig – az indiepop-rock albumok jól kiismerhető szerkesztési logikáját követve - a végén kerül sor. A lazulós Barbara Ella, a vadnyugati főcímzenés A Brave Needs A Maid és a kellemesen szétcsúszott To Wait Till I Come után meg természetesen jöhet az orgonás, gitárfojtogatós grand finale (Winter’s Call).

Akiben még frissen él a nem is olyan régen zárult labdarúgó világbajnokság néhány szenzációsnak vélt mérkőzése az gyorsan felejtse el, hisz kezdődik egy újabb nagy méta. Európa-bajnokság lesz, olyannyira, hogy csapatunk holnap, azaz pénteken, Stockholmban neki is fut az aktuális kontinens bajnokság selejtező sorozatának.

Mint ismeretes a torna rendezését az UEFA még 2007-ben Ukrajnának és Lengyelországnak ítélte oda, természetesen csalással, ármánnyal, furmányos gáncsokkal...hiszen ezen a megmérettetésen mi magyarok (Horvátországgal közösen pályázva) is benne voltunk a végső hármasban. Alább az emlékezetes Mészöly kifakadás, közvetlenül a hazaérkezés után.

Lényeg a lényeg: A csoportunk nem túl egyszerű, sőt. Egy-két zakó borítékolható már most.

Egervári Sándor szövetségi kapitány -aki nem követi a sportot: már nem Koeman a tréner- meg is tartotta utolsó magyarországi edzését a fiúknak, mely egészen biztosan kiváló hangulatban zajlott. A csapat csütörtökön délelőtt utazik el Stockholmba, a találkozóra pénteken 20 órakor kerül sor a Rasunda-stadionban. A mérkőzésnél persze csak a Mágus értékelését várjuk jobban.

Akinek kedve van tippelje meg mi lesz a végeredmény.

Hajrá!