Kula Shaker - Pilgrim's Progress

Esküszöm, azt se tudtam, hogy ezek még léteznek. Pedig az indiai-motívumokkal – szitárral, tablavál és mindenféle lúpikulával – feldúsított „K” (’96) után, a kritikusok mellett a listákon is nekik állt a zászló. A ’99-es Peasant, Pigs & Astronauts utáni váratlan feloszlást követően viszont – ami kb. egy időszakra esett a brittpop-őrület látványos kifingásával -  egészen 2007-ig néma kuss. A pauza után megjelent Strangefolk, ha másra nem is, de arra pont elég jó volt, hogy életjeleket adjanak.

A hatvanas évek szigetországi popzenéjét alles zusammen levadászó Pilgrim’s Progress-szel viszont nem nagyon lehet kekeckedni. Vagyis lehet, mert a teljes, kb. ötvenpercnyi játékidőt tekintve igen kevés olyan pillanat van a lemezen, amely ne lenne fosztogatás minősített esete. Ebben a műfajban azonban ez a trend, úgyhogy az ilyesmin illik most is nagyvonalúan és minél gyorsabban átsiklani.

A Pilgrim’s Progress jól megkoreografált kasszafúrásához a The Beatles „alternatív” keleti meditációja és a tagok szólódolgai (Ringo Star-t leszámítva) adják a bankot, de a Pink Floyd, és a tengerentúli folkszekció (Bob Dylan és Tom Petty) is benne van a pakliban.

A kamarapopos, vonósokra hangszerelt Peter Pan R.I.P. után, a herflis Ophelia, a pattogósra vett Modern Blues, a hippikommunás Only Love és a virgonc All Dressed Up adják a lemez gerincét. Az elhajlásra pedig – az indiepop-rock albumok jól kiismerhető szerkesztési logikáját követve - a végén kerül sor. A lazulós Barbara Ella, a vadnyugati főcímzenés A Brave Needs A Maid és a kellemesen szétcsúszott To Wait Till I Come után meg természetesen jöhet az orgonás, gitárfojtogatós grand finale (Winter’s Call).