Anton Corbijn rendkívül hatásos Joy Division moziját megtekintve ismét torkon ragadott a kései 70es évek post-punk hangulata.
Eddig is vonzott Ian Curtis zenekarának világa, és az is egyértelműen érezhető hogy a későbbiekben New Order-ré mutálódott formációnak legjobb dalai mindenfajta púderezés nélkül illeszkednének korunk new- wave reneszánszába. A drámaian rövid pályafutás által keltett hullámverések ma is formáló erővel hatnak. A film baromi jó, de erről majd máskor. A kor másik emblematikus zenekara ugyanis egy negyedszázados szünet után ismét akcióba lendült.
A 80-as évek elejének hasonlóan sötét és impresszív erőterű zenekara volt a goth-rock(?) úttörőjének minősített Bauhaus, akik szintén rövid ám hatásos életművel rendelkeznek A glam-ből is táplálkozó brit alakulat- Bowie és a Velvet Underground zenei hatásaival átitatott -fenyegetően sötét hangzású, gityós-szintis, experimentális rockzenéje új utat tört az ipari pop korszakának hajnalán.
Amellett, hogy tátott szájjal bámuljuk a színes-szélesvásznú Lost izgalmasabbnál izgalmasabb epizódjait, azért marad idő alámerülni a brit popzene hozzánk soha el nem jutó bugyraiban is. Ne érje szó a ház elejét, megosztom. Mert asszem ez már így marad, mármint, hogy nekem jutott a tiszt, hogy közzé tegyem a magunk kis „fórumán” a gyöngyöt. Fellengzősen szólva: amolyan fogadatlan prókátorként népszerűsítsem a „szigetországban” ugyan népszerű, felénk azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert muzsikusokat, zenekarokat.
Pedig dolgozatom mai tárgya nem is annyira ismeretlen.
Az amerikai politikai vezetés már többször bizonyította, hogy könnyedén ránt henteskést az üzemanyag árak szinten tartása miatt és a texasi olajmágnások banderiális célokra is igénybe vehetik a nemzeti haderőt, ha épp üzletileg úgy látják jónak. A mamutvállalatokat egyesítő háborús gépezetnek is volt kisszobája,de gyermeki ártatlansága soha.Nincs mit ezen szépíteni,"business, is business"!
Az új R.E.M. lemez apropóján villant be, hogy egy "tíz legbénább borító" lista összeállításához még nyavalyás kutatómunka sem szükségeltetik.
Évtizedekre el vagyunk látva alapanyaggal akkor is, ha a pofátlanul könnyű célpontnak bizonyuló Bukarest-Budapest-München tengelyen garázdálkodó Schlager-gyárakat kitakarjuk a látótérből. Persze egy-egy undormány megítélésében felmentést adhat az adott koncepció, a dizájn' szerves összefonódása a zenével, vagy a vegytiszta polgárpukkasztás. A következő tíz borító szemrevételezésénél azonban ha lennének is ilyen szempontok, azokat fedje jótékony homály…
Rudy Ray Moore: This Ain't no White Christmas!
Richard & Willie: Funky Honky, Nasty Nigger
Néhány katonai behívóba csavart mariska elpöfékelése előtt/után, de mindenképpen a hetvenes évek Amerikájában járunk.
Mindkét műalkotáson a tabudöntögetés díszpintyeivel van dolgunk, bár a Blaxploitation és a "Mély Torok" már megágyazott a terepnek. Moore-éknál bizonyára sokan felhelyeznék a csúcsdíszt, de a Richard&Willie féle bizarr bábozáshoz még a rámenős Shaftsem szívesen asszisztálna!
Aerosmith: Big Ones
Europe: Final Countdown
A píszí jegyében most következzenek rózsaszínű, milliomos rokkerek.
A Europe a Hoth-rendszerből próbálta magát az örökkévalóságba ágyúzni. Akkoriban ez volt a rockdiszkó, és a frizurában erős Svédek még a borítón sem tudták eldönteni melyik ligában is játszanak. A légkalapács best-of-ja pedig többet érdemelt volna a "Tündér Lala" bluebox technikáját idéző, cikcakkollós megoldásnál.
A betűtípusért jár az extrafüles mindkét menedzsmentnek.
Nyilvánvalóan mindkét mű a neoprimitiv jegyében fogant. Szembeötlő a jégrianáson totyogó szarógalamb letisztult infantilizmusa. Valójában sirály(?) és villám, mer' mint a cím is mondja Ride The Lightning ugye. A humanoid szorításában vergődő pikkelyes vadkan/mini T-Rex pedig elfojtott gyerekkori agresszióra, fantasy függőségre és az ICO filctoll nemzetközi bevethetőségére utal. Mérget rá, hogy mindkét banda Lo-Fi vagy noize…
Christian Crusaders (with Al Davis)
Country Church
A testes férfiút elnézve a Crusaderek imái meghallgattattak, majd bőséges áldásban részesíttek. És Bizony hajszál híja hogy a szimmetriára törekvő kompozíció nem borul egy éktelen puffanással balra.A Country Church hetvenes évek hazai panelromantikáját tükröző poster-tapéta hátterét, akár szegénységi fogadalom is szülhette, de az atléta-garbó kombó ilyetén való viselete az úr ellen való cselekedet.
A betűtípus azonban mindkét esetben erős 3-as. Hallelujah
Jose Angel
Rulli Rendo
Ahol táncdal és disco tartja kézfogóját, ott bizony bármi előfordulhat. Rulli Rendoéknak stúdióra még csak-csak futotta, de beállításkor már a fotós és a díszletező is tojt a fejükre. A bizonytalan mosoly és az esetlen tánclépés azonban váratlan lendületet kapott kéztájékon, a blende nyitva hagyásával. Jose viszont a bohémságtól látszatától is megfosztotta rajongóit.
Mind a ruha, mind a bútor anyagválasztása értékelhetetlen, ráadásul emberünk teljesen nyilvánvalóan sofőrbarna!
Lazán kapcsolódó mozgóképek
Rulli Rendo és zenekara ropja (Rulli lábmozgásban erős)
Nyilván van millió és egy olyan szakma amiről az ember fia azt mondja: „na ezt azért nem”…és akkor nem feltétlenül a McDonaldsra gondoltam…pedig annál szarabb munkahelyet nehezen tudok elképzelni…No jó!
Nyilván másnak egészen más a gyengéje…
Most inkább azokra a munkahelyekre gondolok, amikről azt gondolja az ember: OK! Ezt is meg kell csinálni valakinek, de milyen jó, hogy nem nekem. Zsirez barátomtól pl. többször hallottam, hogy Floridában medencét takarítani és füvet nyírni nagyszerű mulatság, mert amellett, hogy kellemes a környezet, még jól is fizet…Ott jártamkorpersze megdőlni látszott a baráti elmélet: Floridában ugyanis márciustól szeptemberig árnyékban 35, napon 45-55 fok van…és mert a fű jellemzően nem légkondicionált termekben nő arra fele sem, minimum kétszer ismeggondolnám csatlakozzak-e a többségében dél-amerikai bevándorlók alkotta önmarcangoló brigádok bármelyikéhez is. A srácok teljes menetfelszerelésben, természetesen reggeltől estig kergették maguk előtt pajkos kis masinájukat, hogy aztán a nap végére kártyavárként omoljanak össze a fáradságtól.
Felbuzdulva a Sorozatjunkie beharangozóján úgy döntöttem végignézem a History Channel új reality-jének első részét. Nem kell megijedni, nem Győzike. „Sima” dokumentum film. A műsor AX MEN néven fut, 4 fakitermelő csapat mindennapjairól, ami persze elsőre nem hangzik rémisztőnek. Favágók! És akkor mi van? Itt azonban nem a Gemenci Erdő és Vadgazdaság (ha van még ilyen, mármint a vállalat) a helyszín, hanem az Egyesült Államok Oregon állama…még közelebbről annak észak-nyugati erdős hegyvidéke…
A szereplők egytől egyig vérprofi szakmunkások, akik nem ismernek munkájukban pardont. Nem is ismerhetnek, mert az első pardon életük utolsója lehet. Feladatuk rém egyszerű. A hurrikán sújtotta erdős hegyvidéket kell megtisztítani a kidőlt és/vagy ép fáktól, hogy aztán újra telepíthessék az állományt… vagy ahogy Ők hívják: a „zöld gyémántot”.
Képzeljünk el csupa harmadik, negyedik generációs arcokat, akik hajnali négykor már útban vannak az istenháta mögé…hogy dacolva a esővel, széllel, hóviharral, hegymászókat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyoznak a szirteken, fékeveszett láncfűrészeikkel, hogy aztán sötétedésre elmondhassák: túléltük. Az egyik brigád főnöke pl. elmondja: Ő inkább kirúgja az önveszély gyanús kollégákat, hogy legyen inkább egy napig lelkiismeret furdalása, minthogy állandóan temetésekre járjon.
Vidám jelenet jön…helikopterrel 400 méter hosszú drótkötelet feszítenek ki egy kiszögellés és a szakadék mélye között…a kábel olyan sebességgel fut a ’kopter után, mint mikor a Cápában rákapott a fenevad a kötélre…a csupaész dolgozó lábbal terelgeti az anyagot, ami kis híjján levágja a lábát.
Az első epizód nagy tanulsága, hogy fát vágni a legegyszerűbb dolog a világon. Azt feljuttatni egy járhatatlan 300 méteres szakadékból egy kamion platójára…na ez az igazi kihívás.
Soha nem látott gépek, megfejthetetlen erők…és olyan férfiak akik akkor sem szarják össze magukat ha elszabadul egy Stihl vagy Husquarna, netán Cannon. (nem fejből nyomom…utána néztem) Ahogy elnézem a gyakorlott melósokat, egyikük üzemi balesete folytán egykezű, eszembe jut a texasi láncfűrészes…asszem itt Ő is feladná eszement „hivatását”.
A végére néhány jó tanács friss munkavállalóknak: Ha nem muszáj, ne menjetek Floridában füvet nyírni, nem menjetek Oregonba favágónak… illetve, aki tudja, hogy ezzel mit kell kezdeni, az nézze meg az AX MEN-t.
Barkácspopnál arra mindenképp érdemes ügyelni, hogy legyen nálunk pár bika százas-szög meg félkezes-samu.
„Nemis”. Inkább szeghúzó kalapács. Ha zörög, netán lazul az illesztés, csak bumm! Ha már időt és energiát nem kímélve összehordtunk mindent, mint a szarkák, legalább a finisben ne boruljon a lábunkra a sok csillogó fux. A Kaliforniai Toy Gun Cowboy is valami hasonlóval próbálkozik, méghozzá meglepően hatékonyan.
Diszkrét - hol elektronikus, hol élő - alapokra pakolják a gitár és szintetizátor grúvokat, majd mint az őrült, vicces vokálokkal, szövegfoszlányokkal és szintetikus prüttyögésekkel effektezik az egészet. A hangszerparkba rezesbandától kezdve, harmonikán keresztül az ütvefúró is simán belefér. Az ének pedig többnyire egy vödör mélyéről jön, ha épp nem csecsemőgőgicsélést loopolnak (Chatbox). Így a végeredmény nem is lehet más, mint egy ironikus hangkollázs, amelybe még néhány potenciális sláger is belefér.Ja kérem, ha valaki a Beck, vagy a Bran Van 3000 által kitaposott ösvényen riogat, akkor ez szakszervezeti minimum.
Még az elején letudva az udvariaskodó körök, aztán jöhet a táncra ingerlő Throwing Down sufni-countryja, vagy az Everyday Activities naiv gitárpopja. Az I've gotta do something már igazi nagypályás elektro, ami miatt divatos bandák egész sora taposhatná sírva a bőrnyakkendőt. A Bagman vicces Hammondja pedig Tamási Zdenko legjobb pillanatait idézi. A hetvenes évek legfoglalkoztatottabb gyerekfilm-zeneszerzőjével való párhuzam már az infantilis borító kapcsán is helyénvaló. Igaz itt most nem ugrifülesék, hanem Chuck Jones és a puhuló Jack La Motta meccseltek egyet a fénymásolóban.
Az alapvetően jóizlést és humorérzéket árasztó lemez résein csak időnként hullik a forgács, és a sok ergya maszatolás végül egész magávalragadó eleggyé áll össze. Sokadik hallgatásra pedig már a méltán rosszemlékű vocoder csatasorba állítása miatt sem vonatnám be tőlük az ipart.
Amellett, hogy tátott szájjal bámuljuk a színes-szélesvásznú Lost izgalmasabbnál izgalmasabb epizódjait, azért marad idő alámerülni a brit popzene hozzánk soha el nem jutó bugyraiban is. Ne érje szó a ház elejét, megosztom. Mert asszem ez már így marad, mármint, hogy nekem jutott a tiszt, hogy közzé tegyem a magunk kis „fórumán” a gyöngyöt. Fellengzősen szólva: amolyan fogadatlan prókátorként népszerűsítsem a „szigetországban” ugyan népszerű, felénk azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert muzsikusokat, zenekarokat.
Felbuzdulva a 
