Barkácspopnál arra mindenképp érdemes ügyelni, hogy legyen nálunk pár bika százas-szög meg félkezes-samu.
„Nemis”. Inkább szeghúzó kalapács. Ha zörög, netán lazul az illesztés, csak bumm! Ha már időt és energiát nem kímélve összehordtunk mindent, mint a szarkák, legalább a finisben ne boruljon a lábunkra a sok csillogó fux. A Kaliforniai Toy Gun Cowboy is valami hasonlóval próbálkozik, méghozzá meglepően hatékonyan.
Diszkrét - hol elektronikus, hol élő - alapokra pakolják a gitár és szintetizátor grúvokat, majd mint az őrült, vicces vokálokkal, szövegfoszlányokkal és szintetikus prüttyögésekkel effektezik az egészet. A hangszerparkba rezesbandától kezdve, harmonikán keresztül az ütvefúró is simán belefér. Az ének pedig többnyire egy vödör mélyéről jön, ha épp nem csecsemőgőgicsélést loopolnak (Chatbox). Így a végeredmény nem is lehet más, mint egy ironikus hangkollázs, amelybe még néhány potenciális sláger is belefér.Ja kérem, ha valaki a Beck, vagy a Bran Van 3000 által kitaposott ösvényen riogat, akkor ez szakszervezeti minimum.
Még az elején letudva az udvariaskodó körök, aztán jöhet a táncra ingerlő Throwing Down sufni-countryja, vagy az Everyday Activities naiv gitárpopja. Az I've gotta do something már igazi nagypályás elektro, ami miatt divatos bandák egész sora taposhatná sírva a bőrnyakkendőt. A Bagman vicces Hammondja pedig Tamási Zdenko legjobb pillanatait idézi. A hetvenes évek legfoglalkoztatottabb gyerekfilm-zeneszerzőjével való párhuzam már az infantilis borító kapcsán is helyénvaló. Igaz itt most nem ugrifülesék, hanem Chuck Jones és a puhuló Jack La Motta meccseltek egyet a fénymásolóban.
Az alapvetően jóizlést és humorérzéket árasztó lemez résein csak időnként hullik a forgács, és a sok ergya maszatolás végül egész magávalragadó eleggyé áll össze. Sokadik hallgatásra pedig már a méltán rosszemlékű vocoder csatasorba állítása miatt sem vonatnám be tőlük az ipart.
Kapcsolódó linkek
