Idézzük fel a legutóbbi pillanatot, amikor szórakozóhelyen, sorban állás stb… közben suttyomban fültanúi voltunk egy különlegesen erős szóváltásnak. Miközben az ember saját feltörni készülő nevetésével küzd, próbálja megjegyezni a párbeszédet, hogy aztán otthon vagy barátoknak előadja. Csak memória és színészi képesség kérdése, hogy sikerül, vagy nem.

A szerzők biztosra mentek annak idején, a kilencvenes évek vége felé, amikor belevetették magukat a nagy magyar életbe, hónapokon át járva a kocsmákat, talponállókat, utasellátókat és büféket. Magnóval rögzített élményeikből született ez a vígjáték. Állításuk szerint hozzá nem írtak semmit, csak válogattak és itt-ott lecsapkodták a sallangot.

A 2002-es Merlines ősbemutató után elég komoly karriert futott be a darab, köztük díjnyertes előadásokkal. Januárban a Pécsi Nemzeti Színház tűzte műsorára, mi meg úgy döntöttünk, szombat esti kikapcsolódásnak éppen megfelel.

A csapat egyik fele középtájon ült, nekünk már csak az első sorba volt jegy, mit volt mit tenni. Azért azt nem gondoltam, hogy egyenesen a kamaraszínház színpadán fogunk ülni. Szerencsére nem volt gond, pár perc múlva már csak a darabra tudtunk koncentrálni, ami egyetlen másfél órás felvonás, és elröppent, mint egy pillanat. Ezzel el is mondtuk a negatív kritikát. A darab rövid, és nagyon hirtelen és véget, éppen amikor a legjobban röhög a nézőtér a két atomrészeg kőműves dialógusánál. Keret azért van, a vasúti restinél kezdünk és oda is érkezünk meg. De akkor is rövid, mert nagyon jó.

A darab nagy részében szó szerint folyt a könnyünk a nevetéstől. Hét színész rizikós mutatványát csodálhattuk meg, akik bátran, természetes összjátékkal adták elő a legkülönbözőbb baromságokat. Az ilyen előadások pengeélen táncolnak, mert ha a közönséget nem sikerül már a kezdet kezdetén ráhangolni a speciális humorra, akkor ez a darab akár semmitmondó, unalmas vagy felesleges is lehet. Szerencsére a színészek ezen az estén magukkal ragadták a közönséget, akik a szolid vihogás és a térdcsapkodós, harsány röhögés között ingadozva hálásan reagáltak minden poénra. Így utólag belegondolva talán ezért ilyen rövid a darab. Szinte semmi sem történik, de hét embernek másfél órán keresztül kell a legkülönfélébb alakok bőrébe bújva hétköznapi beszélgetéseket úgy előadni, hogy még a kötőszó is vicces legyen, de ne játsszák túl, ne legyen izzadságszagú egy poén sem.

A díszlet frappáns, semmi nem tolakodó, de azért érezni, miről van szó. Mindenki iszik, a lányok édeset, a férfiak ami  jut. Tulajdonképpen mindegy, csak pálinka legyen, amitől megoldódnak a nyelvek, és még abból is feltörnek a gondolatok, akiről nehezen hisszük, hogy egyáltalán voltak neki. Körülöttük gomolyog az élet, anyagi gondokkal, szerelmekkel, megoldhatatlan problémákkal. De a sokadik pohár után eltűnik a magány, könnyebbnek tűnnek a terhek, szebb minden. Hogy másnap mi lesz, az már mindegy. Csak pálinka legyen.

Azt azért ne higgye senki, hogy a darab színházba járó sznobok gúnyolódása a sok lecsúszott életű szerencsétlenen. A szereplők között akad konferenciáról hazatérő kutatócsoport, egyetemista lány, művész és persze melós is.

Felesleges lenni bármilyen magvas mondanivalót belemagyarázni a darabba. A jó pálinka.. egyfajta szociális helyzetkép a mai magyar átlagember életéről, kicsit a sajátunkról is. Aki pedig saját magán képes nevetni, az már tett is egy lépést a jó irányba.