Az RHCP gitárosáról köztudott, hogy üres óráiban előszeretettel működik közre boldog-boldogtalan lemezein, hosszabb szabadságolások alkalmával pedig - kreatív energiáit lekötendő - menetrendszerűen érkeznek a szólólemezek is.

A legutóbbi túltermelési válság egy figyelemre méltó hatos szériába torkollott, ami bizonyos szempontból a szakmai öngyilkosság kategória, de emberünk habitusát ismerve vastagon tojik a bevett formulákra. Szerencsére.

A kortárs – vagy akármilyen - rockzene egyik legkreatívabb figurája, a súlyos, drogos időszakot letudva, egyre magabiztosabb lemezekkel rukkol elő, amelyek az óvatlan, Chilire hangolt fülnek számos buktatót rejteget, de a By The Way hangulatelemei és a Shadow Collide With People egyszerű popdalai óta a közös metszéspont is bőven akad.

A tizedik The Empyrean kapcsán is jócskán van elemezni való.

Kockafejű számmisztikusok rögtön leragadhatnak a tizedik lemez/tíz szám hallatlanul izgalmas problematikájánál. ill a The Emyrean konceptlemezbeli mivoltával.

De! Mivel enyhe túlzással Frusciante bármelyik lemezét tekinthetjük koncepciózusnak, illetve a japán kiadáson kettővel több a trekk, ezért ezt inkább hagyjuk. Az már jóval érdekesebb hogy a felvételeknél Josh Klingenhoffer – állandósult -zenésztárson kívül ezúttal vonósnégyes (Sonus Quartet) és egy igazi énekkórus (New Dimension Singers) is közreműködött. Ez sem volt mindíg így.
A korai megnyilvánulások csupasz – demo - hangzásához képest, a portfólió egyre magabiztosabb, egyre profibb stúdiómunkával készült albumokkal gazdagodott. Az Empyrean szigorúan ilyen szempontból ugyan, de eddig értelemszerűen a csúcs.

Az már más tészta hogy a pasasról a négy évvel ezelőtti lemezfolyamhoz képest olyan sok újdonság nem derül ki. Egy újabb líra helyzetjelentés, egy - nagyon helyesen -nem az anyazenekarbéli beosztását kihangsúlyozó gitárostól. Söt! Időnként a fő hangszer is a tokban marad, máskor meg már-már acapella a cucc.

Persze a műfajvédelmi szempontok miatt is sokkal stílusosabb egy kreatív kilencperces visszhangos-torzulós gitárbontogatással felvezetni a lemezt (Before The Beginning). És a védjegyszerű, fapados dobkiséret ide vagy oda, az érzés sokkal inkább mellette mint a technikásabb oldalukat villantó tudálékos szaktársaknál.

Egyébként meg szép kerek dallamok, finom orgonahangok, gerjedések, és helyenként bizony ismerősnek tűnő akkordmenetek, mint pl a „többtételes" és a lemez első csúcspontját kijelölő Unreachable esetében is.

Az első zavarkeltés a Dark/Light amely egy repeat-re állított - közel négyperces - spirituáléba torkollik! Mindez persze John(!) jótékony, gyomortájékot megdolgozó basszusával. Az „istenes" trilógia (God-Dark/Light-Heaven) minden átkozott etapja is csak egy-egy újabb bizonyítéka annak hogy érzelmileg baromi nehéz a pasas fölé kerekedni.

Az Enough Of Me végére ismét lazul a gyeplő és kapunk egy újabb spekulációmentes három percet, míg a Central a garantáltan minden igényt kielégítő Frusciante sláger, mellesleg a komplett katalógus legszínesebbre hangszerelt példánya.

Az sem mindennapi élmény ahogy Frusciante a One More Of Me-ben élete baritonjára gyúr. A reneszánsz-dalnok-paródiából végül csak a zaklatott vonósok billentik ki. Gitár itt is nuku, csakúgy a finálé űrzenéjében...

És ha valaki szintén tokiói nagyszülőktől szerezte be a The Empyreant, az örüljön az „Inside Of Emptiness" szellemében íródott dupla ráadásnak.

J.F. valószínűleg már túl van a mérföldkövein, de ha bogyóznék – ami nem szokásom – akkor egy elfogulatlan 4-es.

Teljes anyag...jobbra fent!

Kapcsolódó linkek:

John Frusciante official | John Fruscinate @ Myspace.com