Az évtized eddig határozottan a minőségi ifjúsági regényeké, különösen a félelmeteseké. Kés a zajban, Ahol a vadak várnak, Éhezők viadala, hogy csak a toplistásakat említsem. Vagy a gyerekek lettek keményebbek, vagy a kategória takar valami mást,de én ifjúként hasonló regényeket nem nagyon olvasgattam. Valószínűleg sok álmatlan éjszakától kíméltem meg magam.
A legutóbbi olvasmányomtól biztos rossz álmaim lettek volna, még így sem kizárt, hogy lesznek. Egy ideje a listámon van már a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, de csak most jutottam hozzá. Rekordidő alatt olvastam el, tényleg letehetetlen, na meg sok benne a kép is.
„ …egy nap anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy nem lehetek felfedező, mert a világon már mindent felfedeztek.”- a kis Jacob Portman anyukája nagyobbat nem is tévedhetett volna. Jacobot szoros kapcsolat fűzi bolondos nagyapjához. Amikor az öreget különös brutalitással lemészárolják a ház mögötti kiserdőben, a haldokló utolsó szavaival rábíz egy titkot unokájára. A halálra rémült Jacob egy kis pszichiátriai kezelés után elindul Walesbe, hogy felkutassa nagyapja múltját. Felkeresi a szigetet, ahol egykor egy csapat különleges gyerek élt, Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt. A látszólag kies és csendes szigeten meglepően sok és félelmetes kalandban lesz része.
Ransom Riggs olyan csodálatos világot alkotott, ami a könyvét valóban egyedülállóvá teszi. Benne van a gyerekkor varázslatos szépsége, a felnőtté válás kiábrándulása, a másságtól való félelem, és annak elfogadása. Mindez gyönyörű képekkel kísérve. Maga a koncepció zseniális, kevés hasonlóval volt eddig dolgom. Látszólag a “gombhoz a kabát” tipikus esete. Az író innen-onnen összeszedett egy halom régi fotót, majd ezekre komponált egy nem akármilyen mesét. A képek mintegy illusztrálják a történetet, a megfelelő helyeken elszórva a könyvben. A fotók nagy része különös vagy bizarr, helyenként kimondottan félelmetes. Néhány láttán még Diane Arbus is sárgulhatna az irigységtől, de olyan is van köztük, ami az egykor divatos halotti fotókra emlékeztet. A sok régi kép eleve baljós hangulatot ad a regénynek, amit a szöveg persze jócskán alátámaszt. Nem is csoda, hogy Tim Burton azonnal lecsapott rá, és megkaparintotta a megfilmesítés jogát. Ha ehhez még vesszük Jane Goldman forgatókönyvírót, elmondhatjuk, hogy jó kezekbe került a regény. A folytatás persze már készül, de hogy ez jó hír-e, vagy sem, azt egyszerű halandóként nehéz lenne megjósolni.
„A padlódeszka megcsikordult éppen a fejem fölött, és vakolat záporozott le rám. Bárkik voltak is odafenn, pontosan tudták, hol vagyok.
Visszatartottam a lélegzetem. Aztán halk lányhang szólalt meg.
– Abe? Te vagy az?
Az hittem, csak álmodom. Vártam, hogy a lány ismét megszólaljon, de egy hosszú percen át csak az eső kopogott a háztetőn. Mintha ezernyi ujj dobolna valahol messze. Aztán lámpás gyúlt ki fölöttem, és feltekintve fél tucat gyereket pillantottam meg a beszakadt padló érdes fogú állkapcsai közt, ahogy ott térdelnek, és lenéznek rám.
Valahogy felismertem őket, bár nem tudtam, honnan. Mintha egy félig elfelejtett álomban láttam volna az arcukat. Hol láttam már őket – és honnan tudják a nagyapám nevét?
És akkor beugrott… A Walesben is szokatlan öltözékük. Sápadt, mosolytalan arcuk. A köröttem heverő fényképek éppen úgy néztek fel rám, ahogyan ezek a gyerekek lenéztek. Hirtelen megértettem. A fényképeken láttam őket.”
Kossuth Kiadó 2011, Gálvölgyi Judit
