A nagy hír hallatán, hogy a salgótarjáni repper (sicc) újra szerelmes örömünkben elköltöztünk
Nem sok kötődésem van a klasszikus zenéhez, bár gyermekkoromban mindig elvarázsolt a Játék és muzsika 10 percben ,ahol kérdezett Czigány György és válaszolt mondjuk ...Kovácsné Terike. Ráadásul mindig telibe talált! Van egy pár komolyzenei lemezem, de sajnos ritkán hallgatom a Diótörőt nyél hangerőn. Azonban régóta filmzene rajongó vagyok, így a kortárs komolyzene mégis belopja magát hétköznapjaimba, ezen a területen vannak nagy kedvenceim. Többek közt Michael Nyman, Dave Grusin és Clint Mansell. Az utóbbi angol urat kifejezetten komálom, legfőképp a Requiem egy álomért és A forrás című filmek szívfacsaróan gyönyörű zenei aláfestésért.
Így esett meg, hogy november 7.-én a Kronos Quartett koncerten voltunk kedvesemmel a Művészetek Palotájában. A kaliforniai vonósnégyes Clint Mansell legszebb tételeinél rendre közreműködik és a rendhagyó stílusukkal kultikus szerepet vívtak ki a 21 század komolyzenei színterén. Az 1973-ban alapított zenekar gyakorlatilag 30 éve a világ legnívosabb koncert termeiben játszik, három hegedű egy cselló felállásban. Különleges témaválasztásaik miatt egyedülállóak ,ugyanis a klasszikus darabok mellett előnyben részesítik a modern zenét,rengeteg alternatív felfogású darabjuk van,játszanak Charles Mingus,Philip Glass ,Tom Waits és Jimi Hendrix dalaiból is, sőt még az underground Dj-ék is előszeretettel nyúlnak a Kronos felvételeihez.

foto: Csatári G. (Quart.hu)
A koncert beharangozójából már kiderült, hogy ezen az estén rendhagyó, népzenei irányultságú műsor vár ránk. Körülbelül 700-800-án lehettünk ( többnyire fiatalok!) a Müpa Bartók Béla termében, ami nagyterű, kényelmes nézőtérrel rendelkezik ugyan de a műanyag -lambéria hatású falborítás kissé elüt az épület emelkedett atmoszférájától. Sötétítés fél 8-kor, színpadon a Kronos. Az első részben iraki, orosz és indiai szerzők műveit húzták meglepően halkan, legalább is nekem az volt, bár én egyik fülemre alig hallok sajna. A vonós hangszerek mellett itt már előkerültek soha nem látott autentikus népi tárogatók is. Sejtelmes, lírai, rendkívül szuggesztív tételek után, pörgősebb afrikai népzenék jöttek numíbiai szerzőktől. David Harrington hegedűs és "frontember" visszafogott stílusban narrálta a műsort szűkszavú összekötő szövegeivel. Sajnos a mellettünk ülő párocska már nem volt olyan szűkszavú, végig sutyorogták az első 30 percet nem kis idegbajt kiváltva belőlünk többek közt "...nem hibáznak..." és "...minden hang a helyén van.." jellegű okoskodó beszólásaikkal. Egy etióp harci és egy argentín cigányzene után az est egyik legérdekesebb részében a német Einstürzende Neubauten indusztriális zajzenekar egyik dalának interpretálása következett, hangszeren dobolással, mikrofonba suttogással (félelmetes orrhangon) valamint rizsszemekkel(!) való effektezéssel. Ennél a performance határait súroló résznél a nézők nagy része meghökkenve világította a programfüzetet a telefonjával.
Aztán jött az Aronofsky filmzene, A forrás egyik trackjének negyedórásra tuningolt változata. Kedvenc filmzeném olyan vitalitással zendült fel, hogy az lélekemelő volt. Az első sorokban néhányan headbangelve mocorogtak üléseiken. Itt is, akárcsak az egész koncerten az alapmotívumok sampler-ről mentek, rockos dobolással meg néhol elektromos gitározással. Igaz a dal végére már egy kicsit túlépítették a motívumot és a végső katartikus rész kissé túljátszottra sikerült, de szerintem bőven belefért ez is. A szünet után kissé nyálas indiai filmzenékkel indítottak, majd azeri és kazah komponisták andalító műveit játszották. A kínai Tragédia az operában című szerzeményénél már erősen domborodott a Kronos Quartett felfogás, kopácsolós játékstílusban egy-egy felcsattanó húrba rántással ébresztették az elringatott egybegyűlteket s ez a rész szélsőségesen különbözött az addig hallottaktól. Aztán belevágtak még egy kanadai szerző zajoperettjébe, ahol kutyaugatás és favágás hangjai kísérték a különös hangzású előadást. Ez utóbbi két tételt kerekedő szemmel hallgattuk végig, őszintén szólva itt egy kicsit elvesztettük a fonalat ám ez lehet, hogy csak hagyományosabb ízlésvilágunk korlátai okán eshetett meg. Itt annyi megjegyzést mindenképp tennék még, hogy a különböző fényhatások-zöld, kék foltok, néhol a Hold képét formáló alakzatok-sokkal jobban érvényesültek volna, ha azt vászonra vetítik nem pedig a zenekar mögötti üres nézőtérre ahol bántóan megtörtek ezek a hangulati elemek.
Ezután a műsor ráadásában Harrington elmondta, hogy Hendrix nélkül nincs ma zene és eljátszották az amerikai himnuszt hendrixes felfogásban ahogy tette azt Woodstockban annak idején. A brutálisan szétforgácsolt, húrpattintó stílusú bravúrozós zenebona tapsvihart váltott ki. Seress Rezső Szomorú vasárnapjára én nem számítottam, de az egykoron tömeges öngyilkosságokat kiváltó keserű dal is bekerült a repertoárba. Zárásként a kitűnő izlandi experimentális rockzenekar, a Sigur Rós egy lebegős dala szólt csúcspontozott előadásban. Laikusként engem lenyűgözött a Kronos Quartett különlegessége, szférikus,álomszerű előadásmódja még ha itt-ott túlságosan művészieskedő hatásúnak is tűnt a produkció. Hallottam kifelé, hogy néhány beavatott jobbat várt, így elsőre nekünk ez abszolút kielégítő élmény volt főleg idegen pályán.
Itt a tél! Ugyan a hó még nem esik, de már öléggé csípősek a reggelek, arról nem is beszélve, hogy megjelennek az áruházak polcain olyan termékek/élelmiszerek is, melyek, ha nem is kimondottan szezonálisak, de ilyenkor télidőben fokozottan a figyelem előterébe kerülő darabok. Hiszen bejglit vagy gubát is lehetne egész évben enni, mégis valamiért csak Karácsony környékén tesszük. Ilyen például a disznótoros, kevésbé költőien: a hurka meg a kolbász... mely a siló rovat mai tárgya.
Disznótoros természetesen nincs disznóvágás nélkül. Nyilván sokan jártak már ezen az amúgy nem túl állatbarát eseményen, úgyhogy mindenkinek lehet elképzelése arról: hogy is zajlik a háztáji fieszta, no de aki még nem, annak röviden, szavakban összefoglalva: A program minimum hajnali 5-kor indul, hogy délre minden és mindenki kész legyen. A nagy eseményhez mindenki a legótvarabb ruháját viseli. Zakóban még nem vágtak disznót.
A vágás kimondottan kültéri foglalatosság, míg a töltés már történhet odabent is. Olyannyira, hogy családunk kb. 20-25 éve lakótelepi 8nm-es konyhában is töltött kolbászt és hurkát. Azt persze mondanom sem kell, hogy a helyiség hogy nézett ki utána? Mondjuk konkrétan a függönyön ujjnyi vastagon állt a kolbászhús, míg a legénység enyhén szólva is fertelmes állapotban zárta az "aktust". Feltételezni sem merem, hogy van még ember, aki ezt a mókát űzi, otthona hófehérre meszelt étkezőjében. Úgyis csak a végeredmény számít, ami egy jobb hentesnél azért már könnyedén beszerezhető, vagy ha nincs a közelben, de van Tesco vagy Auchan, ott sem lehet nagyon mellényúlni. Jómagam 4 féle ízben preferálom a töltelékárut. (szakzsargon játszik). Véres-, májas-, rizses hurka, illetve a királyok királya a kolbász. Nyilván ez is olyan, mint a borkészítés...lehet játszani az összetevőkkel, fűszerekkel, hogy a legfinomabb ízt hozzuk ki és mindenki esküszik a maga anyagára, de állítom: ettem már vagy 100 félét, de nagyon szarba még sohasem botlottam.
Az immáron kész hurka elkészítés egyszerű: serpenyő vagy tepsi, benne olaj vagy zsír (piacokon & strandokon jellemzően így készül), vagy csak víz alá, hogy aztán az keveredjen a kisülő zsiradékkal. Ez utóbbi kiöntése vétek. Minap otthon kiscsaláddal teszteltünk egy "kolbász+rizses+májas" szettet és köretnek tört krumplit fogyasztottunk, melyet a kifőtt zsírban fonnyasztott hagymában forgattunk meg. Elmaradhatatlan kellék még a párolt lilakáposzta. A hurka egyébként igazi gyerekcsemege (Nálunk pl. a nagyobbik az anyatej mellé rizses „hurkut” nyomott...aki látta megerősítheti a fültől fülig zsíros élményt). Arról nem is beszélve, hogy az Állami Húsipari Társaság, már a 70-es években is azt propagálta, hogy mindenki egyen sok hurkát.
Ha meg már kész, akkor enni kétféle képpen is lehet: egyrészt ugye állva, jó esetben "flör" műanyagon csücsülve strandon, piacon, melynek azért megvan a maga varázsa. Nyakig maszatosan, kenyérrel tunkolni az öledből a zsírt, esetleg műanyag evőeszközzel bénázni.
A kulturális változat az otthonevés. Ha igazi kiadós étkezésre akarunk vendégeket hívni, akkor keresve sem találhatunk jobbat télvíz idején. Hozzá savanyúság, nagyon éheseknek extra puhakenyér jár. Aztán hadd folyjék a hurkalé. Utána lehet , fröcsögni, röfögni”…
A végére pedig egy csemege a szuperkisbetűs irodalom világából, melyért személyesen én kérek elnézést:
Kranz Béla: A falusi röfi végzete
A Depeche Mode-hoz mindenki viszonyul valahogy. Magyarországon, többnyire pozitívan. Az első rajongóik már a 40-es éveiket tapossák ám töretlenül lelkesek és példamutató módon lemezvásárlók is egyben. Ki ne emlékezne azokra a 80as évek végi lábszagú házibulikra, ahol is fehér sportzokniba ment a lassúzás a levegőben harapni lehetett a tinierotika és a sárga Limara illatát és nem utolsó sorban szólt a Question of Time a Strange Love és az Enjoy the Silence. Egy teljes nemzedék viselt láncos övet, találékonyabbak WC lehúzót. Fémesen csillogó sztárok voltak, ízlésformáló újítók
A DM azóta is-immár 25 éve- jelen van és még mindig domináns tényező bizonyos zenei rétegekben. Itthon már talán az egyetlen olyan zenekarnak számít, aki hétfő délelőtt is megtöltené a Puskást! A 90 -es évek vége felé ugyan kifulladni látszottak--az Ultra és aztán az Exciter kicsit fárasztóra sikerült-- de a 2005-ös Playing the Angel helyreállította a renomét. Na de ha Depeche, akkor Gahan és Gore. Sőt, most leginkább Dave Gahan.
A frontember első szólólemeze a Paper Monsters 2002-ben jelent meg és enyhén szólva nem hallgattuk rongyosra, nekem ha kétszer megvolt. Na nem volt annyira tragikus, de igazából hiányzott belőle a spiritusz, bátortalan szerzői kísérletnek bizonyult. Persze érthető volt Dave bizonytalankodása hiszen a DM-en belül le vannak osztva a szerepek. Martin Gore keményfejű alkotó, aki a legenda szerint párszor már finoman megmosolyogta az énekes zsengéit.
A Playing the Angel albumon azonban már Gahan szerzőtárssá lépett elő és a pozitív visszajelzések után lendületből nekifutott a Hourglass-nak. Jól tette. Magabiztos testcsellel indul a lemez, a Saw Something alattomosan vibrál,hogy aztán a slágernek álcázott,sötét tónusú Kingdom jól ülhessen és lendületbe hozza a hallgatóságot. A Deeper+Deeper-nél már bebizonyosodik, hogy itt igazi fekete ünnepség lesz, szétsavazott elektronikával, effektezéssel kísérve. A brutálisan dögös, koszos hangzás és az ereje teljében éneklő Gahan a DM legjobb formájára emlékeztet. Lélegzik az egész produkció, nyoma sincs töltelék daloknak. A 21 days különlegesen szaggatott atmoszférája és aztán a Miracles víziószerű érzelmessége után igazi csúcspontként hat a Use You rockos döngölése. Igazi "lássam a kezeket" hangulatú tombolós stadiondal. Nekem az Insoluble megfejthetetlen prüntyögése nem igazán hat, de aztán jön az album egyik legjobb szerzeménye az Endless. A pulzáló önvallomás felfelé gravitáló technikával fűszerezve, igazi "mode-os" csemege. Az elmúlás témakörét körüljáró szövegvilág visszatér és meghatározóvá válik igazolva a lemez címét is. A végén igazi hangorkánként söpör végig a Little Lie szirénázó samplerével, hogy aztán a Down lassú színpadiassággal lezárja az albumot. Érezhetően személyes lemez az Hourglass, megfelelő súlypontokkal, egy sokat tapasztalt zenész professzionális teljesítménye. Létjogosultsága elvitathatatlan, még a komoly életmű tekintetében is. Lehet fogyasztani!
Tracklist: (ÓriásiRádióban is)
1. Saw Something
2. Kingdom
3. Deeper And Deeper
4. 21 Days
5. Miracles
6. Use You
7. Insoluble
8. Endless
9. A Little Lie
10. Down
Klasszikus történetvezetésű krimi. A tagadhatatlanul hetvenes évekbeli sárgabetűs főcím alatt megtörténik a bűntény. Általában valami gyilok. Az ügyre rááll a szőke Hutch és a barna Starsky, aztán a kötelező autós üldözés, sikátoros pofozkodás után kattan a bilincs. Közben némi zsörtölődés egymással és a feltűrt ingujjú Dobey kapitánnyal, majd többnyire haszontalan információk beszerzése a strici kisiparos Huggy Bear-től. Persze van bőven csajozás, sörözés, beépülés, bosszú, korrupció, burritó és zsarufánk kétpofára. És őszintén csalódnék, ha kiderülne, hogy a négy évad alatt egyikük sem dobta a főnök asztalára a pisztolyát a jelvénnyel...
A hagyományos krimikhez hasonlóan az egyes epizódok szintén a bűnténnyel kezdődnek. Ezt követi a nyomozás, majd leleplezés. Klasszikus a cselekménysor mondhatnánk. De! Módfelett fárasztó és ugyanannyira balfék hősünk a jómódú tettessel tölti a nyomozati idő javarészét. A sorozat szinte teljes egészében mellőzi az erőszakot. Ezért a nézőt inkább az elhanyagolt külsejű hadnagy csavaros észjárása szögezi a fotelbe, na.
A Kirk kapitányként elhíresült William Shatner itt elvált, lefokozott, stb. őrmestert alakít. A halmozottan hátrányos helyzetű veterán vállára azonban ólomsúlyként nehezednek az LCPD kiképző-őrmesteri feladatai. Stacy többnyire diszpécseri feladatokat lát el, Romano meg csak simán egy forrófejű barom, aki ráadásul még kezdő is. És nyugalom, van itt kérem autósüldözés, sprintelés, bilincselés dögivel.
A nyugdíj előtt álló tapasztalt és a beszárított frizurás forrófejű, Frisco-ban szolgálja a törvényt. A megözvegyült Stone, húsz év tapasztalatát és a lányát próbálja rásózni a csípőre tett kezű Kellernek. Az alábbi filmekre szerintem mindenképp érdemes jegyet váltani, reméljük eljutnak hozzánk is hamarosan:
Youth without youth
r: Francis Ford Coppola
sz: Tim Roth, Bruno Gantz
A 10 évente forgató mester egy román regény kedvéért ült ismét a rendezői székbe a film jelentős részét Romániában forgatták nagy részben helyi színészekkel. A történet a 2.világháború környékén játszódó misztikus love-story melynek főhőse Dominic professzor (Tim Roth), aki nyelvész. Kutatásai közben nagy felfedezést tesz... Néhány európai fesztiválon már bemutatták a filmet s az első reakciók igen változatosak.
A Keresztapa rendezője most bizonyíthatja formátumát, hiszen legutóbb ő volt aki egy interjúban földbe döngölte egykori színészeit: Al Pacino-t, De Niro-t és Jack Nicholson-t fáradtságukért és motiválatlanságukért.
Bemutató: valamikor 2008-ban
Vadiúj trailer: ITT
Love in the time of Cholera-Szerelem a kolera idején
r: Mike Newell
sz: Javier Bardem, John Leguziamo, Benjamin Bratt

Az ünnepek környéki kötelező szívrepesztés idén színvonalasnak ígérkezik. Marquez világirodalmi remekművét végül bevállalta a filmes világ, bár nem könnyen adaptálható darab. Az emberöltőt átívelő szerelmi történet egy párról szól, akik bár gyermekkoruk óta szerelmesek, egy életen át várniuk kell egymásra a korszak és környezetük korlátai miatt ... Mike Newell már többször bizonyította, hogy jól ért a stílusok közti váltásokhoz (Négy esküvő és egy temetés, Donnie Brasco, H.P. és Főnix Rendje), ezúttal mégis kemény fába vágta a fejszéjét. A 40 milliós produkcióval szembeni elvárásokat nehéz lesz megugrani, bár ebben segítségére van kitűnő gárdája, élükön az egyedülálló színész zsenivel, Javier Bardem-el. Bemutató: November közepén, nálunk soon.
Az ajánló alapján a 100-as zsebkendő indokolt a moziban
Funny Games
r: Michael Haneke
sz: Naomi Watts, Tim Roth, Michael Pitt, Brady Corbett

A tavalyi év egyik legjobb filmjének (Cache) osztrák rendezője saját 97-es európai thrillerének remake-jét készítette el Hollywoodban. A vérfagyasztó moziban egy család nyaralásába csöppen bele 2 kedélyesnek látszó idegen a szomszédból, akik aztán vérremenő játszadozásba kezdenek megrettent áldozataikkal... Az eredeti film idegborzoló hangvétele remélhetőleg megismételhető, mindenesetre Haneke feszültségteremtő képessége és a színészek kvalitása komoly színvonalat sejtetnek.
Bemutató: 2008 március
Ajánló: pedig itt
{Rec}
r: Jaume Balaguero
sz: Javier Botet, Manuel Bronchud...

Két balul sikerült horror film után (Darkness, Hideg csontok) a spanyol rendező ezúttal különleges élményt ígér. A barcelonai tűzoltókat helyszínre kísérő forgatócsoport borzalmas felfedezést tesz....és miközben életükért küzdeneka kamera mindent rögzít....A home-made horror kategóriába sorolható zombifilm fesztiválközönsége ki-be rohangált a vetítés közben. A beszámolók egész durva ijesztgetésről szólnak. Az ál- dokumentarista környezetben forgatott moziban törekedtek a hiteles látványvilágra. Bár mára talán már kicsit elegünk van a kézikamerás rángatózásokból, ezt a filmet még bevállaljuk.
Bemutató:November
Ajánló : ITT
Nézőtéri reakciók a filmfesztiválon! Nagyon jó, nézzétek meg!
Control
r: Anton Corbijn
sz: Sam Riley, Samantha Morton
A Joy Division zenekar stílusteremtő munkássága és hatása a mai rockzenére elvitathatatlan.
A későbbiekben New Order-ré formálódó csapat első énekeséről, Ian Curtisről forgatott fekete-fehér játékfilmet a híres fotós és kliprendező Anton Corbijn. A 23 évesen öngyilkosságot elkövető Curtis vívódó személyiségének, szunnyadó zsenialitásának emléket állító filmben egy kezdő színész (Sam Riley) nyújt lenyűgöző alakítást, míg felesége Deborah szerepében a kortárs színésznők talán legjobbja Samantha Morton.
A. Corbijn többek közt a Depeche Mode a U2 valamint a Nirvana és a Metallica klipjeinek direktoraként elhíresült reneszánsz ember állítólag olyan kitűnő munkát végzett, hogy a New Order tagok belementek a közös promótálásba, sőt a Joy Division lemezei is megjelennek újrakevert változatban. Az infók szerint brutálisan őszinte, megindító film, jómagam nagyon várom. Bemutató: Nálunk jövőre talán
Múltkor már elemeztem, hogy mennyire várom az új gyilkolászós Coen Bros. filmet, nézzétek meg a 18 éven felülieknek vágott ajánlót: ITT
Javier Bardem-el és az ő gyilkos palackjával...