Mike Skinner, a szigetországi barkács hip-hop kishercege, már előző lemeze előtt emlegette: az ötödik album után lehúzza a rolót. Itt az ötödik, és Skinner szavatartó ember. A Computers and Blues-t elhallgatva kezdhetünk sajnálkozni,hiszen a brit urban –pop szcéna meghatározó alakja , megadta a módját a búcsúnak.

Az első két mesterművet (Original Pirate Material 2002; A Grand don’t Come for Free 2004) követően jött egy harmatgyenge, útkereső, ám zsákutcába hajtó album ( A Hardest Way to Make an  Easy Living), majd egy jobb, „érzelmesebb”, de a kezdeti klasszis teljesítményt meg sem közelítő formagyakorlat.(Everything is Borrowed, 2008)

Sokan a végére egy best of.. alibit tartogatnak, de nem úgy Mike. Ő egy meglepően erőteljes csapatással zárja a pályaívet, a február 7-én megjelent C.a B. album gyönyörűen foglalja össze a szószátyár „cockney” srác szellemiségét. Az album a kezdetekkor megszokott  lendülettel hömpölyög, íves R'n’B  betétek és üveghangú szólisták helyett, minimál techno-kütyük és kellemes hangzású kórusok kísérik a régi „flow”-val karatyoló Skinner-t.

Abszolút pozitív, jó hangulatú elköszönés ez, gyenge pontot kifejezetten nehéz találni rajta. Az első öt szerzemény egyenletesen domborítja a The Streets erényeit, sőt a klippes single (Going Through Hell) hangulata szokatlanul tökösre sikeredett, egészen Jay-Z-s a kép. A csajozós Roof Your Car is remek, a mostanság filozofálgatós kedvű Mike torzított vokállal párosul és variál a Puzzled by People-ben, ami  szintén pöpec darab. Finom érzelmeskedés a Blip on a Screen-ben, majd remek soul alapokon gördül tovább a vaker, a kissé sablonos, de legalább rövid Those that don’t know-ban. A dalok tömörsége egyébként kifejezetten jó hatással van a Computers and Blues hangzására , a leghosszabb dal sem éri el a 4 perces játékidőt.

A kötelező nyáladzás kimerül két dalban (Soldiers, We can never be friends),majd jöhet a búcsúbuli, az album utolsó harmada méltó zárása a The Streets kalandnak.

Az OMG és a Trying to kill M.E. felszabadult dallamvilága ismét kellemes perceket okoz, -ebben a szegmensben érezni leginkább az első lemezek szimplaságának szépségét- majd egy rövid seggrázás erejéig diszkózunk ( Trust Me) és végül zárul a mókatár (Lock the Locks), minden különösebb felhajtás nélkül.:

"I'm packing up my desk/Put it into boxes/Knock out the lights/Lock the locks and leave."

A The Streets 10 éven át a modern brit popipar legszebb perceit okozta, és a középen begyengült karrier végül remek lezárást kapott.

Mike csupán 32 éves, és mivel ezután már pár éve futó rövid- ,doku- és játékfilmes karrierjére  kíván koncentrálni,  mi továbbra is  rajta tartjuk a szemünket.

Néhány évvel ezelőtt a férjemmel a hazai turizmus jegyében végig ültük a POSZT-ot. Az egy hét alatt kb.10 színházi előadást néztünk meg, ami nagy hibának bizonyult, ilyen töménységben fárasztó volt mind a kultúra, mind a szórakozás. Volt persze jó oldala is, Benedek Miklós és Szakonyi Károly a hét második felében már előre köszöntek, azt hitték, zsűritagok vagyunk.

Ki más lenne olyan hülye, hogy nyár közepén, egy héten át non stop színházba jár? Az előadások kezdenek elmosódni bennem, de egyre ma is tisztán emlékszem. Háy János: A Senák című darabjában Köles Ferencre. Annyira tetszett, hogy azóta minden évadban megnézem a Pécsi Nemzeti Színház műsorát, hogy főszerepben láthassam, de eljutni csak most sikerült. Amikor megláttam, hogy megkapta a Testőr címszerepét, azonnal felbújtottam a barátnőimet egy jó kis csajos estére.

Szeretem Molnár Ferencet, mert úgy lavírozik a kommersz és a komoly határán, mint Rejtő Jenő. Időről időre megnézem a darabjait, mint ahogy A tizennégy karátos autót is szeretem néha újra elolvasni. Molnár olyannak látja a világot, úgy mutatja be egyszerre a rosszat és a jót, amire csak kevesen képesek. A téma mindig a szerelem, de nála sosem sablonos. Talán ezért sikerült neki az, ami kevés magyar írónak- ebből a kis országból világhírnévre szert tennie.

A Testőr alaptémája azon kívül, hogy abszurd és vicces, nagyon szomorú. A férj színész, szeretné megmenteni kíhűlőben lévő házasságát, és mivel csak ahhoz ért, a színészethez fordul. Eljátssza önmaga vetélytársát, így aztán mindegy, hogy a feleség elcsábul, vagy nem, mindenképpen a férj marad alul. Ha sikerül az akció, megcsalt férj lesz. Ha nem, akkor rossz színész.

A Molnár darabok úgy vannak megírva, hogy nem nagyon tűrik a modernizálást vagy az újraértelmezést. Elég csak azt és úgy színre vinni, ahogy le van írva. Remek lehetőséget nyújt a színészeknek, hogy minden különösebb hókuszpókusz nélkül egyszerűen csak játsszanak. A pécsi színházban egy nagyon jó Testőrt láttunk.

Az felvonások elején, ráhangolódásként korabeli kuplé szólt, karcos gramofon hangzással. A díszlet nagyon szép és igényes volt, ahogy a jelmezek is. (Sőt már a plakát is.) Tökéletes múlt század eleji hangulatba kerültünk.

Köles Ferenc két szerep helyett minimum tízet játszott. Az első felvonásban hisztérikus, paranoiás, féltékenységtől és szerelemtől elvakított férj volt. A másodikban testőr, annak minden modorosságával, nem túljátszott, de nagyon jól megformált különbségekkel. A harmadik felvonásban hiú színész, papucsférj és még sorolhatnám. Külön tehetsége van ahhoz, hogy egy tekintetével vagy szemöldökrándításával nevettessen, néha majdnem elfelejtettük neki, hogy valójában mennyire szenved, milyen szánalmasan próbál bizonyosságot szerezni

A színésznő szerepében általában azzal szoktak játszani, hogy a feleség mikor ismeri fel a testőrben a férjét. A pécsi előadásban ez valóban a végére marad, ezzel aztán még nagyobb a durranás, mikor egy ennyire vesztett helyzetből hozza vissza a színésznő a partit. Darabont Mikold csábító és veszélyes, mint egy párduc. El lehet hinni, hogy érte az ember fia még saját magát is gondolkodás nélkül letagadja.

A mama szerepében Füsti Molnár Éva nem hagyott kiaknázatlanul egyetlen helyzet- vagy jellemkomikum kínálta lehetőséget sem. Az apró gesztusok, ahogy pl. a páholy- jelenetben a ruháját igazgatja a cipőjével, az előadás legviccesebb jelenetei voltak.

Víg Diána, mint szobalány olyan aranyosan esetlen, hogy az ember két perc alatt a szívébe zárta. Stenczer Béla az öreg házibarát szerepében igazi molnári alakot formált meg, a kritikust, aki ott ücsörög a kávéházban, bejáratos a művésznők öltözőjébe, megérti és rajongva szereti a színházi embereket. Bódis Zsuzsanna és Bánky Gábor is mindent kihoztak nyúlfarknyi szerepükből.

Mindenki a helyén volt, kivéve a közönséget. Ezen az estén a közönség aludt. Leszámítva a felvonások kezdetét, mert akkor beszélt. Kimondottan kínos volt várni, hogy megszólalhassanak a színészek, mintegy megzavarva ezzel a bérletesek laza csevejét. Jobbnál jobb poénok úsztak el reakció nélkül, diszkréten megcsörrent egy mobil, mögöttem pár sorral egy idős úr végig kedélyesen végszavazott, jó hangosan. Komolyan vártam a csipszes zacskó zörrenését, vagy a szívószál szörcsögését a kólában. Végül olyan kurta tapsot kapott az előadás, amit nem tapasztaltam eddig sehol másutt. Mindez egy új darab második előadásán, egy nem is akármilyen előadáson. Szívesen megnézném ugyanezt a Testőrt pár hónap múlva, új közönséggel.

Szereplők:

Az a szép a blogok születésnapjában, hogy az alkotókon kívül gyakorlatilag senki nem tartja azt számon.Velünk sincs ez másként, de azért szépen megemlékezünk róla évről évre.

Idén immáron a negyedik évfordulóhoz értünk, jövőre pedig jön az ötödik, ami már igazi "jubilium".

Csináljuk tovább!

a stáb

Ott tartunk, hogy hazánkban a Quimby zenekar hivatkozási alap lett, 20-tól 60-ig illik ismerni, és szeretni. Kiss Tibor visszatérése után elkészült 2005-ös Kilégzés lemez, a 90-es években „alternatív” közegként  becézett miliőből, a magyar zenei élvonalba repítette őket. Az, egy valóban jelentős album volt, ám a Kicsi ország nem az.

Sajnos azt kell mondjam egy percét nem élveztem ennek a lemeznek, az egész valami hatalmas alibizésnek tűnik, olyan mint egy menzás menü, ami azért sem „fair”, mert egy félországnyi rajongótáborral rendelkező zenekar igenis  kapja össze magát, ha 5 évente ad ki sorlemezt. A dalok olykor recsegős, máskor andalító kocsmahangulatot árasztanak, a szövegek fárasztóan modoroskodóak, és a két évvel ezelőtti bombaslágeren (Ajajaj!)  már erőteljesebben érződő Zorán „effektus” rögtön a lemez elején ( Ultravaló)  felzaklatja lelki világunkat. Az érzelmesebb dalok hiteles líra helyett zavarba ejtően gagyik, a dögösnek szánt A szebbik nem és a rondábbik igen, a Leszek ma én a tiéd ,vagy a Jekyll & Hyde izzadságszagúan zakatoló, valós húzás nélküli kiabálásba fulladnak.

A korábbi  lemezek  szellemi töltete, lelki ereje teljesen oxidálódott, a Kicsi ország hangzásban ugyan megmaradt Quimby lemeznek, ám az egész anyag tespedtséget, ötlettelenséget sugároz. A zenekar által kommunikált kísérletezős jellegből az unalomba fúló dzsemmelgetés szagát érezni csak, gondolatcsírák ,dalkezdemények felpumpálása ,- ez történik itt kérem.

Nagy csalódás ez a lemez, egy joggal népszerű zenekar szomorkás visszatérése,mely baljós füstjeleket ereget a szurkolótábor felé. A tavasztól induló koncertszezon bizonnyal feledteti majd az új lemez gyengeségeit, erős életműből tud a zenekar válogatni, és nehezen tudom elképzelni , hogy a Kicsi ország dalait fogja követelni majd az istenadta nép.

Megjelenés: 2010 12.15

Fosse a kortárs norvég irodalom egyik legnépszerűbb alakja, drámái kapcsán sokszor hasonlították már Ibsenhez, Brechthez. Az Ibsen díjat (közel 90 millió Ft !) meg is kapta. Darabjait világszerte játsszák, nálunk most pl. a Bárka színházban.

A dráma mellett regényt, novellát, sőt verset is ír, hasonló sikerrel. A Reggel és este című kötete valahol félúton van a kisregény és a novella között, nevezhető akár családregénynek is, habár alig több száz oldalnál.

Egy plusz két részre tagolódik a könyv, az elsőben Johannes születésének, a másik két részben halálának leírásával. Ahogy a cím is utal rá, a reggel és az este, az érkezés és a távozás gondolata köré szerveződik minden. A születés félelmetes és egyben boldog leírása, férfiszemmel való ábrázolása nagyon megindító. Az apa, Olai fején átfut az összes lehetőség, miközben felesége szenved. Később, a második részben Johannes már öregember, felesége elvesztése óta nem találja a helyét, hiába vannak körülötte gyerekek, unokák. Minden egyre ködösebb körülötte, az emlékek és a valóság szétválaszthatatlan.

Az a kevés szereplő, aki benépesíti a barátságtalan norvég tájat, mind Johannes-hez közel álló ember, családtagok, a legjobb barát, az elmúlt, beteljesületlen szerelem és főként a feleség. Fosse szépen érzékelteti, hogy hiába vesznek körül minket emberek szinte állandóan, a kezdet és a vég mindig magányos.

Ami a technikát illeti, engem általában zavar és fáraszt a központozás nélküli gondolatáradat, az ember úgyis tudja, gondolatban hová tenne pontot, vesszőt. Fosse írása viszont annyira lírai, hogy ezzel a sodrással néha a szabad vers érzetét kelti. A szöveg szinte lebeg, ahogy a főhős lebeg a tengeren, a csónakjában, ez a kép a borítón is visszaköszön. Időnként nehéz eldönteni, mit hallunk, több szólam kavarog egyszerre, barátok és rokonok gondolatai vegyülnek Johannes gondolataiba. Utalásokból, elejtett gondolatokból bontakozik ki egy ember élete, pókhálószerű finomsággal ábrázolva a kapcsolatok hálózatát. A folyton felbukkanó hajó, halász motívum, a főszereplők nevei (Johannes, Peter) és sok egyéb szál kapcsolja a történetet az ősi és a keresztény mitológiához.

Fosse úgy lelkizik, hogy nem lesz csöpögős vagy melodramatikus. A születést és a halált nem félelmetes, hanem természetes történésekként, egyszerűen ábrázolja. Nagyon szép és megindító könyv, pont olyan hosszú, amit még be lehet fogadni ilyen tömörségben.

Kalligram, 2010

Ford. A.Dobos Éva

És eljött a nagy pillanat amikor is összeért a brit és az amerikai változat.

A tegnapi részben ugyanis, ha csak egy rövid jelenet erejéig is, de "feltámadt" David Brent karaktere, aki ki mással is futott volna össze mint Michael Scottal, az Ő tengeren túli "alteregójával."

Íme: