Ott tartunk, hogy hazánkban a Quimby zenekar hivatkozási alap lett, 20-tól 60-ig illik ismerni, és szeretni. Kiss Tibor visszatérése után elkészült 2005-ös Kilégzés lemez, a 90-es években „alternatív” közegként  becézett miliőből, a magyar zenei élvonalba repítette őket. Az, egy valóban jelentős album volt, ám a Kicsi ország nem az.

Sajnos azt kell mondjam egy percét nem élveztem ennek a lemeznek, az egész valami hatalmas alibizésnek tűnik, olyan mint egy menzás menü, ami azért sem „fair”, mert egy félországnyi rajongótáborral rendelkező zenekar igenis  kapja össze magát, ha 5 évente ad ki sorlemezt. A dalok olykor recsegős, máskor andalító kocsmahangulatot árasztanak, a szövegek fárasztóan modoroskodóak, és a két évvel ezelőtti bombaslágeren (Ajajaj!)  már erőteljesebben érződő Zorán „effektus” rögtön a lemez elején ( Ultravaló)  felzaklatja lelki világunkat. Az érzelmesebb dalok hiteles líra helyett zavarba ejtően gagyik, a dögösnek szánt A szebbik nem és a rondábbik igen, a Leszek ma én a tiéd ,vagy a Jekyll & Hyde izzadságszagúan zakatoló, valós húzás nélküli kiabálásba fulladnak.

A korábbi  lemezek  szellemi töltete, lelki ereje teljesen oxidálódott, a Kicsi ország hangzásban ugyan megmaradt Quimby lemeznek, ám az egész anyag tespedtséget, ötlettelenséget sugároz. A zenekar által kommunikált kísérletezős jellegből az unalomba fúló dzsemmelgetés szagát érezni csak, gondolatcsírák ,dalkezdemények felpumpálása ,- ez történik itt kérem.

Nagy csalódás ez a lemez, egy joggal népszerű zenekar szomorkás visszatérése,mely baljós füstjeleket ereget a szurkolótábor felé. A tavasztól induló koncertszezon bizonnyal feledteti majd az új lemez gyengeségeit, erős életműből tud a zenekar válogatni, és nehezen tudom elképzelni , hogy a Kicsi ország dalait fogja követelni majd az istenadta nép.

Megjelenés: 2010 12.15