Hagyományos eledeleinkkel foglalkozó rovatunk általában népszerű fogásokat tartalmaz,én most bátorkodnék egy  igen megosztó zöldséget górcső alá vonni, mai témánk a spenót (Spinacia oleracea) lesz.

A szalonképesebb nevén parajnak szólított levélzöldség az első frissen termő alapanyag tavasszal, kellően napos idő esetén márciusban már szezonális. Az Ázsiából átvándorolt spenót az 1600-as években landolt kontinensünkön,és az akkortájt három részre szakadt hazánkban is már az asztalra kerülhetett spinát  ill. spinácz fedőnéven .

Jótékony hatásait idejekorán felismerték,az „egészséges étel” stigmát máig hordozza, ami természetesen komoly ellenérzéseket váltott ki a célcsoportból,az aktuális kisiskolás nemzedékből.

Van benne vas, kálium, foszfor, jód, A, C, D és E vitamin, kedvezően hat a bőrre, a keringésre, adunak számít vérszegénység és daganatos betegségek kúrálásban,babaétel recepteknél , és kevés kalóriája miatt ütősebb fogyókúrákban. Nem csoda hát, hogy a menzák rendre erőltetik fogyasztását, ugyanakkor savanykás ízvilága miatt nem  az édesebb csemegék irányában húzó tapasztalatlan, siheder ízlelőbimbók rendre visszadobják az anyagot.

Na, persze a tömegétkeztetés rutinszerűsége sem használt hősünknek, a viszonylag kevés babrálással és ízesítéssel elkészített spenótfőzelék tényleg riasztó menü is lehet. Így aztán, hiába tolta tonnaszámra kedvenc tengerészünk a szupereledelt, és tett emberfeletti erőre szert minden egyes falástól, a spenót szép lassan egy polcra került, a szintén méltánytalanul porig alázott sorstársával  a tökfőzelékkel.

A 90-es évek közepén  szárba szökő étkezési forradalom aztán új megvilágításba helyezte a spenótot és társait (sóska,mángold), szép lassan felzárkózott a hüvelyesek mellé,majd kielőzve őket kilépett a főzelék nyersanyag kategóriából, egyre többen termesztették hobbikertjükben is. Mivel viszonylag igénytelen növényről van szó amatőr szinten  is könnyen termeszthető, a februári vetésű paraj kellő vízzel és napfénnyel 1,5 hónap múlva levelesedik és mehet is a konyhába.

Ha már ott van akkor húsos levelei jól megtisztítva azonnal vagy enyhén párolva salátába keverhető, a jól kifőzött levelek könnyen törhetőek, zúzhatóak,turmixolhatóak, a vajon és fokhagymán lágyítva, tejjel, tejszínnel bolondítva kellemes ízű pürévé formázhatóak, mely mehet tésztára, palacsintába, húsokra(hoz), gombócokra. Spagettivel, sajttal, tejföllel, szerecsendióval tepsibe zúdítva kitűnő rakott tésztaétel készíthető belőle.

Az ipari konyhák által megtépázott PR is ott lett elcseszve, hogy nem bíbelődtek eleget a spenót társaságával, pedig nagyon meghálálja a kellő figyelmet.

Áztatott zsemle, vaj, bors,fokhagyma, krumpli ügyes hozzáadásával az eredetileg szúrósan savanyú íz kellemes gellert kap, az adekvát tükörtojás feltét nekem nem éppen a kedvencem, rossz emlékeket ébreszt, és mivel konyhakultúránk csodás fasírtgolyókat kínál, én inkább azt preferálom.

Rendkívül jól fagyasztható,értékeit hibernált állapotában is megőrzi, kiolvasztva könnyen kezelhető, így legénykonyhákra is különösen ajánlott.

Mivel igazi karakternövény levetkőzhetetlen jellemzőkkel, ha valakit a hideg ráz a spenóttól, akkor hiába bűvészkedünk, számára minden formája rendszerellenes lesz , de a közömbösök mindenképp adjanak esélyt, ..megéri.

És a színe: egyenesen gyönyörű!

Az irodalomtörténészek szerint 1811 márciusában tisztázta le végleg Jane Austen első regénye, az Értelem és érzelem kéziratát, amely aztán még az év őszén (név nélkül) boltokba is került. Szinte látom magam előtt a történelmi pillanatot, amikor az utolsó betűt papírra vetve Miss Austen leteszi a lúdtollat és elégedetten szemléli munkája gyümölcsét

Hölgyolvasóknak talán szükségtelen ecsetelni, hogy akármi történt is a világban 200 éve tavasszal, ez az esemény páratlan jelentőséggel bír. A regény már megjelenésekor sikert aratott, habár a család igyekezett titokban tartani a szerző személyét. Érthető, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban egy jó házból való hölgy számára mélyen megalázó volt mindenféle munkavégzés. Aki látott már Austen filmet (és ugyan ki ne látott volna), biztos emlékszik legalább egy jelenetre, amikor a szegény hősnők felrebbennek a tiltott házimunkából, levetik a kötényt és szélsebesen festői semmittevésbe rendeződnek a szalonban, mert vendég érkezett. A munka, beleértve az írást is, a biztos lecsúszás és morális hanyatlás jele volt. Mivel az angol nők az 1800-as évek végéig nem nagyon rendelkezhettek vagyonnal, általában birtokot sem örökölhettek, így ki voltak szolgáltatva férfi rokonaiknak. Egy jó házasság jelentette az egyetlen kiutat

.

Austen már első regényében követte azt a praktikus szabályt, miszerint az író legjobb, ha arról ír, amit ismer. Vidéki dzsentricsalád tagjaként témáit, helyszíneit, szereplőit igen szűk körből vette, de ennyi elég is volt a halhatatlansághoz. Népszerű kortársa, Charlotte Bronte viszont bírálta Austent a sovány cselekményért és túl illedelmes lángolásért. A Bronte testvéreknél egy szerelmes hős éjszaka holtakat exhumál a lápon, vagy tébolyult kreol nőket rejteget toronyszobában. (Ha már itt tartunk, napokon belül moziban az új Jane Eyre adaptáció Michael Fassbenderrel. Különösen sötétnek ígérkezik a trailer alapján!)

Austennél ilyesmi legfeljebb a paródia szintjén fordulhat elő, a gótikus regényt kifigurázó A klastrom titkában. Nála a recept sokkal egyszerűbb. Adott egy gazdag ifjú, és egy szegény, de annál szebb, okosabb, kedvesebb leány. A szereplők között van néhány komikus vidéki vagy dölyfös fővárosi személy, egy lelkész és számos lánytestvér, avagy barátnő. A gazdag fiatalember dacolva mindennel és mindenkivel, elveszi a szegény lányt, és teljes a boldogság a regény végére. Ismerve a korabeli angol társadalmi viszonyokat, ezek a kissé banálisan hangzó történetek valójában a sci- fi határát súrolták. Nem csoda, hogy ilyen népszerűek lettek. A keserű valóság persze ott bujkál a sorok között, mert az Értelem és érzelemben Willoughby végül csak elveszi a sótlan, de nagyon gazdag Miss Greyt, Marianne pedig a tüzes ifjú helyett átszédül az „élemedett korú” (35 éves) Brandon ezredes karjaiba. A romantika mellett az Austen regények összetevője: egy kis társadalomkritika, karikírozó jellemrajzok, remek párbeszédek, erkölcsi okítás, fanyar humor. Mindez olyan jó arányban keverve, hogy azóta sem sokan tudták utána csinálni. Nőalakjai eredendően szeretnivalók, mégis komoly jellemfejlődésen esnek át a regények során, így válva méltó társukká a nemes ifjaknak.

Jane Austen ma is az egyik legkelendőbb angol exportcikk. Mindössze hat regényt írt (és néhány töredéket, illetve zsengét), de ez a hat regény rekordokat döntöget könyveladás és megfilmesítés terén. Az Értelem és érzelmet tudomásom szerint eddig ötször filmesítették meg. 1971-ben és ’81-ben tévéfilm formában, ezek ma már leginkább Monty Python paródiának tűnnek. A legismertebb feldolgozás a ’95-ös Ang Lee féle, ami majdnem tökéletes lenne, ha nem Emma Thompson játszaná Elinort. (Pont 15 évvel volt öregebb a szerepnél, és ez látszott is. A többiek viszont nagyon jók, hogy csak Hugh Lauriet említsük, aki rövidke szerepében elképesztően vicces.) 2000-ben Bollywood is leforgatta az egzotikus változatot, Kandukondain Kandukondain címmel, ez bizonyára érdekes lehet. Végül az eddigi legjobb verzió 2008-ban készült el, a BBC jóvoltából.

200 év telt el tehát a debütálás óta, és még mindig Jane Austent nézik és olvassák a nők, beleértve Adrian Mole anyukáját, Bridget Jonest és a vámpírfan Bella Swant is. Végül a legfőbb bizonyosság zsenije mellett: neki köszönhetjük Colin Firth-t, és ez önmagában is elég ok arra, hogy a világ nőtársadalma örökké hálás legyen.

Köszönjük!

A ma esti Isten Háta Mögött lemezbemutató koncert elé bevágnék egy sztárinterjút.

Frappánsak és összeszedettek a fiúk:

A koncert a Dürerben lesz,az új szabályozások miatt érdemes időben érkezni,mi múltkor majdnem ráfaragtunk a Tündérgyárban.

Az immáron 30 éves zenekar napokban megjelent lemeze már első hallgatás után elégedett mosolyt csalt az arcomra,a Collapse into Now egy esszenciális R.E.M. tabló, igazi zsáner album, mindent tud amiért szeretjük őket.

Bizonyossá vált,hogy a reszelős és tökös Accelerate  jó terápiának bizonyult, a 2000-es évek elejének gyengélkedése már a múlté, a Collapse into Now hangzása visszanyúl a Green és az Out of Time időszakához,a 20 évvel korábbi albumok világa abszolút tetten érhető az új dalokban.

A legfontosabb visszatérő elem a minőségi dalszerzés. A könnyen „szerethető” melódiákkal beoltott southern rock-art punk  új lendületet vett,a gyors-gyors-lassú lépésközökkel rotáló album kiegyensúlyozott színvonalon mozgó, pörgős rockdalok és akusztikus balladák gyűjteménye.

A 20.évet követően a leginkább zavarba ejtő vonása a zenekarnak az volt,hogy az atombiztos songwriter attitűdjük az ezredfordulóra elillant,és az impotens szenvelgés évekig kitartott. Furcsa volt gyenge dalokat hallani tőlük,hiszen többek között a legnagyobb mainstream táborral bíró amerikai alt.rock zenekarról beszélünk. A már említett Accelerate ezt a frusztrált állapotot oldotta fel,de valószínüleg ilyen remek folytatással kevesen számoltak.

A nyitány rendkívül magabiztos,a  gitárfüggönnyel lecsóba csapó Discoverer remek nekifutás,majd rögtön az egyik legjobb új szerzemény ,a punkos rövidséggel a refrénjéhez érő  All the Best zakatol végig rajtunk.

Az első lassúzás is jól sül el,az Überlin a klasszikus R.E.M balladákkal kokettál, bizony Stipe nagyon ért az ilyen tételekhez. A harmonikázós Oh My Heart madrigálos vonalvezetése pillanatnyi kitérő csak,egy jó előre beharangozott duett következik,az It Happened Today ugyan nem túl izgalmas dal - és  Eddie Vedder-ből is keveset hallat -,de örömzenés betétnek abszolút megfelel.

Az Every Days to Win finom lebegése  ismét az aranykorszakot idézi,a  Mine Smell Like Honey-val pedig az anyag újabb csúcspontjára érünk. Remek még az Acccelerate-ről „lemaradt”,sokszereplős  Aligator_Aviator… és az érzelmes kilépő dal, a hosszan elnyúló Blue, Patti Smith közreműködésével.

A veterán zenekar épp jókor hozza legjobb formáját, a brit indie tarolásának és kifulladásának nyomaitól terhelt rockzenei színtér állott levegőjét frissíti fel jótékony szellemeinek megidézésével.

Ez a lemez ránk fért.

A zseniális  Blair Witch Projekt által megindított áldoku-horror hullám az elmúlt 10 évben egyre terjedt, immáron a fjordokat nyaldossa, s lám a norvégok is letették a tárgyban első dolgozatukat. A trollvadász mégis kilóg a sorból, elvetemült ötleten alapul és inkább meghökkent, mint elborzaszt,ez mellett viszont igazán jó móka.

A zord norvég tájakról nemrégiben mesélt nekünk Haarberg Orsolya,aki a trollokat ugyan nem említette,de mint a filmből kiderül a norvég kormány igen sokat tesz azért,hogy az északi tájakon őshonos,mesevilágot ihlető lények titokban maradjanak.

Egy egyetemi forgatócsoport azonban beleköp a kormány levesébe,csatlakozik a zord Hans-hoz,a magányos trollvadászhoz,aki egyszemélyes védőbástyája a norvég végeknek. A medvékre és természeti erőkre ráhúzott troll- terror valamiért egyre erősödik,í gy a gittegyletetezésbe belefáradt Hans és a lelkes ifjúság beveti magát a járatlan norvég sarkör sűrűjébe, sziklaevő monstrumok hazai pályájára.

A film remek stratégiát követ,komoly arccal próbálja eladni  az eladhatatlant, a film legjobb részei azok, mikor Hans kibontja előttünk a mesebeli fauna titkait,állatként kezelve a fantasy világ szereplőit,akik több alfajra oszlanak a medve mérettől egészen a hegyomlásig.Érdekes infókkal gazdagodhatunk a kultórkört illetően: ki gondolta volna,hogy szőrös barátaink begerjednek,ha keresztény vért szimatolnak?:)

A rendező remekül osztja  troll adagunkat,nincs sok kecmec vagy szégyenlős árnyjáték,az olykor többfejű verzióban felbukkanó lényeket felfedi a kandi kamera,a műfajnak megfelelő dokumentarista kamera rángatás nem leplezi a CGI technika gyengeségeit,valósnak tűnő, izgalmas kaland tárul elénk.

Andre Ovredal merészen helyezi be Középfölde teremtményeit a kézi kamerás környezetbe,külső formájuk meglepően illeszkedik a legendákhoz, az itt-ott botladozó technikai megvalósítás sem zavaró, az alacsony költségvetés nem befolyásolta a forgatókönyvet,mint  hasonló versenytársaknál korábban. (Monsters)

A színészeknek viszonylag egyszerű dolga volt,legtöbbször ijedten néznek és rohannak ha kell, természetesen az ilyen vállalkozás esetében nem várhatunk színpadi teljesítményt,ugyanakkor a sztoikus nyugalommal ténykedő fővadász szerepében domborító Otto Jespersen remek választásnak bizonyult.

A Trolljegeren műfaji értelemben nem horrorfilm, nincsenek véres hentelések,embereket élve felzabáló szörnyek (talán csak egyszer),viszont ha túl tudunk lépni a blődbe hajló alapszituáción, akkor a csodás norvég tájon rögzített troll kalandon remekül szórakozhatunk.

Itthon csak DVD-én ,valamikor.

Nem sokat tudok az észt történelemről, de a saját történelmünk alapján azért el tudom képzelni, milyen lehetett ilyen közelségben élni az oroszokhoz, hol éppen bekebelezve, hol látszólag függetlenségben. Mi is ismerjük a fekete bőrkabátosok, pincében zajló vallatások fogalmát.

A 90-es évek elején talán még nálunk is akadtak, akiknek a szekrényében ott lapult egy becsomagolt bőrönd, meleg ruhával, gyógyszerrel és pénzzel – arra az esetre, ha jön a nagy fekete autó (ahogy azt Pelikán József mondaná). Az 1936 és 1992 közötti Észtországot bemutató történet a diktatúrák természetéről szól, de számomra sokkal fontosabb, ahogy Oksanen a nők kiszolgáltatottságát mutatja be különböző történelmi helyzetekben. (Ebben kicsit rokon a regény a közelmúlt másik nagy északi könyvsikerével, A tetovált lánnyal.)

A leginkább egy punk zenekar tagjához hasonlító, excentrikus finn- észt Oksanen nagy érzékenységgel és éleslátással ír, mintha a szeme láttára zajlottak volna az események. (Nem ez az első regénye, csak nálunk.) A Facebookon reklámozott könyv népszerűsége a bizonyíték, hogy a téma még nem lerágott csont, valószínűleg sosem lesz az. Külön örvendetes előnye az új terjesztési módnak, hogy megcélozza a fiatalokat. Ha kötelező olvasmánynak nem is adható a Tisztogatás, bizonyos 18+-os részek miatt, de szemelvényeket biztosan betennék a középiskolás szöveggyűjteménybe, Szolzsenyicin és Koestler mellé.

A borítón látható légy szimbólummá lesz a regényben.  A nagy, szőrös döglégy, a mások húsán élősködő, saját mocskával mindent megrontó, ravasz lény, akit nem lehet elkapni, leütni, legyőzni. Jelképezi az oroszokat, a kommunistákat, általában a férfiakat.

Ők a felelősek a regény nőalakjainak háromgenerációnyi szenvedéséért. Nem kivétel ez alól Hans sem, a „tiszta szívű”, egyéb ideológiákban hívő Hans, akibe mindkét nővér szerelmes, és akiért mindketten készek feláldozni magukat, odalökve még egy kislányt is, ráadásként. Három nő testi- lelki épsége és totális nyomora kell ahhoz, hogy Hans a vackában életben maradhasson és tovább álmodozhasson a szabad Észtországról. Oksanen bemutatja a Sztálin alatti észt hátország borzalmait, ahol egy- egy kiskirállyá nőtt pártvezető diktál mindenkinek, ahol már szinte csak nők maradtak, és bármit megtennének (és meg is tesznek) bújkáló embereikért. De a légy jelképezi a romlottság érzését, a bűntudat ragacsos, le nem mosható piszkát. Ami mindig ott kísért Aliide fejében, este ez az utolsó gondolata, ahogy hajnalban a légy zümmögése ébreszti. Pedig hűség és árulás, ártatlanság és bűnösség talán nem is egyértelműen egymásnak ellentmondó fogalmak egy olyan világban, ahol minden és mindenki kifordult önmagából. A regény végére pedig ezek a fogalmak végérvényesen összekapcsolódnak a Légy új értelmet nyert nevével. Kiderül, hogy a diktatúrában még a legrejtettebb bűnöd sem a tiéd. Az olvasó pedig felteheti magának a kérdést: Van-e ma jogunk olyanok felett ítélkezni, akinek a szenvedéseit csak elképzelni is rettenetes? Jóvá lehet-e tenni a negyven évvel ezelőtti árulást?

A regény másik síkján, a kilencvenes évek Észtországában és Ororszországában mintha semmi sem változott volna. Zara, az unoka sorsa a bizonyíték rá, hogy a nagy Észt Szabadság, vagy az ott élő nők függetlensége ma is csak álom.  

A Tisztogatás tipikus újraolvasós könyv, nem lehet rögtön visszatenni a polcra

 Nem tudom, miért írt utána az írónő kommentet, a gyengébbek kedvéért, vagy a nagyon nyugati olvasók miatt ? Szerintem felesleges volt, a regény magáért beszél. A kommunizmus réméről annyit, amennyi a megértéshez szükséges, még azok a szerencsések is tudnak, akiknek sosem volt részük benne.

„ Megint ugyanaz a nóta. Hiába változott koronává a rubel, hiába repül egyre kevesebb katonai gép a feje lelett, hiába halkult el a tisztfeleségek hangja, hiába szól a Hosszú- Hermann torony hangszóróiból nap mint nap a himnusz, mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakára lép. A lövészárkok beomlottak, az erdőben megfeketedtek a töltényhüvelyek, a fedezékek összedőltek, a holttestek elporladtak, de bizonyos dolgok folyton ismétlődnek. „

2010, Scolar ford. Pap Éva