Mongóliáról alapból kell hogy olyanok jussanak az ember eszébe mint a kancatej,  jurta meg persze Kán. És hamár Kán akkor elsősorban Dzsingisz, akinek a világ ellen intézett egészpályás letámadásában – sajnos  többszörösen is érintve voltunk. A Muhi-csata ugyan nem az ő uralkodásának idejére esett, de  így is emlékezetes és egyértelmű égés volt. Az évszázadokkal később született – Leslie Mandoki vezette - nyugat-berlini diszkóbanda és slágere meg már nézőpont kérdése..
A filmproducerek határidő naplójában mindíg is előkelő helyet is foglaltak el a történelem megalomániásai, Nagy Sándortól Napóleonon keresztül egészen Hitlerig, de Kánokkal eddig nem nagyon árasztották el a mozivásznat. Ez talán a nyugati civilizáció témában való hézagos ismeretei és az elégséges mongol-romantika hiányával is magyarázható. Egy Marco Polo-ról készült olasz sorozat még rémlik, de ott a talján világutazó vitte a szót és a kurtalábú szőrmesapkások meg csak a háttérben aszisztáltak.
Dzsingisz Kán „trónra" kerülésének nyolcszázadik évfordulója  viszont  tetemes büdzsét és a témában leginkább kompetens orosz, kazah meg persze mongol filmes összefogást eredményezett.     
Az amerikanizmusból mindíg jelesre vizsgázó Roland Emerich, vagy Wolfgang Petersen esetében csak az újvilág szabott volna gátat a Tatárjárásnak, szerencsére a Sergej Bodrov féle Mongol esetében a produkciós pénzek nem csak a lovascsapatok, és a korabeli települések hiteltelenné duzzasztására folyt el. Bár kétségtelen, hogy a fináléban kissé elszalad a (törpe)ló.

Angolul...

Persze a nemzetközi produkció összehangolása, a jelmezek és az operatőri munka tetemes kerozinszámlái már önmagában izmos pénznyelőnek bizonyulhattak, így viszont megmaradtak a gyönyörűen fényképezett hómezők, az emészthető léptékű csatározások és némi ártatlan jurtaromantika. Mindez nagyjából Ridley Scott kedvenc fotográfusának stílusában.
Hollywood azonban soha nem lehet elég messze, mert a forgatókönynek úton útfélen sikerült beletenyerelnie a  történetvezetés trendi  formuláiba. A törzsi villongásokal tarkított cselekmény középpontjában természetesen az ifjú Dzsingisz Kán (Temüdszin) kb. első harminc éve áll, de főleg a „keresd a nőt" empírikus problémája. Vagyis a Mongol esetében  a „keresd a nőd" a találóbb  mert az ara kiválasztása már süldőkorban azaz a tizedik percben letudva. Egy ilyen falvédő meg nemcsak a nézőknek de a filmakadémia döntéshozóinak is jobban fekszik, (lásd: Oscar jelölés 2007) mint egy „politikai" intrikákkal terhelt szélesvásznú történelemóra.   

...és oroszul.

Részemről sincs különösebb panasz, bár az utóbbiból többet is elbirtam volna, már csak az iskolában elbliccelt órák okán is.  Persze azzal is tisztában vagyok hogy az igazi nagy csinnadratta – időkorlát miatt - nem része a dolgozatnak.  Akkor viszont fogyhatott volna jobban is a kumisz, főleg hogy a sztyeppe friss levegőjén a másnap is árnyalatnyi. 

Mongol (a hivatalos honlapja)
Történelmi film; 126 min; 2007.

Rendezte: Sergej Bodrov
Producer: Sergej Bodrov, Anton Melnik
Írta: Arif Aliyev, Sergej Bodrov
Szereplők: Tadanobu Asano, Honglei Sun, Khulan Chuluun
December  4.-től a mozikban

Jesse Hughes zenekarvezetőnek hatalmas mákja van. Josh Homme nélkül az Eagles of Death Metal könnyen valami helyi fanzin lábjegyzeteként végezte volna. Kultzenekarosdihoz ennyi még elég is lehetne, viszont világméretű ismertséghez elég sovány.  A „Vörös Elvis" azonban a szabadidő hasznos eltöltése gyanánt – többek között - a gyerekkori haver bandáját választotta, ami így már az ismert megmondó fórumokon is vezető hír. Ez meg nekünk mák, a tavalyi szigetes fellépéssel együtt. Aki csak onnan ismeri őket annak nehéz lesz beadni azt hogy a – múlt hét óta - három lemezes életmű túlmutat egy hosszúra sikeredett kabarétréfán. A Tenacious D-vel való összehasonlítás tekintetében egészen biztosan. Különösen azért, mert  Jesse Hughes, Jack Black-hez képest csak félhivatásos bohóc. Szóval én aszondom hogy az autentizmus és a műfaj egyik legmenőbb szemüveg-bajusz kombinációja is az EoDM oldalán. Ha valaki mégis Stand up-ot akar látni a dologban, ám legyen, mert egy karámba terelni a szűk nacis glam-rockot, a mikrofon-frizurás funky-val és a ZZ Top-al  már önmagában nélkülöz mindenfajta komolyságot.

"a műfaj egyik legmenőbb szemüveg-bajusz kombinációja"

Az olyan slágerekről/számcímekről már nem is beszélve, mint  „I Want So Hard.." vagy a  „Cherry Cola" !
Szóval harmadik lemez is nagyjából ugyanazt a softrockos vonalat folytatja, variálja ( na azért nem túlságosan), mint az előző kettő. Csupa állklasszikus riff, fejhangon leadott diszkóközeli vokál és persze rengeteg bugi.
Josh ezúttal is dobol. Persze. Meg  a QOTSA  lemezekről már ismerős, elborult és helyenként infantilis – fésűn és selyempapíron is lekövethető – gitárszólóival szórakoztat. Az meg befogadói lelkiállapot kérdése, hogy egy zsebibaba Mick Jaggert, netán Billy Gibbonst képzel a mikrofon mögé. A lényeg úgyis az, hogy ez a két láncdohányos bármely pillanatban képes olyan slágerre, mint az Anything 'cept The Truth, Stones-os, tapsikolós felütése, vagy a Beck-es áthallású Wannabe In LA barkács-rockja. Ez utóbbi  vetített hátteres, izompólós, csípőmozgásos klippje, a műfaj képi esszenciája és a Hollywood-mániás Jesse Hughes ars poeticája egy füst alatt.

Karate Kids...
(Jesse Hughes zenekarvezető és Josh Homme dobos)

Persze a „High Voltage" is egy kitűnő, iparilag terhelt diszkó, a Josh iskola-dobolásával felvezetett "Secret plans" pedig ideális terep két perc felhőtlen rongylábazáshoz. Az igazi telitalálat azonban a "Cheap Thrills", ahol a lemez legdögösebb riffjével flegma női kórus kokettál és mindezt megfejeli a 80-as évek szintipopját idéző vokál.  A finálé  (I'm Your Torpedo) hipnotikus, törzsi grúvjaiért pedig még a Chemical Brothers adatbankja is kinyitná a bukszáját.

-Wannabe In LA-

A lemez második felében ugyan felüti a fejét némi szentimentalizmus és beborulás is, de az egykor annyira népszerű televiziós barcohbajáték veterán kvízmesterét idézve: „ez nem jellemző".

Kapcsolódó linkek:

A zenekar hivatalos honlapja

The Datsuns: Head Stunts

A The Datsuns-t is még az évezred elején csúcsrajáratott garázs/retro-rock hullám dobta a felszínre. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de a háromakkordos műfajon belül is vannak árnyalatok.  Ha a The Strokes, meg mondjuk a The Yeah Yeah Yeahs viszi az artisztikus(?) vonalat, akkor a The Datsuns valahol a képzeletbeli skála másik oldalán tanyázik, közvetlenül a Hellacopters tőszomszédságában. Hetvenes évekbeli rágógumi rock, csípőből tüzelő gitárok, orgona és sok-sok glammes vokál. Mindez dalonként maximum négy percben, albumonként pedig nagyjából szor tíz. 
De hiába az első lemezüket követő ajnározás a sajtó részéről, mert a Wolfmother rámenősebb szarkának bizonyult és bő testhosszal nyert a The Datsuns előtt. Az új-zélandi fiúk pedig "úgymaradtak"... vagyis a fesztiválok délutáni műsorsávjában, ami egy tömegiszonyban szenvedő szimpatizánsnak - mint amilyen én is vagyok kifejezetten üdítőleg hat (lásd: Novarock 2006).

Vajon milyen elvárások lehetnek, az eredetiséget nagy ívben kerülő zenekar negyedik nekifutásával szemben? A Head Stunts részéről az újabb negyven perc garantált, részemről meg marad a már említett meteorológiai szempontból is - felhőtlen műsorsáv, ill. jelzésszerű gitármozdulatokkal spékelt esti sörözés aláfestése.
Kb. ennyit is tud az anyag, mert - a címmel ellentétben  szó sincs kötelező bukósisak-használatról, de a fent taglalt követelményeknek azért mégiscsak megfelel.
Az intró rövídségű nyitány punkos gerjedésére a Hey, Paranoid People  fülbemászó orgonafutama a válasz,  persze még mindíg  a bűvös három percen belül. Az első nagy virgára a Your Bones-ban kerül sor, a Ready, Set, Go cím pedig önmagáért beszél. 
Gerjedés, beindulás, kiállás, szóló, közte sűrű Ó-ó-ó-ó-zás és a repertoár nagyjából ki is merül mondanám. De!  A makacs basszussal és istenesen jó kiállásokkal operáló Eye Of The Nedle visszavesz a tempóból, már-már sivatagi pszichedelia jeleit mutatva. A befejezés pedig (Somebody Better) a maga nyolc(!) percével és az elnyújtott instrumentális lezárással szintén kifejezetten monumentális példány . Ez pedig ebben a műfajban bizony hatáskörtúllépés, pláne egy takarékos négykerekűről elnevezett banda esetében. A járgány egyelőre üzembiztos, de a kötelező szervíz lassan aktuálissá válhat.
(a teljes anyag meghallgatható jobbra fent...az óriási rádióban)

The Datsuns Official | The Datsuns Myspace | The Datsuns Wikipedia