Jesse Hughes zenekarvezetőnek hatalmas mákja van. Josh Homme nélkül az Eagles of Death Metal könnyen valami helyi fanzin lábjegyzeteként végezte volna. Kultzenekarosdihoz ennyi még elég is lehetne, viszont világméretű ismertséghez elég sovány.  A „Vörös Elvis" azonban a szabadidő hasznos eltöltése gyanánt – többek között - a gyerekkori haver bandáját választotta, ami így már az ismert megmondó fórumokon is vezető hír. Ez meg nekünk mák, a tavalyi szigetes fellépéssel együtt. Aki csak onnan ismeri őket annak nehéz lesz beadni azt hogy a – múlt hét óta - három lemezes életmű túlmutat egy hosszúra sikeredett kabarétréfán. A Tenacious D-vel való összehasonlítás tekintetében egészen biztosan. Különösen azért, mert  Jesse Hughes, Jack Black-hez képest csak félhivatásos bohóc. Szóval én aszondom hogy az autentizmus és a műfaj egyik legmenőbb szemüveg-bajusz kombinációja is az EoDM oldalán. Ha valaki mégis Stand up-ot akar látni a dologban, ám legyen, mert egy karámba terelni a szűk nacis glam-rockot, a mikrofon-frizurás funky-val és a ZZ Top-al  már önmagában nélkülöz mindenfajta komolyságot.

"a műfaj egyik legmenőbb szemüveg-bajusz kombinációja"

Az olyan slágerekről/számcímekről már nem is beszélve, mint  „I Want So Hard.." vagy a  „Cherry Cola" !
Szóval harmadik lemez is nagyjából ugyanazt a softrockos vonalat folytatja, variálja ( na azért nem túlságosan), mint az előző kettő. Csupa állklasszikus riff, fejhangon leadott diszkóközeli vokál és persze rengeteg bugi.
Josh ezúttal is dobol. Persze. Meg  a QOTSA  lemezekről már ismerős, elborult és helyenként infantilis – fésűn és selyempapíron is lekövethető – gitárszólóival szórakoztat. Az meg befogadói lelkiállapot kérdése, hogy egy zsebibaba Mick Jaggert, netán Billy Gibbonst képzel a mikrofon mögé. A lényeg úgyis az, hogy ez a két láncdohányos bármely pillanatban képes olyan slágerre, mint az Anything 'cept The Truth, Stones-os, tapsikolós felütése, vagy a Beck-es áthallású Wannabe In LA barkács-rockja. Ez utóbbi  vetített hátteres, izompólós, csípőmozgásos klippje, a műfaj képi esszenciája és a Hollywood-mániás Jesse Hughes ars poeticája egy füst alatt.

Karate Kids...
(Jesse Hughes zenekarvezető és Josh Homme dobos)

Persze a „High Voltage" is egy kitűnő, iparilag terhelt diszkó, a Josh iskola-dobolásával felvezetett "Secret plans" pedig ideális terep két perc felhőtlen rongylábazáshoz. Az igazi telitalálat azonban a "Cheap Thrills", ahol a lemez legdögösebb riffjével flegma női kórus kokettál és mindezt megfejeli a 80-as évek szintipopját idéző vokál.  A finálé  (I'm Your Torpedo) hipnotikus, törzsi grúvjaiért pedig még a Chemical Brothers adatbankja is kinyitná a bukszáját.

-Wannabe In LA-

A lemez második felében ugyan felüti a fejét némi szentimentalizmus és beborulás is, de az egykor annyira népszerű televiziós barcohbajáték veterán kvízmesterét idézve: „ez nem jellemző".

Kapcsolódó linkek:

A zenekar hivatalos honlapja