Meg kell, mondjam, nem én vagyok a világ legnagyobb technikai sport rajongója. Sőt. A legjobbakat a Forma 1 zümmögésére tudok aludni, de talán a 2002-es személyes élmény, esetleg a sportág mindmáig minimális európai publicitása az, ami érdekessé tette számomra a NASCAR-t.

Így év elején persze megfogadom, hogy majd jól figyelemmel kísérem az eseményeket, amiből persze gyakran egy hivatalos honlapra való havi egy kattintás, vagy egy laza youtube.com on való szörfölés marad, de akkor is tetszik és kész.

Gondoltam tehát, hogy így néhány nappal a hivatalos daytona-i szezonnyitó után „csinálok egy kis kedvet”, ennek a szerintem (hangsúlyozom SZERINTEM) rendkívül látványos sportnak. Aztán mindenki döntse el maga, hogy tetszik-e vagy sem.

Amit feltétlenül érdemes tudni:

A NASCAR egy szép hosszú rövidítést takar: National Association for Stock Car Auto Racing, amit kb. úgy lehetne fordítani: Széria (vagy gyári) Autók Versenyének Nemzeti Szövetsége, melynek természetesen a csúcskategóriája az amit mindenki csak „NASCAR”-nak nevez.

A versenyben a hagyományos amerikai autómárkák (Chevrolet, Dodge, Ford) mellett a közelmúltban beszivárgott a Toyota is, azonban a technikai paraméterek itt is, csak úgy, mint a más autós sportokban, szigorúan szabályozottak. Ha jól emlékszem (de lehet, hogy nem), pl. csupa V8-as 200LE –ős autó fut a jellemzően ovális pályákon. Ovális vagy úgynevezett „tri-ovál”, melyben az egyik egyenes szakaszt egy újabb „aprócska” kanyarral törik meg. Ilyen pl. a Daytona International Speedway, ahol nekünk is volt szerencsénk végignézni a 2002-es év „Pepsi 400”-as futamát. Léteznek persze a „mi” F1-es pályáinkhoz hasonló aszfaltok is, de nem ez a jellemző s meg kell hogy mondjam az ovális verzió valahogy látványosabb is. Hiszen képzeljünk el egy közel 200.000-es stadiont ahol jóformán minden ülőhelyről belátható a teljes pálya… ellentétben más szériákkal, pl. F1 ahol a versengésnek csak bizonyos szakaszai láthatók. Érdekesség, hogy léteznek igen rövid, úgynevezett „half-mile” (fél mérföldes) pályák is, talán a leghíresebb a bristoli (alább a fotón), ahol a 250-300km/h közeli sebességet figyelembe véve a csúcs köröket 14-15 másodperc alatt teszi meg a 43 autó. Merthogy ennyien kvalifikálhatják magukat egy-egy versenyre, melyből idén 36-ot rendeznek meg. A szabályokkal 2 dolog miatt nem untatnék senkit, egyrészt mert kurva sok van, másrészt, a sokaságból eredően meg magam sem ismerem az összest.

Dale Jr. akár egy "rock sztár"

Maga a verseny, hála a nagy felhajtásnak egy igazi színes kavalkád. Csakúgy, mint minden másnak, jó amerikai szokás szerint, ennek is iszonyatos fenék van kerítve, mert ugye amellett, hogy a Nascar sport, iszonyatos üzlet is. Csak apró szelete a biznisznek a versenyeket övező vásári forgatag. Kb. úgy kell elképzelni, mintha a Népstadionban autóversenyt rendeznének és a stadion körül leparkolna kb. 50-60 csőrös kamion és azokból kisebb-nagyobb emléktárgyakat, mezeket, pólókat, cipőket… árulnának természetesen a kedvenc pilótád logójával, arcképével… színeivel felvértezve.

Indul a 2008-as szezon (Sprint Cup 2008 Budweiser Shootout Daytona )

Szerintem egyszer érdemes belenézni. Adja a Fox Sports/FX az NBC Sports/TNT…hátha van valakinek, illetve ami tuti: a UPC hálózatán fogható AB Moteurs csatornán minden héten LIVE. Az ismertebb torrent site-okról nem is beszélve. Ha pedig minden kötél szakad ott a Youtube.com, ahol príma összefoglalók vannak hétről hétre.

Nézzetek bele. Ne csak a "garambol" miatt :)

Nascar hivatalos honlapja

Sajnálatos-rajtunk kívül álló okok miatt- az óriási buli elmarad!

Pótlás hamarosan!

Ez most nem jött össze!

Nada Surf-höz annyi külső segítség mindenkép jár, hogy az ő lelkükön szárad a kb. tíz éve elkövetett "Political" című négyperces. Földindulást ugyan nem okozott, de mégiscsak egy tisztességes college-rock sláger volt, és még a bolt is beindulni látszott.

Bár ebből a műfajból még nem vezetett út a Rock N' Roll Hall of Fame-be. Jelentsen ez bármit is…Mindenesetre 2-3 évente tisztességgel szállítják az albumokat és tűnjenek bármennyire is strébernek, azért egy kis szkander az Elektra-kiadóval még nekik is belefért. A balhé még 98-ban, a slágertermelés optimalizálásának vitájában csúcsosodott ki. Ezért a két multinál megjelentetett anyag után a mostani Lucky LP már a harmadik független eresztés. A szaklapok máris diszkrét hozsannázásba kezdtek és bőkezűen osztogatják a heteseket a New York-i triónak. És, bár melankolikus popra ritkán harapok, itt mégiscsak egy szimpatikus Death Cab For Cuties tag volt a társproducer.

Már az első öt perc teljes lemezhosszúságnyi pehely-paplanba hempergést vetít előre, és a második szám jól kidolgozott énektémái is simán ragadnak a fülbe. De a folytatásban világossá válik, hogy végleg a magas hangtartomány foglyai maradtunk.

Aztán jönnek a sehova sem tartó akusztikus bontogatások, a zongora és az ideális giccsfaktor elérése érdekében a vonósok. Mindez persze maximálisan megfelel a műfaji kritériumoknak, de innen azért még baromi messze egy karakteres poplemez. Ahhoz még pontosan kettő nélkülözhetetlen összetevő hiányzik, az eredetiség és a lendület.

A kisördög itt belül meg még folyamatosan azzal is baszogat, hogy ez valójában egy - a nyolvanas évek végén dobozban maradt - Tom Petty-Neil Tennant közös project.

Vannak ugyan szerethető pillanatok is, mint pl. a Weightless hippiskedése, vagy az Ice On The Wind, amire valaki pofátlanul még a ritmusszekciót is felébresztette. Sőt! A Fox hangszerelése és lebegtetett gitárjai kifejezetten izgalmasra sikeredtek. De a széles hangszerparkba akkor sem ártott volna többször bevonni a torzítót, és akkor most nem panaszkodnék kezdődő migrénre a sok dobgitár miatt.

A kategóriába sorolás a nemrossz-tól, a középszar-ig terjedhet. A jó-hoz azonban olyan külső katalizátor szükségeltetik, mint a szombati alkohol, vagy a vasárnapi aspirin. De ha valakinek bejött a Free Fallin' refrénjét üvöltő Jerry Maguire, akkor ott a határ a csillagos ég.

Kapcsolódó linkek:

Myspace.com

Hivatalos honlap

Queens of the Stone Age

Gasometer, Bécs

2008 02.21

Lassítás nélkül siklottunk át az immár elhagyatott határőrbódék között miközben eszembe jutott, hogy a bécsi koncert turizmushoz már tényleg nem szükségeltetik semmifajta felkészülés. Olyan mintha Debrecenbe mennénk koncertre, csak a jegy olcsóbb mint nálunk. Az aktuális eseményre 35 EUR kellett kiperkálni, ami véleményem szerint barátságos összeg, pláne egy rajongónak.

8 körül a Gasometer téglamonstrumai között keresgéltük a földalatti parkolót és félóra múlva már a Biffy Clyro előzenekart bámultuk söreinket/kóláinkat szürcsölgetve. Meglepő módon a tavalyi Bloc Party bulin is ők voltak a felvezetők, valószínűleg lehet egy osztrák nagymama vagy netán egy kuzin akit ha tehetik meglátogatnak, bár a helyiek nem örültek annyira nekik. Az egyébként pörgős hard-rock-ot erőltető zenekar brutálisan elcseszett hangosítással nyomta el a félórás programját, amely alatt fülsértően sípolt a színpad. Puzzle című debüt lemezüket üdvözölte a szakma, de minket -ahogy tavaly- most se nagyon érint meg a gitár/gitár/dob felállású trió. A felvezetés alatt arra is van időnk, hogy leleményes magyarok módjára alacsonyabb szeretteink számára kifejlesszük a műanyag korsóra állás módszerét, amivel 30 cm növekedés érhető el. Biffy-ék továbbra is szarul szólnak, pedig az előzetes felkészüléskor meghallgatott lemezük közel nem volt vállalhatatlan munka. A furcsa fakezes gitározást produkáló félmeztelen frontembert fejbe is dobta valami véglény egy műanyag söröskupával, ami ugyan nem zavarta meg az énekest de a dal végén azért kijárt egy "Fuck you" a mikrofonba. Körülbelül 6 számot játszottak majd eltűntek a színről és érezhető volt, hogy mostanában nem látjuk őket viszont errefelé.

Villany fel, a színpadon rendezgetik kicsit a makramét, a díszcsillárokról lekerülnek a pokrócok majd villany le és hatalmas üdvrivalgás mellett QOTSA be. A külső sörpultokból is beszivárog mindenki, kb 3500-an szorongunk a Pecsa méretű helyen, amikor a Monsters in your parasol-al kezdetét veszi a show. Josh Home szokásos hátranyalt frizurával barna ingben hatalmasodik a színpad közepén, Troy a tőle megszokott eleganciával hozzánk valamivel közelebb ügykezel a bal oldalon. Joey-t nem is látjuk, a dobszerkó teljesen eltakarja. Természetesen a 2007-ben csatlakozó Michael Shuman bőgős és Dean Fertita billentyűs is felcukkolt állapotban kíséri a legjobb formáját mutató Josh-t. Meglepetésre az Olivieri féle Hangin tree-vel folytatják és az előző technikus valószínűleg cserével végleg kiállt mert az egész úgy szól mint az ágyú. Kiállás nélkül folyunk át az Era Vulgaris nyitódalába, Josh táncra hív mindenkit és jellegzetesen csavargatja csipőjét ide-oda billegve az emelvényen. Látszik, hogy jókor vagyunk jó helyen,a dalok imprókkal teleszőttek, félelmetes gitárpárbajok alakulnak,a hangulat és hőmérséklet is erőteljesen emelkedik.A Burn the whitch-nél már fejhangon visítom az oázós refrént és a jónép is durván elkapja a fonalat.

Misfit Love

A brutális Misfit Love és a Sick,Sick,Sick dübörgése után Josh elmondja mennyire megdobogtatjuk a szívét és kurva jók vagyunk. -Hát még ti, öcsém!! -A számomra ismeretlen Infinity-vel kezdetét veszi a sivatagi pszichedélia,és nagy szerencsénkre elhangzik a Better Livin Through Chemistry, ami az egyik legzseniálisabb szerzeményük és annyira jól nyomják, hogy arra nincsen szó. Lévén, hogy harmadszor van szerencsém a fiúkhoz annyit mindenképp kijelenthetek, hogy ez azért más mint a fesztiválozós QOTSA. A bombasztikus zsigerig hatoló durrogáson túl a dalok rejtett energiái is felszabadulnak, mindent előhúznak varázslatos kelléktárukból. Josh tökéletesen beállított-talán kissé halkra vett- hangja mellett úgy gitározik ami egy egyszakos szólistának is becsületére válna, érezhetően rántja magával a szép lassan extázisba csúszó Shu-t . A 3's and 7's alatt már kint cigarettázom, amiért járna egy tasli de jólesik kilépni pár percre az izzadó tömegből. Az ősrajongók kedvéért megszólal az első lemezről az Avon ami után a R lemezről, ma a harmadik In the Fade. Az igen ritkán játszott dalok közben kissé elmélázok,hatnak a bénító dallamok, a teremben terjeng a boszorkányosan kifőzött, szúrós szagú stoner-rock. -Csak a Lost Art...-ot ne hagyják ki!-gondolom magamban és félve nézgetek az órámra mennyi lehet még hátra. A könnyeden örömzenélős Make it wit chu kellemes vokálozgatásra késztet mindenkit, Troy -aki nem tűnt túl motiváltnak az este folyamán,-láthatóan élvezi a tömeg közreműködését. Josh egyébként nem nagyon kommunikál velünk,egy-egy kósza "Thank you" vagy "Oh Yeah"-n kívül nincs párbeszéd, de nem is dumálgatni jöttünk. Hölgy útitársaink is rendesen ráznak, a Little Sister ismét frontális hejehúját vált ki, majd a Lullaby lemezről szól a Tangled Up In plaid az elmélyültebb hívőknek.

Go with the Flow

A korrekt leosztás kedvéért ismét a piros lemezbe csapnak, a Do it Again és a nagy kedvenc Go with the Flow-nál dinamit kerül a cipőmbe. A 80 perce zuhogó rock’n'roll alól egyébként nehéz kihúzni magát az embernek, még akkor is ha szép lassan vattacsomókat köp a szomjúságtól. A szétcsavart slágerek után levonulás közben jut egy-két pengető a szerencsésebbeknek és jön a "zugabe"! Ekkor kis bulváros történések is voltak a színpadon, Joey láthatóan nem akart már visszajönni a ráadásra, de Josh basszamegezéses stílusban utasította a szerkó mögé a kissé ideges dobost. A ráadásban jött a Millionaire amire kevesen számítottak és a hálás B-közép szétrúgta a falakat. Iszonyú hangerővel szólt a zenekar munkásságának legdurvább zúzdája amit szünet nélkül a folytatott az I think Iost my headache . Az estét végül a hangszeres brillírozásokkal megspékelt Song for the Dead zárta, még egy kis ereklye hajigálás, majd könnyes búcsú!

Turning on a screw

Végül kihagyták a Lost Art-ot, néhány alapvetés tényleg hiányzott (No one knows, First it giveth, In my head) de helyette kaptunk olyan nyalánkságokat, amely a laikus érdeklődők számára talán nem annyira, de az elkötelezett fanoknak ismét felejthetetlen perceket okoztak.

Az élményből csak akkor ocsúdtam fel amikor Toszi közölte, hogy maradunk a parkolóházban ugyanis jegyünket nem fogadta el a sorompó, kifelé menet pár perces kellemetlen percet okozva az amúgy türelmes osztrák autóstársaknak.

Into the wild---Út a vadonba

Sean Penn gyönyörűséges fényképezéssel megfestett road-movie-ja, egy spirituális energiáktól fűtött különleges fiatalember kivételes története, amely megfilmesítése miatt az Amerikai Túrázók Országos Szövetsége is csókoltatja a rendezőt.

Trailer

Egy évtizednyi próbálkozás után sikerült forgatókönyvet kanyarintani Jon Krakauer könyvéből, mely Chris McCandless életének valós eseményeiről szól. Az alapanyag egy igazi amerikai történet egy fiúról, aki kitűnő iskolai eredményei és feltöltött bankszámlája ellenére nem a szülei által kijelölt fényes jövőbe vezető utat választja, hanem leválva a csordától, fellövi magát az országútra egy új, "valóságos" élet reményében. Chris az utazása során önkéntelenül terápiás kezelésben részesít minden útjába kerülő emberkét, túlcsorduló lelki municiói mindenkire formáló hatással vannak. Amikor aztán kifogy beton hősünk lába alól, a dédelgetett terv valósággá válik- Jack London (képünkön) szellemiségével felvértezve - beveti magát az érintetlen alaszkai vadonba, hogy természeti lénnyé alakulva megtapasztalja a civilizáció lerakodásaitól mentes, színtiszta létezést.

Az okosan szerkesztett forgatókönyv biztos kezű rendezéssel került lefilmezésre, a nomád életmódba menekvés lépcsőfokait korábbi történések kockáiból rakhatjuk össze, ahol a McCandless család kisebb-nagyobb belső konfliktusai magyarázzák a bizonyos hótaposó lábbeli telítődését. A múlt és a jelen eseményeinek egymáshoz illesztése mesteri vágómunkával összeollózott fejezetekben történik, fokozatosan tisztul a kép, miért tölti magányosan a napjait a csontsovány főszereplő a lakatlan vadonban, egy kibelezett busz belsejében. Az évek során sokat pallérozódott S.Penn immár rutinos direktorrá vált, aki képes egy fontos történetet sallangmentesen, tiszta őszinteséggel vászonra vinni. Színészei mély átéléssel alakítanak, a kitűnő Emile Hirsch mellett Cathrine Keener, Hal Hoolbrook, Vince Vaughn és William Hurt is legjobb formájukban asszisztálnak a történethez. Eddie Vedder filmzenéje a képlet alapvető alkotóeleme, egy szobrot érdemlő zenész csúcsteljesítménye. A "Hard Sun" felcsendülésekor egyszerűen nem is tehet mást az ember mint hogy berámol pár cuccot a kocsiba, azt irány a Pilis:)Sean Penn igazi hazafiként természetvédelmi oktatásban részesít minden érdeklődőt,az USA legszebb tájairól készített képes tablók a mozi lenyűgöző díszleteként funkcionálnak. Másfélmillió lépés Alaszkában.

Azonban a film igazi ereje abban rejlik, hogy képes hatást gyakorolni a publikumra, rendkívül szuggesztív aurájú alkotás.

A tökéletes-szabályoktól és emberi korlátoktól mentes-szabadságot kutató fiú egyedülálló módon ösztönző és provokatív története szinte kényszeríti a nézőt az elmélyedésre. Chris döntései és céljai persze nem válhatnak teljesen befogadhatóvá mindenki számára,de ez a történet sajátossága. Hiszel neki, vagy nem. Az alkotók nem beszélnek rá senkit, hogy szeresse ezt a gyereket mert elhagyta családját, akik pusztán csak a társadalmi normák szerint próbálták nevelni őt (meg veszekedtek is néha) és ezért súlyos büntetést mért rájuk az élet, illetve a saját gyerekük. A vándorbotot ragadó fiúnak az" igazság mindenek felett" filozófiája néhol szinte beleköt a nézőbe és lesz aki fejcsóválva veszi tudomásul hősünk tetteit és nézeteit melyeket a fogyasztói társadalom mély megvetése, a szépirodalmi műveltség és az ártatlan naivitás vezérel. Ez a zarándoklat a gyógyírt és fájdalmat egyaránt okoz Chris környezetének, a legvégső tanulság pedig meglepően ismerős mindenki számára.Sean Penn új filmje bizonyosan kultdarabbá nemesedik idővel, lélekemelő és megrázó élmény is egyben.

Hard Sun

Mosolyt pedig csak az csal igazán az arcomra,hogy a fél világ úgy borul le az „Into the Wild” előtt, hogy a milliós rajongótábor a film után hazamegy és továbbra is sikítva hívja a helyi UPC-t ha egy percig nincs internet (én is!), vagy százezreket költ csillogó technikai faszságokra. Nagyon jó olyan filmet látni ami „barbatrükkök” nélkül kipeckeli a szemhéjunkat és elénk rántja a transzparenst miszerint az élet jóval többről szól mint a sárga csekkek befizetése és a kozmikus időszámításban kb. egy másodperces életünket talán nem kéne mindennapi játszmáink miatt végiggörcsölni.

Gondoltam megemlítem a "nagy esemény" kapcsán, hogy a filmet 3 Oscar díjra jelölték (a nagyszerű Hal Holbrook legjobb mellékszereplőként kapott jelölést), bár az évek során számomra teljesen érdektelenné vált díjkiosztó rég elvesztette a hitelét. Ettől függetlenül az idei mezőnyben van egy-két nagyon erős mozi amiről be is számolunk hamarosan, de csak a nagyvásznas premierek után!

Hazai bemutató: április 3.

Érdemes belenézni:

Hivatalos honlap

Into The Wild - THE REAL Chris Mccandless

Imdb.com info