Üröm az örömben, hogy az kései nyár pont a szombati napra tartogatta fergeteges fináléját. Konkrétan szakadt a határig, aztán mintha megérezte volna az idősjárás a kultúrát nyugati levegőt mire megérkeztünk el is állt annak rendje és módja szerint. Hiába no, ez egy másik ország. Ja! Pogival Bécsben voltunk, Camera Obscuran koncerten.
Talán a magunk lustasága, vagy mert mi sem csináljuk másként, vagyis ha az ember vendégségbe megy akkor tiszta alsógatyát húz és rendesen viselkedik, de akárhányszor az osztrák fővárosban járunk -nincs olyan sokszor- az első adandó alkalommal letesszük autónkat (P+R) és mintegy 5 euró befetetéssel napi jegyet váltunk, hogy a remek bécsi tömegközlekedéssel (Wiener Linien/helyi BKV) érjül el célunkat.
Kötelező megosztani az első élményt: állunk a metrómegállóban, nézzük térképet a falon: honnan-hova, mikoris odalép hozzánk, hangsúlyozom Ő JÖN ODA, egy diszpécser és kérdi tud-e segíteni? Kérdezem angolul tud-e? És tud és segít és útba igazít. Na? Budapesten van ilyen?
Irány a Mariahilfer strasse, ahol felvesszük az interneten már korábban kifizetett jegyeinket, majd némi bóklászás után irány a Flex "kultúrcentrum", ami persze nagyképűen hangzik, mégis le a kalappal. Bár több ilyen lenne. Nálunk is. A hely kimondotta kicsi, amolyan underground klubhangulatot áraszt, viszont odabent patyolat tiszta minden, még a mosdó is. Asszem erre mondják, hogy a padlóról is enni lehet.
Kapunyitás 3/4 nyolckor. Az előttünk sorba állótól a biztonsági arc elkéri a jegyet, de nem érvényesítési szándékkel, hanem, hogy tudja ki lép fel, majd tanácstalanul néz maga elé. Látszik rajta nem a skót bandán nőtt fel. A közönség kimondottan konszolidált, jellemzően bölcsészkülsejű huszonéves fiúk és lányok. Utóbbiak kimondottan randa, nagyanyám otthonkáját idéző ruhákban, hozzá a színbeli harmonizásál teljes félretételével megválasztott színes harisnyák és lapos cipők. Ilyen lenne a Camera Obscura bécsi kemény magja? Nyilván, mert a 3/4 kilences kezdésre összeverődött maximum 300 fős "tömeg" jelentős része úgy tűnik ugyanabból a turkálóból öltözködik. A színpad mellett kis asztalon vásárlási lehetőség. Polo, cd, kitűző. ZSenya sehol, így most elmarad a t-shirt.
A bárpult kínálata a koncert miatt javarészt sörre (3,20€) és üdítő (2,30€) korlátozódik. JA! A szóda GRÁTISZ. Na ilyet se pipáltam.
A hangosítás csak a második dalra találja meg a helyét, a My Maudlin Carrier annyira fülsiketítően gerjed, hogy az füldugóért kiált (bárpultnál ingyen bárkinek). Aztán persze "összeállnak" a potméterek és a klubkörnyezetet kellemes harmóniák teszik egésszé. Amit eddig csak sejtettem az mostanra bizonyosságot nyert: a Camera Obscura nem más, mint Tracyanne Campbell énekesnő és pontos kísérete. Bár a közönséggel Tracyanne-nek minimális a kommunikációja, mégsincsenek sztáros allűrök. A hol vidám, hol szomorkás dallamokból süt a felszabadult zenélés öröme, látszik rajta, hogy szereti azt amit csinál, nem számít a gyér számú közönség, a lényeg hogy zenélni lehessen.
A koncert második felére aztán a melankólikus úgynevezett "szép számokat" felváltják a nem csak összebújva táncolható pörgősebb slágerecskék. A French Navy-re megindul a rongyláb, hogy kitartson a Let's Get Out of this Country-n és az Lloyd I'm ready to be Heartbroken -en át egészen az If Looks Could Kill-ig. Szünet.
A kötelező ráadásban előtt Tracyanne megnyugtatja a "felpaprikázott" közönséget, hogy játszana Ő, de utánuk drum'n'bass buli lesz így neki nincs helyük tovább. Osztatlan a derültség. A netto egy és negyed órát két középtempós dal zárja, majd vidám integetéssel távoznak a nap hősei. Jó szokásom szerint még elimádkozom a hangmérnöktől a setlistet (fentebb a képe), majd elsétálunk a közeli tömegközlekedési csomóponthoz.
A metrón autónk felé aztán azon agyalunk drága Pogival, hogy Budapesten mér' nincs ilyen, hisz a jegyár nem borsos, 12 euro volt elővételben ami kb. 3300 forint, a zene kimondottan kellemes, nem rétegmuzsika, amit csak a sorok között olvasva lehet megérteni és mégis, nyilván ezt a 300 embert se lehetne összetrombitálni.
Megoldást természetesen mi sem tudunk, csak azt, hogy ha legközelebb valami hasonló lesz a sógoroknál akkor rászánunk egy délutánt megint.
Talán a magunk lustasága, vagy mert mi sem csináljuk másként, vagyis ha az ember vendégségbe megy akkor tiszta alsógatyát húz és rendesen viselkedik, de akárhányszor az osztrák fővárosban járunk -nincs olyan sokszor- az első adandó alkalommal letesszük autónkat (P+R) és mintegy 5 euró befetetéssel napi jegyet váltunk, hogy a remek bécsi tömegközlekedéssel (Wiener Linien/helyi BKV) érjül el célunkat.Kötelező megosztani az első élményt: állunk a metrómegállóban, nézzük térképet a falon: honnan-hova, mikoris odalép hozzánk, hangsúlyozom Ő JÖN ODA, egy diszpécser és kérdi tud-e segíteni? Kérdezem angolul tud-e? És tud és segít és útba igazít. Na? Budapesten van ilyen?
Irány a Mariahilfer strasse, ahol felvesszük az interneten már korábban kifizetett jegyeinket, majd némi bóklászás után irány a Flex "kultúrcentrum", ami persze nagyképűen hangzik, mégis le a kalappal. Bár több ilyen lenne. Nálunk is. A hely kimondotta kicsi, amolyan underground klubhangulatot áraszt, viszont odabent patyolat tiszta minden, még a mosdó is. Asszem erre mondják, hogy a padlóról is enni lehet.
Kapunyitás 3/4 nyolckor. Az előttünk sorba állótól a biztonsági arc elkéri a jegyet, de nem érvényesítési szándékkel, hanem, hogy tudja ki lép fel, majd tanácstalanul néz maga elé. Látszik rajta nem a skót bandán nőtt fel. A közönség kimondottan konszolidált, jellemzően bölcsészkülsejű huszonéves fiúk és lányok. Utóbbiak kimondottan randa, nagyanyám otthonkáját idéző ruhákban, hozzá a színbeli harmonizásál teljes félretételével megválasztott színes harisnyák és lapos cipők. Ilyen lenne a Camera Obscura bécsi kemény magja? Nyilván, mert a 3/4 kilences kezdésre összeverődött maximum 300 fős "tömeg" jelentős része úgy tűnik ugyanabból a turkálóból öltözködik. A színpad mellett kis asztalon vásárlási lehetőség. Polo, cd, kitűző. ZSenya sehol, így most elmarad a t-shirt.
A bárpult kínálata a koncert miatt javarészt sörre (3,20€) és üdítő (2,30€) korlátozódik. JA! A szóda GRÁTISZ. Na ilyet se pipáltam.
(képre kattintva óriási képek)
Aztán kialszanak a fények, színpadon a C.o. (Most már tudom miért van minden hölgyrajongó ódivatú egyenruhában) A zenekar küllemre egy kisvállalat könyvelési osztályának benyomását kelti. Komolyan, mint egy vállalti buli, amin az bérszámfejtő hölgyek összeálltak a kontroller urakkal, hogy megtáncoltassák a munkaügyeseket.A hangosítás csak a második dalra találja meg a helyét, a My Maudlin Carrier annyira fülsiketítően gerjed, hogy az füldugóért kiált (bárpultnál ingyen bárkinek). Aztán persze "összeállnak" a potméterek és a klubkörnyezetet kellemes harmóniák teszik egésszé. Amit eddig csak sejtettem az mostanra bizonyosságot nyert: a Camera Obscura nem más, mint Tracyanne Campbell énekesnő és pontos kísérete. Bár a közönséggel Tracyanne-nek minimális a kommunikációja, mégsincsenek sztáros allűrök. A hol vidám, hol szomorkás dallamokból süt a felszabadult zenélés öröme, látszik rajta, hogy szereti azt amit csinál, nem számít a gyér számú közönség, a lényeg hogy zenélni lehessen.
A koncert második felére aztán a melankólikus úgynevezett "szép számokat" felváltják a nem csak összebújva táncolható pörgősebb slágerecskék. A French Navy-re megindul a rongyláb, hogy kitartson a Let's Get Out of this Country-n és az Lloyd I'm ready to be Heartbroken -en át egészen az If Looks Could Kill-ig. Szünet.
A kötelező ráadásban előtt Tracyanne megnyugtatja a "felpaprikázott" közönséget, hogy játszana Ő, de utánuk drum'n'bass buli lesz így neki nincs helyük tovább. Osztatlan a derültség. A netto egy és negyed órát két középtempós dal zárja, majd vidám integetéssel távoznak a nap hősei. Jó szokásom szerint még elimádkozom a hangmérnöktől a setlistet (fentebb a képe), majd elsétálunk a közeli tömegközlekedési csomóponthoz.
A metrón autónk felé aztán azon agyalunk drága Pogival, hogy Budapesten mér' nincs ilyen, hisz a jegyár nem borsos, 12 euro volt elővételben ami kb. 3300 forint, a zene kimondottan kellemes, nem rétegmuzsika, amit csak a sorok között olvasva lehet megérteni és mégis, nyilván ezt a 300 embert se lehetne összetrombitálni.
Megoldást természetesen mi sem tudunk, csak azt, hogy ha legközelebb valami hasonló lesz a sógoroknál akkor rászánunk egy délutánt megint.
