Tisztán látszik, hogy néhányan a kedvenc filmrendezőink közül mostanság erős formát mutatnak, az alábbiakban nézzük meg mire számíthatunk tőlük a nem túl távoli jövőben:

TERRY GILLIAM - The Imaginarium of Dr.Parnassus

Heath Ledger halála félbevágta ugyan a produkciót, de a zseniális Gilliam elszántan végigvitte a projectet,  és az első kritikák a mester régi fényéről beszélnek.

Egyenesen a Brazil és a 12 majom minőségéhez hasonlítgatják ami jó előjel. A főszereplő hiányzó jelenetei miatt némileg módosult a koncepció és a sztorit kicsit átfésülve -a fantasy elbírja- Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrel ugrott be a kispadról.

A mese egyébként egy vándor komédiásról, Dr Parnassusról (Christopher Plummer) szól aki bizniszbe keveredik az ördöggel (Tom Waits maga) minek során az örök életért cserébe lányát ajánlja fel áldozatként kit egy Tony (Ledger, Depp, Farrel, Law) nevezetű ifjú védelmez.

Meghökkentő látványról és egyedülálló művészi vízióról szólnak az ígéretek, nos az ajánló valóban egy igazi orgazmus...
Különösen szép gesztus Depp utolsó kiszólása, mely minden bizonnyal Ledger emlékének is szól.
Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com | twitter.com

CRISTOPHER NOLAN: Inception

Nolan sci-fi-krimijével kapcsolatban nemrégiben azt nyilatkozták az érintettek, hogy olyan egyedi és törvényen kívüli produkcióról van szó, amit még a világ nem láttot. A sajtó az első bemutató alapján erősen mátrixozik, ám ismerve a direktor adottságait (Memento, Tökéletes trükk, A sötét lovag) koppintás helyett én inkább valami hajmeresztő dologra számítok, delejes tartalommal. Ráfér a műfajra az innováció.

Az első ajánlóban forog a világ, Leo vízionál erősen és Hans Zimmer szubládái rendesen remegtetik a bokáinkat.

Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com

HUGHES BROTHERS: The Book of Eli

Allen és Albert Hughes gyermek és rapper korom kedvenc gettófilm rendezői (Menace to Society, Dead Presidents)a 2001-es Pokolból óta nem csináltak semmit, mondjuk előtte sem vagy 6 évig.

Visszatérésük egy poszt-apokaliptikus road-movie melyben Eli (Denzel Washington) hordozgat egy világmegváltó könyvet amit úton-útfélen el akarnak tőle venni, különösen egy Carnegie nevezetű rosszarcú pali akit Gary Oldman alakít reszelősebb hangú kivitelben.

Denzel "Jóember" Washington nem épp a kedvencem de itt kemény mint a ruszki tél és a komor hangulatban utazó Hughes-bratyók képi világa is ínyemre való.

Csekk! : Trailer  |Honlap | IMDb.com

PETER JACKSON - The Lovely Bones

Nálunk is megvásárolható Alice Sebold-Komfortos mennyország bestseller-ből nagy harcok után Peter "Hobbit" Jackson készített mozit.

A sztori a 70-es években játszódik, melyben a meggyilkolt főhős a túlvilágról irányítja az eseményeket, miközben a szülei (Mark Wahlberg és Rachel Weisz) lázasan kutatja az elkövetőt. Krimi-fantasy, abszolút Jackson-nak való téma, csinált már ilyesmit néha viccesen(The Frighteners) néha pedig drámaian (Heavenly Creatures)

2010 ben megnézzük! Trailer | Honlap | IMDb.com

WES ANDERSON - Fantastic Mr.Fox

A bölcsészhumorú kultgyáros W.Anderson (Tennenbaum a háziátok, Édes vizi élet, Darjeeling Limited) forradalmi hand-made-báb-animációja is megérkezik hamarosan.

Az erdei állatok moralizálásának többek közt George Clooney, Meryl Streep , Bill Murray és Owen Wilson kölcsönzik a hangjukat.

Anderson sajátos látásmódjáért jómagam odáig vagyok, ez izginek tűnik:

Trailer | Honlap | IMDb.com

RICKY GERVAIS & RALPH FIENNES - Cemetery Junction

Hölgyeim és Uraim! Az utánozhatatlan, a verhetetlen, az elképesztően szellemes brit The Office szerző és rendező párosa új vígjátékkal jelentkezik, melynek elő-előzetesében Ralph Fiennes-al poénkodnak egy sort az alkotók.

A film a 70-es évek elején játszódik, és néhány hippiről szól akik Londonban éjt nappallá téve partiznak . Ez persze ebből még nem látszik:

Hiába is adná magát néhány magvas gondolat, "neadjisten" számvetés grunge-ról, Seattle-ről vagy favágóingről, asszem jobb ha az egészet passzolom. A mélyebb zenei összefüggéseket pláne. Épp' eléggé túl van az tárgyalva, főleg most, hogy a Pearl Jam is pont az idei őszre időzített.

Az Alice In Chains így vagy úgy, de világéletében fajsúlyos, metállal  kokettáló, baljós hangulatú rockzenét játszott, amihez adott volt egy tehetséges nótafa és egy jól beazonosítható, alkalomadtán meglepően bizarr kiállású énekes. Layne Staley pontosan nyolc évvel bírta tovább Kurt Cobain-nél, ezért aztán ha első hely nem is, de a dobogó az föltétlenül jár a halott, nemzedéki bálvány kategóriában.
Ha az egyszeri rajongó tizenvalahány év böjtölés után még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már csak az a kérdés, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a második(?) számú kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (elismerem, hogy a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra -a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében- az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mítikus hang volt a placcon, mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spektrum (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. Az új ember szerencsére fazonban és hangban is karakteres. Bár itt-ott önkéntelenül is rávetül a nagy előd árnyéka. Maradjunk annyiban, hogy kábé ő a hiányzó láncszem Layne Staley és Scott Weiland között.

Ezek után a Black Gives Way To Blue egyáltalán nem meglepő módon klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, pesszimista szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok.
A markáns, kicsit hűvösen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozónak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott, lehasznált magnószalagra emlékeztető riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned hajlításai dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-t pedig a középre biggyesztett sebességváltás miatt könnyű kipécézni.
Azt meg, hogy az Alice In Chains per pillanat korszerűbben, urambocsá' sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A beszédes című Private Hell  közepébe is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő, Tony Scott fogja magát és erős felidulásból újraforgatja a komplett életművét (a Top Gun-nal az élen).  Ettől  függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?  

A zenekar november 27-én ad hangversenyt a Petőfi Csarnokban, ott a helyünk! 

Az nem vitás,hogy az európai klubfoci ólomsúlyú példányai Angliában csapnak össze hétről-hétre, a brit első osztály - a Premier League - sajátos színű és szagú elit gárdái mindig is meghatározó erőtérrel rendelkeztek, így van ez ma is, és így volt a 70-es években is.

Tom Hooper új filmje végre valahára komolyan veszi a labdarúgást,a Damned United az angol foci sántikáló időszakának('68-'75) pontos korrajza egy emblematikus figura portéja, egy bestseller feldolgozásán keresztül.Brian Clough a brit sporthistória legnagyobb arcai közé sorolódik,az egykoron aranylábú és hétmérföldes egójú menedzser ügykezelésének köszönhetően olyan kutyaütő klubok emelkedtek az európai élmezőnybe mint a Derby County vagy a Nothingham Forest.

 A zseniális Clough valójában egy jó ütemérzékkel megáldott szervező,kifogyhatatlan ambíciójú motivátor,egy túlvezérelt őrsvezető volt. A szakmai tudást, a tuti "futamtippeket" a háttérben árnyjátékozó segédedzője, Peter Taylor (Timothy Spall) biztosította.

A film elején 1974-et írunk, Clough már szólózik,épp a hírhedt hentesekből álló többszörös bajnok,a korábban gyűlölt Leeds United edzője. A második hullámban indított,párhuzamos eredet történet szállítja az előzményeket,a duó épp a második ligás Derby County csapatát farigcsálja- még 68'ban-, egy kupameccsre készülődnek a kor spílercsapata ,a Leeds ellenében. Clough-t a hideg rázza a sztárcsapat edzőjétől,Don Revie-től (Colm Meaney) és a papírforma vereség és méltatlan lekezelés miatt olyan olthatatlan tűz gyúl lelkében, melynek hatására csapatát az első osztályba ,önmagát és sodródó munkatársát pedig egyre több konfliktusba hajszolja. A Derby egy év leforgása alatt Anglia egyik legjobb csapatává lép elő, Clough visszavág Revie-nek,bajnoki cím,nemzetközi kupaszereplés,szélesre nyílt csípa,arcátlan odamondások, majd a rivális szövetségi kapitánnyá nevezésekor vezető edzői poszt az ősi ellenség sasfészkében,a Leeds-nél. A csoda 44 napig tart,majd lapát. A Clough korszak azonban korántsem ér véget.. 

Tom Hooper rendező ügyesen bánik a történettel, jól súlypontozza a remek dialógusokkal zsúfolt forgatókönyvet,magabiztosan tekergeti az évszámokat.Szép dramaturgiai fogás az okozatot az okok elé sorolni,ki ne látott volna ilyet,itt mégis bravúrosan működik.

Az est igazi műsorszáma a főszerepben pazar módon ficsúrkodó biográfia király,Michael Sheen(Brian Clough),de azért Colm Meaney(Don Revie) buszsofőrös sármja is csont nélkül kiaknázásra kerül.Viszont az aljadék perverzeket csuklóból kirázó Timothy Spall(Peter Taylor) ezúttal mellényúlásnak tűnik,a mély érzelmű segédedzőtől némi szereptévesztéssel eljut egészen Scotty-ig,a Boogie Nights viszonzatlanul szerelmes meleg stábtagjáig.(P.S.Hoffmann).Annyi baj legyen.

A Damned United a sportfilm zsánertől jócskán messze rugaszkodó életút mozi,igazi sportjelenetek nélkül,focimeccset igazából alig látunk. Ami akció van, az valós dokumentum vagy - a film gyenge pontjaként is említhető- minimalista műterem foci

Az alkotók ugyanakkor hitelesen avatják be nézőt az angol futballisták letisztultan egyszerű,olykor hajmeresztő gladiátor világába, a kor olyan specialitásaival színezve a széles vásznat mint az edzésen bagózás,a csonttörő becsúszások és a bírói hát mögötti aljas trükközések.

Tom Hooper ügyesen lépi át az átlagnéző számára érdektelen szakmai részleteket,Clough emberi dillemáira fókuszál,így a mozi bátran vállalható még a focis témáktól idegenkedők számára is.Sheen elsöprően alakítja az árral szemben pillangózó makacs reformátort,masszív jelenléte az első számú erőforrása a filmnek.Az állandóan remeklő Jim Broadbent formálta tulajdonos minden egyes feltűnésekor vastagon szedi a foci sajnálatos és örökérvényű aranyszabályát: A befektetők mindenek felett!

Ám az alkotásban tárgyalt Brian Clough életmű épp a fenti dogma megdöntésére irányult,ténykedése nyomán a valós sportértékek felé billent a liga, hatása -ha halványan is- még ma is érezhető a brit klubfoci világában.

A Damned United 2009 legjobb brit mozija,mely dicséretes módon ítélkezik is a szereplői felett,és magasan lengeti a főhősre oly jellemző szerény mottót:

BRIAN CLOUGH,ÜBER  FUCKING ALLES!!!

Hazai bemutató ha lesz is, még nem ismert.