Hiába is adná magát néhány magvas gondolat Grundge-ról, Seattle-ről vagy favágóingről, jobb ha passzolok. A mélyebb zenei összefüggéseket pláne. Épp' unalomig van az már tárgyalva mindenütt; főleg hogy a Pearl Jam is a minap frissített.
Az Alice In Chains így vagy úgy, de világéletében metált játszott, amihez adott volt egy tehetséges nótafa és egy különc, jól beazonosítható, bizarr kiállású énekes. Layne Staley pontosan nyolc évvel húzta tovább Kurt Cobain-nél, ezért aztán ha első hely nem is, de a dobogó az föltétlenül jár a halott nemzedéki bálvány kategóriában.
Ha az egyszeri rajongó - tizenakárhány év böjtölés után - még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már pontosan annyi kérdés maradt, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra, a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében, az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mitikus hang volt a placcon mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spekturm (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. De az új ember sem fazonban, sem torokban nem vall szégyent, kábé ő a hiányzó láncszem Staley és Scott Weiland között.
A Black Gives Way to Blue egyébbként szintén a klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, búskomor szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok. A markáns, kicsit hűvősen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozóak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-ban pedig főleg a közepére kitalált sebességváltás éri meg a pénzét.
Azt hogy AIC per pillanat sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A Private Hell-be is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő Tony Scott menten újraforgatja a komplett életművét (Top Gun-al az élen). Ettől függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?
Ha az egyszeri rajongó - tizenakárhány év böjtölés után - még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már pontosan annyi kérdés maradt, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra, a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében, az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mitikus hang volt a placcon mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spekturm (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. De az új ember sem fazonban, sem torokban nem vall szégyent, kábé ő a hiányzó láncszem Staley és Scott Weiland között.
A Black Gives Way to Blue egyébbként szintén a klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, búskomor szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok. A markáns, kicsit hűvősen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozóak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-ban pedig főleg a közepére kitalált sebességváltás éri meg a pénzét.
Azt hogy AIC per pillanat sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A Private Hell-be is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő Tony Scott menten újraforgatja a komplett életművét (Top Gun-al az élen). Ettől függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?
