A kamara sci-fi az a műfaj, ahol egy ígéretes ifjú titán igazán nagyot dobbanthat, ha elég tehetséges. Hát, Duncan Jones bizony az.
Olyannyira, hogy az eleddig reklámokban és zenei videókban utazó 38 éves rendező klasszikusokat idéző filmjéből a megtekintés óta nem tudok kigabalyodni és mint tudjuk, az igazi mesterművek ismérve az, hogy napokig lüktetnek a néző bensőjében.
Duncan Jones holdbéli debütálása talán genetikai eredetű, az úr apukája ugyanis nem más mint David Bowie, a 70-es évek legnagyobb "űrutazója".
A Moon 2025-ben nyit egy viszonylag gyakran előcibált alapszituval, a Föld lassan kampó, nincs több ásványi kincs, low-battery üzemmódban a világ, ám technológiánknak köszönhetően héliumot aratunk a Holdon, mely megfelelő utánpótlást biztosít szükségleteinknek.
A kitermelést bonyolító cég teljesen gépesíti a rendszert, az egész procedúrához elég egy ember, egy bizonyos Sam Bell űrhajós (Sam Rockwell), a gátőr, aki felügyeli a folyamatokat, néha-néha beavatkozik, de főleg egymagában csőszködik a Hold felszínén kialakított bázison.
Egyetlen társa egy minimalista kivitelezésű robot, Gerty , aki - Kevin Spacey hangján - szóval tartja hősünket és ápolgatja a 3 éves magánytól lassan összezúzott lelkét. A történet elején Sam szerződéses idejének utolsó heteit tölti az önkéntes mókuskerékben, leharcolva, kissé megkattanva nézegeti felesége és kislánya videó üzeneteit, készülődik a hazaútra. Aztán jön egy baleset és Sam világa új dimenzióba kerül, mi pedig beszorulunk üléseinkbe.
Pedig a film első negyedórája után a néző akár azt is mondhatja, ezt már láttuk, jönnek hallucinációk, megőrül a nyomorult, aztán önmagát ijesztgeti a film végéig nagy magányában, és amikor jönne a segítség már késő lesz... Na nem, itt jön a finesz. Duncan Jones finoman beindítja zavaróantennáikat, előkerül egy másik Sam Bell és a főhőssel egyetemben mi is totózni kezdünk, hogy akkor most ki kivel van...
Persze a történet bravúros alapötlete csak egy, a film töménytelen erényei közül, Jones remek ízléssel nyúl nagy elődeitől és biztos kézzel csomagolja be saját kreációját a kellemesen ismerős celofánba. Star Wars bútorzat, Kubrick atmoszféra, az Alien-es anyáskodó robot és mindez egyáltalán nem zavaró módon, sőt ....érezhető kalaplengetéssel a nagy felmenők előtt.
Duncan Jones-nak nincs is szüksége bárgyú kopírozásra, a Moon az első bekezdés után olyan lebilincselő, hogy levegőt sem szívesen vesz az ember, nehogy kibillenjen a kerékvágásból.
Persze a rendező jól tudta, hogy ennek a mozinak a lelke Sam Bell karaktere lesz, ezen áll vagy bukik a mutatvány. Kellett egy tuti főszereplő.
Nos, aki eddig bizonytalankodott volna a Sam Rockwell zsenialitását illetően, az a filmet megtekintve felvilágosulhat, ugyanis a csávó olyan mint egy 100-as izzó.
Tökéletesen formálja meg a kettős főszerepet, a reményvesztett, beteg, széteső Sam I-et, és a magabiztos, erőtől duzzadó Sam II-t.
Végre lekerült a szemellenző, itt az álomszerep az elmúlt évtized egyik legnagyobb tehetségének!
Ráadásul Rockwell dupla jelenetei olyan pöpec módon sikerültek, hogy a földre potyog a popcorn a szánkból, miközben hősünk önmagával ping-pongozik.
Gerty,a házirobot szerepét illetően a rendező folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt, amihez tökéletesen passzol Kevin Spacey kellemesen búgó hangja és a konzervdoboz analóg képernyőjén felvillanó gyermeteg szmájli mimika.
A nevetségesen alacsony büdzsé (5 millió dollár) ellenére a Hold felszínének megjelenítése tökéletes, a beállítások egytől-egyig erőteljesek, az egész filmből árad az elhivatottság, az alkotói törődés és a perfekcionizmus.
A fordulatok kipofázása nélkül persze nehéz a film univerzális üzenetét boncolgatni, de annyit elárulhatok, hogy a hideg és dermesztő magányban vergődő Sam Bell története hatásvadász elemek alkalmazása nélkül is a sci-fi történelem egyik legszebb darabja.
Duncan Jones tehát kiérdemelte a figyelmet, a Moon az év legjobb filmje és valószínűleg nem egy "one hit wonder" alkotás, hanem egy szép karrier rendkívül erős nyitó tétele.
Hadd fokozzam, még a filmplakát is igazi mestermű.
Hazai bemutató:dec 31.
A Nemzeti Audiovizuális Archívum-aka NAVA- egy kevéssé ismert, ám igazán remek dolog.
November 18-tól elhallgat a Sláger és a Danubius Rádió. Ha szerencsénk van, végleg. Se motivációm, se kedvem, se elég eszem nincs hozzá, hogy a hét "megdöbbentő" hírének hátterét feltérképezzem, valószínűleg esélyem se lenne eligazodni.
Lefogadom, a Wolfmother még Woodstock-ban is megállta volna a helyét. De ha ott nem, akkor az Almost Famous-ben biztosan. És nem csak a 2005-ös -lemez borítójára pingált, kvázi-vallejó nőalakjával vagy az énekes madárfészek frizurájával. Viszont a sokat ajnározott, ráadásul dijakkal is szépen megszórt első eresztés után érezni lehetett, ennél már nem nagyon van feljebb. Az énekes mögött végrehajtott kényszerű sorcsere után pedig egyenesen úgy tűnt, hogy ezekből már az életben nem jön ki lemez.
