Lefogadom, a Wolfmother még Woodstock-ban is megállta volna a helyét. De ha ott nem, akkor az Almost Famous-ben biztosan. És nem csak a 2005-ös -lemez borítójára pingált, kvázi-vallejó nőalakjával vagy az énekes madárfészek frizurájával. Viszont a sokat ajnározott, ráadásul dijakkal is szépen megszórt első eresztés után érezni lehetett, ennél már nem nagyon van feljebb. Az énekes mögött végrehajtott kényszerű sorcsere után pedig egyenesen úgy tűnt, hogy ezekből már az életben nem jön ki lemez.
De kijött. Ráadásul egy tökugyanolyan, Zeppelin-es, Sabbath-os, csöves erősítős, analóg példány,
gusztusosan recsegő gitárokkal, torzuló basszussal és néhány kifejezetten emlékezetes szólóval.
A California Queen speciel úgy indít, mint egy fékezett habzásó Motorhead (vagy mint az RHCP Around The World-je), de a New Moon Rising riffje már kiköpött retró. A Sundial-ban a RATM- Led Zeppelin párhuzam van elmagyarázva, a Pilgrim-ből pedig kiderül, hogy feszes alapokra is lehet esőtáncot járni. Komolyan már csak a vietnámi fiaskót és a Manson családot kéne visszasírni.
Mint amikor a jó tanuló felel. Az intenzív vonósokkal nyomuló 10 000 feet-ben talán már túlzottan is jól. Ott már folyamatos négy perc okozhat tudathasadásos állapotot.
Egységnyivel kevesebb hiszti persze nem ártana és az sem kérdés, hogy idővel ez a lufi is kidurran, de amíg nem a nyolcvanas évek szinti popjában látják a potenciált, addig nincs ezzel az égvilágon semmi baj. Ráadásul huszonöt év múlva, nagyjából a New-Metal második reneszánszának idején, immár virulens öregúrként újra lehet Wolfmother pólóban feszíteni.