Lefogadom hogy a Wolfmother még Woodstock-ban is megállta volna a helyét. De ha ott nem, akkor az Almost Famous-ben biztosan.

És nem csak a lemezborító (Wolfmother 2005) pingált, kvázi-Vallejó nőalakjával, vagy az énekes madárfészek frizurájával. Viszont a sokat ajnározott, ráadásul díjakkal is szépen megszórt első eresztés után érezni lehetett, ennél már nem nagyon van feljebb.

Az énekes mögött végrehajtott kényszerű sorcsere előtt pedig egyenesen úgy tünt, hogy ezekből már az életben nem jön ki lemez.

De kijött.    Ráadásul   egy    tökugyanolyan, Zeppelin-es, Sabbath-os, csöves erősítős, analóg    példány,   gusztusosan  recsegő  gitárokkal,  torzuló  basszussal  és néhány kifejezetten emlékezetes  gitárszólóval.

A California Queen speciel úgy indít mint egy fékezett habzású Motorhead (vagy mint az RHCP Around The World-je), de a New Moon Rising riffje már kiköpött retró. A Sundialban a RATM Zeppelin párhuzam van magyarázva, a Pilgrim-ből pedig kiderül hogy feszes alapokra is lehet esőtáncot járni. komolyan már csak a vietnami fiaskót és a Manson családot kéne visszasírni.
Mint amikor a jó tanuló felel. Az intenzív vonósokkal nyomuló 10 000 feet-ben talán már túlzottan is jól. Ott már folyamatos négy perc okozhat tudathasadásos állapotot.        
Egységnyivel kevesebb hiszti persze nem ártana és az sem kérdés hogy idővel ez a lufi is kidurran, de amíg nem a nyolcvanas évek szinti popjában látják a potenciált, addig nincs ezzel az égvilágon semmi baj. Ráadásul huszonöt év múlva, nagyjából a New-Metal második reneszánszának idején, immár virulens öregúrként újra lehet Wolfmother pólóban feszíteni.