HTML

Óriási Rádió

Gatyába rázva

Alice In Chains: Black Gives Way To Blue

2009.10.20. 19:16 rolo tomasi

Hiába is adná magát néhány magvas gondolat, "neadjisten" számvetés grunge-ról, Seattle-ről vagy favágóingről, asszem jobb ha az egészet passzolom. A mélyebb zenei összefüggéseket pláne. Épp' eléggé túl van az tárgyalva, főleg most, hogy a Pearl Jam is pont az idei őszre időzített.


Az Alice In Chains így vagy úgy, de világéletében fajsúlyos, metállal  kokettáló, baljós hangulatú rockzenét játszott, amihez adott volt egy tehetséges nótafa és egy jól beazonosítható, alkalomadtán meglepően bizarr kiállású énekes. Layne Staley pontosan nyolc évvel bírta tovább Kurt Cobain-nél, ezért aztán ha első hely nem is, de a dobogó az föltétlenül jár a halott, nemzedéki bálvány kategóriában.
Ha az egyszeri rajongó tizenvalahány év böjtölés után még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már csak az a kérdés, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a második(?) számú kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (elismerem, hogy a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra -a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében- az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mítikus hang volt a placcon, mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spektrum (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. Az új ember szerencsére fazonban és hangban is karakteres. Bár itt-ott önkéntelenül is rávetül a nagy előd árnyéka. Maradjunk annyiban, hogy kábé ő a hiányzó láncszem Layne Staley és Scott Weiland között.

Ezek után a Black Gives Way To Blue egyáltalán nem meglepő módon klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, pesszimista szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok.
A markáns, kicsit hűvösen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozónak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott, lehasznált magnószalagra emlékeztető riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned hajlításai dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-t pedig a középre biggyesztett sebességváltás miatt könnyű kipécézni.
Azt meg, hogy az Alice In Chains per pillanat korszerűbben, urambocsá' sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A beszédes című Private Hell  közepébe is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő, Tony Scott fogja magát és erős felidulásból újraforgatja a komplett életművét (a Top Gun-nal az élen).  Ettől  függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?  

A zenekar november 27-én ad hangversenyt a Petőfi Csarnokban, ott a helyünk! 

 

 

2 komment

Címkék: zene kritika korong zsenya

A bejegyzés trackback címe:

https://oriasi.blog.hu/api/trackback/id/tr894578738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_53615 2009.10.28. 12:09:47

az elton jónást nem értem a végén...

Zsenya · http://oriasi.freeblog.hu 2009.10.28. 13:09:14

@Wovbagger: Hát csak annyi, hogy a címadó dalban Elton klimpírozik és ettől (vagy nem ettől) olyan Europe-os lett az egész.
süti beállítások módosítása