A mai napon mutatják be a tengerentúlon az Armored  című pénzszállítós akció-thrillert , melynek hazai hírértékét az emeli,hogy a filmet  Antal Nimród rendezte.

A Kontroll (2003) nemzetközi sikerei után L.A.-ban letanyázó magyar filmes  2007-ben debütált a Vacancy (Elhagyott szoba) című kamara-horrorral, melyben Luke Wilson és Kate Beckinsale fogócskázott néhány Norman Bates követővel, egy kellően feszült és klausztrofób, ám összességében felejthető másfél óra erejéig.

A film derék módon hozta az elvárásokat, viszonylagos sikerei elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy Nimród kalandtúrája tovább folytatódjon Hollywoodban és hosszú idő után ismét magyar rendező kerüljön a az amerikai filmgyártás élvonalába.

A második film mindig fontos, egy esetleges siker esetén klubtagsággal jár és garantált megbízásokkal a következő évtizedre.
Az Armored, az ajánló alapján nem tűnik különösebben nagy durranásnak, pénzszállítók (Matt Dillon, Jean Reno, Lawrence Fishburne, Amaury Nolasco) gyepáljlák egymást a hőn áhított szállítmányért.

Az előzetes kritikák is  gagyi történetnek titulálják a nyersanyagot, alibizésről és klisékről írnak, ám mi nem hiszünk nekik! Nemcsak azért mert az ismert nemzetközi  filmportálok gyakran felületesen szemlélik az európai rendezők munkáit, hanem azért is mert az erős közepesnek ítélt Vacancy-ben is volt már valami átlagtól eltérő, jellegzetes íz amit nevezhetünk mondjuk Alfred Hitchcock utánérzésnek is, de  legyen a meghatározás inkább a „magyar-para”.
Nos, hát szorítsunk együtt Nimród sikeréért, hiszen egy valóban tehetséges hazai filmesről van szó, aki legközelebb már Predators c. filmet dirigálja,  -ismerve a széria előéletét-  valószínűleg nagyobb médiafigyelem kiséretében.

Az Armored hazai bemutatója 2010 jan 28.-án lesz.

Hajrá!

Kapcsolódó linkek:

A film hivatalalos honlapja | IMDb info | Amaury Nolasco interjú

Alice in Chains - Petőfi Csarnok -2009.11.25.

Autóval döcögtem a szakadó esőben a Pecsa felé, a rádióban Boros és Bocskor magyarázták a bizonyítványt, hogy de igenis higyje el mindenki, hogy ha rajtuk múlt volna akkor nem is olyan zenék mentek volna a reggeli, világszínvonalú műsorban mint amik mentek, de hát a nagy multi véres keze eldöntötte, aztán úgy lett és kész és mindenki lássa be, hogy az általános zenei közízést lehet ugyan formálni, de nem úgy, és nem is így és...és akkor ott a körúton, szakadó esőben, de a meleg autó menedékében 20-asra tekertem a hangerőt: HERE COMES THE ROOSTER

Átvágva a Liget bokáig érő, saras avarán már messziről sejlett, itt bizony "teltháznak áll a zászló". Elmarad tehát a néhány éve történt csúfos érdektelenség, mikoris csak 98 azaz kilencven nyolc jegy ment el. Ennyit dobna ha egy zenekarnak új anyag is van a markában, nem csak a régi dalok? Míg a közönség teltházzá hízta magát Zsenyával, amolyan öregurasan nosztalgiázva azon eszeltünk, hogy bazz' az Alice in Chains a fiatalságunk. Mi is térdnadrágban meg bakancsban jártunk nyáron, moziban láttuk a Facérokat, néztük az akkor még egészen frissnek számító MTV Europe-ot Steve Blame-el, Ray Cokes-al és Lisa L'Ansonnal. S vajon hányan vannak rajtunk kívül azok akik emlékeznek még a The Real World első néhány epizódjára?

Aztán 3/4 kilenc táján fények ki, színpad be. Zenekar fel. Fucking good evening Budapest!

Felmerült persze a kétség, hogy akkor most egy best of A.I.C. jön, amolyan Staley -elhunyt túladagolásban 2002-ben- nélküli változat, mellékesen néhány új dallal, vagy önálló életre kel majd DuVall-al valami egészen új. Nos utóbb nincs  mit szépíteni: 2009 ide vagy oda, semmi kétség a grunge most is odabasz.

Az első néhány dalt a keverő pult mellett, majd a javát a színpad karnyújtásnyi közelségében élveztem. Tökéletes hangzás, sehol a hangmérnök kezdeti tapogatózása. Egybe van az egész.

Semmi kétség William DuVall -az új pacsira- amellett, hogy Lenny Kravitz és Bobby Farrell (Boney M) hasonmás, a hangja kiköpött Layne Staley, vagy legalább is csinált valamit amitől olyan lett, mert elhallgatva a dalokat, melyeknek a javát, minő meglepetés, természetesen a korai A.I.C. anyagok adták, a két hang szinte megkülönböztethetetlen. Azért persze valami különbség mégis akadhat, hisz a Rain When I Die, Them Bones, Dam That River nyitó őröletéhez ennek a palinak semmi köze nincs. Énekel élesen, mint a penge, ahogy az meg van írva és kész. Mondom mire gondolok: Zsenya kitalálta, hogy ha már Bruce Wayne "szaktárs" interjút készít DuVallal mi lenne, hogy magával vinné a Dirt borítóját és dedikálná azt. De hisz azon nincs is rajta. A dalokat nem Ő szerezte, nem Ő adja elő a korongon, ott se volt. Ha egy korszakalkotó, stílusteremtő zenekar legendás (?) frontemberét kellene helyettesítenem azért ez biztos baszná a csőrömet. "Miattam jöttek, vagy az a szétlőtt pali emléke, hangja hozta be Őket?"

Hogy van-e és ha van akkor mi a summázat?

Az Alice in Chains-el láthattuk milyen amikor a 90-es évek legszebb zenei emlékei felbukkanak napjainkban. Az új dalok némi pátosszal élve méltó utódai a korai alapvetéseknek s nyilván az A.I.C.-re nem a "Black Gives Way to Blue"  miatt fognak emlékezni, azért jó látni, hogy a grunge örök és elpusztíthatatlan. DuVall és társai úgy igazi profik, hogy iparosságnak nyoma sincs.

Hazafelé aztán eszembe jut megint a két ízlésformáló paprikajancsi a rádióból és nagyon örülök, hogy nem rájuk keltem minden reggel. Autómban immár Ian Brown dalol. Januárban oda megyünk. Formálódunk.
 

Egy vérbeli kultmozi elengedhetetlen kelléke az ütős soundtrack (a filmben elhangzó dalok gyűjteménye) , a Trainspotting, a Született gyilkosok és a Ponyvaregény szinte elképzelhetetlen a hozzánőtt dalok nélkül, ezek a kiemelkedő filmek már önjáró zenei albummal rendelkeznek. Vannak azonban olyan esetek, amikor a film egy váratlan húzással veszi le az embert a lábáról, a rendező, vagy épp a színészek helyett, a zenei szerkesztők nyújtják a legjobb teljesítményt.

Vegyünk most erre egy ropogós példát, a Sundance Fesztiválon feltűnt ügyes és bájos kis szerelmes filmet az (500) days of Summer-t, amit az alkotók a filmben és a reklámokban is „a boy meets a girl, but this is not a love story” szlogennel habosítanak. Marc Webb filmjében Heath Ledger titkos kisöccse, Joseph Gordon-Levitt (A kulcsfigura) és a „geek” szívek királynője, Zoey Deschanel (Az esemény, Yes Man) szerelmesedik ki és be egymásba és -ból és elmondhatjuk, hogy a másfél évet felölelő sztori bizonyos összetevői igazán bravúrosan sikerültek.

Az idősíkok variálása, a jelenetek szerkesztése frissen tartja a limonádét és a karakterek is komplexebbek az átlag rom-com silány figuráinál,ám összességében az egész egy kissé unalmas,a kritikákat böngészve enyhén túlértékelt darab. Ráadásul az ilyen Summer féle csajok (Zoey Deschanel) bazi nagy szerelmi liberalizmusa az én ínyemnek kicsit irritáló,így bizonyos pre- és prokoncepcióm is van a mozival kapcsolaban. Azért nézzétek meg ha tehetitek, és ami legfontosabb mindenképp füleljetek, mert az (500) days of Summer mojo-ja a hanganyagban rejlik, a főhős Tom Hansen (Joseph Gordon-Levitt igen jó) szomorkás attitűdjét tükrözni hivatott indie-pop-rock kollekció komoly mankónak bizonyul.

A patent ízléssel kiemelt klasszikusok, a The Smith (Hansen nagy Morrissey-s) és Simon and Garfunkel, jól megférnek Feist, Regina Spector, a Mum-Ra, a Doves és a Black Kids társaságában.

Immár 2 hete ez a válogatás pörög a lejátszómban és nem igazán akaródzik kikerülni, gondolom azért is ,mert remekül passzol a lompos, őszi időjáráshoz.

A bevezetőben említett jelenség ez esetben abszolút tetten érhető, az irányadó zenei ízléssel ácsolt harmadik láb jótékony hatása miatt a film is jobban bevésődött.

I love The Smith, hi-hi / trailer

A film hivatalos oldalán is lehet zenét hallgatni: http://www.500daysmusic.com

Gyöngyszemek a film dalaiból (kattints a címre):

Black Lips-Bad Kids

Mum-Ra-She’s got you high

Feist-Mushaboom

Doves-There goes the fear

A téma kapcsán összegereblyéztem néhány ékes példát a fenti elméletemre, miszerint gyakran az álbajusz viszi a mutatványt:

Judgement Night (1993)
Facérok (1992)
A holló (1994)
Bíbor eső (1984)
Ő az egyetlen (1996)
Kegyetlen játékok (1999)
Face (1997)
Drog osztag (1999)
Spawn (1997)

Alice in Chains Petőfi Csarnok, 2009. november 27., 20.00 óra

Pontosan emlékszem egy szilveszteri bulira, még a 90-es évekből amikor Zsenya barátommal szék és/vagy radiátortöréssé fajuló kétszemélyes pogózással vártuk az új esztendőt. Micsoda kép! Alice in Chains szólt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy már felnőtt az a korosztály is akinek a grunge és persze annak kultikus szülővárosa Seattle a kanadai határtól mindössze 174 kilométerre fekvő, nyugati parti nagyváros semmit nem mond. Pedig aki Nirvana-t vagy Pearl Jam-et netán Soundgarden-t, vagy a hamarosan fellépő Alice In Chains-t hallgat annak illik (?) tudni honnan fúj a szél. (További híres seattle-ek: Bill Gates, Jimmy Hendrix, Starbucks kávé)