Josh Homme egyik legutóbbi felbukkanásakor még az évek óta halogatott, 11. Desert session lemezről ködösített, ehhez képest egész tavasszal életvezetési tanácsokat osztogatott szigetországi fiataloknak (Arctic monkeys: Humbug), ráadásul már javában stúdiózott Dave Grohl-al (Foo Fighters) és John Paul Johns-al (Led Zeppelin). Ilyen húzónevekkel alkalmi, jammelős lemeznek nekiugrani elég nagy luxus. De még a Queens Of The Stone Age-nek is. Maradjunk annyiban hogy végig vadul csúsztatott és közben tető alá hozta a Them Crooked Vultures-t.Dave Grohl egyszer már egy teljes szezonra "bérbe" adta magát, viszont John Paul Jones befűzésével hatványozottan rocktörténeti a pillanat. Adódik is a kérdés, vajon az élő legenda hogyan képzeli a beosztotti viszonyt? Mert az ugye teljesen nyilvánvaló, hogy - mint az esetek döntő többségében - most is a debella vörös az aki megmondja, mit és merre. A hogyan ilyen kalibereknél valószínűleg már szabadon választott.
A veterán basszusgitáros alázattal penget, viszont az ilyen-olyan orgonákon rendre látványosan hozza a Zeppelines díszítéseket. Grohl-ról meg már a Nirvana óta közismert a dobokhoz való imponáló hozzáállása, más kérdés hogy most egész visszafogott és inkább csak fizimiskájában pályázik a Muppet Show dobosának állására. Így aztán a Them Crooked Vultures-ból nem egy három irányba húzó egotrip kerekedett, hanem a legpatinásabb felállással tető alá hozott QOTSA.
Az izgága és bazira popos No One Loves Me...-val indul a lemez, de a Mind Eraser No Chaser rongylábazása is csak egy árnyalattal lett sűrűbb. Funky-s vokál, meg az "R" lemezen egyszer már elsütött rezes finálé is van, de amíg ott az őrület szerves részeként egy komplett albumot zárt le, addig itt az egész egy levegőben lógó poén. A Dead End Friends, a Scumbag Blues, és a Bandoliers egy figyelemre méltó hármas széria és az sem kérdés, hogy a lemez első feléről, a magabiztosan hasító három-négypercesek közül kerülhetnek ki az első befutók.
Az Elephants-ban egy felturbózótt AC/DC riff foglalja keretbe azt a repetatív agyalást, ami a Josh Homme-féle önismereti tréning elengedhetetlen kelléke. Viszont a kilenc(!) perces Warsaw or the First Breath You Take... -nek a zsúfoltság ellenére is nyers maradt a közepe, ráadásul az egyre pedánsabb énekhang masszív musicales tikket ad neki. Az Interlude With Ludes című ködösítés pedig önbetörés minősített este (Era Vulgaris-I'm Designer). Ennyi egy órába persze bőven belefér, ráadásul innentől megint gurul a szekér. A Caligulove még John Paul Jones felvillanyozóan oldszkúl orgonajátéka ellenére is az Era Vulgaris ipari forradalmát célozza be magának, ugyanúgy ahogy a táncolhatóság határán már régen túlevickélt Gunman.
A Them Crooked Vultures szórakoztató és úgy tradicionális hogy közben persze marha divatos is. Az más kérdés hogy olyan eufórikus beindulásokat mint a Better Living Through Cemistry, vagy a Songs For The Deaf felütése még mindig nem találtam rajta, viszont egy ideig most nincs restancia Queens Of The Stone Age meg Desert Session ügyben.
