Nem egy béna vicc első sora. A három kedvenc szakácskönyvemet szeretném bemutatni. Egy a magyar, egy a zsidó, egy pedig az olasz konyháról szól.
Azt hihetnénk, hogy a szakácskönyvek (általában a könyvek?) ideje lejárt. Részben igaz ez, hiszen ma, ha valaki receptet keres, leül a számítógép elé és ott mindent megtalál. Tapasztalt háziasszonyok azt is tudják, milyen típusú receptet hol érdemes keresni, mik a megbízható internetes oldalak. Vannak azonban olyan szakácskönyvek, amelyek recepteken túl annyi érdekességet tartalmaznak, hogy mégis érdemes kézbe venni őket.
Pető Margit: Kedves vendég tiszteltessél, nálunk megvendégeltessél.
A matyó konyha
Ma már minden igaz magyar tudja, hogy főzni csakis mangalicazsírral, kemencében szabad, a háziasszonyok kisujjában van a puliszkafőzés, házi ecet, sajt készítés összes csínja. Pető Margit könyve viszont 24 éve jelent meg, tehát még jóval a népi konyha nagy felfedezése előtt. Ez a kis könyv akkor igazi kuriózumnak számított, mert profi módon vegyíti a gasztronómiát a néprajzzal. (Hasonlóan Végh Antal: Kenyér és vászon című könyvéhez)
A szerző arról ír, amit gyermekkorában maga is tapasztalt, vagyis az egyszerű, olcsó, paraszti ételek elkészítéséről, illetve helyet kap néhány bonyolultabb, ünnepi étel, sütemény leírása is. A receptek azonban csak egy részét teszik ki a könyvnek. Pető Margit a vetéstől kezdve követi egy- egy zöldség útját a fazékig. Leírja az aratás, disznóvágás, kukoricahántás és egyéb, számukra akkor természetes, ma már lassan kihalóban lévő paraszti munka menetét. Sok népmese, hagyomány, népszokás, finom receptek, archív képek teszik könyvét nagyon olvasmányos, élvezetes művé.
„A másik leggyakoribb hamarétel a paprikás krumpli. Jó volt az, igen finom; de ha minden harmad-negyednap előfordul! Azért a jóból is megárt a sok... Néha bizony így éreztem, mikor a határból hazafelé bandukolva nagyanya imígy elmélkedett: "No, éppen annyi időm lesz még, hogy mire az emberek is hazaérnek, összerántok egy kis paprikás krumplit." Bár meg kell hagyni, nem volt kétszer sem egyforma, úgy el tudta változtatni. Egyszer levesesen, hogy a csillogóan piros paprikás lé befedte a krumplit. Más alkalommal lesütötte zsírjára, még pirította is egy keveset. Néha karikába vágott kolbásszal bolondította, vagy friss hagymával, zöldpaprikával adta meg az ízét. Ha vigyázott a fövésnél, hogy ne menjen szét, szépen darabján maradjon minden szem, akkor egészen sajátos zamatú lett; és különlegesen szaftos, amikor villával direkt összetörte egy kicsit.
Egyébként az alákészítés mindig ugyanúgy történt: olajat öntött csak úgy iránzomra a kaszroj aljára, apróra vágott egy fej vereshagymát, pirosra pirította, majd lekapta a tűzről. Sistergő zsiradékba ugyanis nem szabad színes paprikát szórni, mert megkeseredik. A színes paprika után rádobta a krumplit, felengedte gondolomra, mert jól tudta már, hogy melyik fajta krumpli mennyi vizet vesz fel a fövés alatt. Csak ezek után következhetett az ilyen vagy olyan módon való ízesítés. Végül megadta neki a megfelelő csípősséget is. Volt aki kaparósan szerette, mások, hogy majd lángot vetett. Legtöbben csak kellemesen bizsergetősen kedvelik..”
Gondolat, 1987