A Magvető megjelenteti Raymond Carver novelláit. Ez jó hír, hiszen ma ő az amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja. Idézik, elemzik, hivatkoznak rá, mi meg szinte alig tudunk róla valamit. Igaz, aki ismeri, leginkább kultfiguraként rajong érte.

A Kalligram 1997-ben ugyan kiadott egy Carver kötetet Pozsonyban, de az akkor nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. Ráadásul van itt a háttérben egy nagy botrány, miszerint 2009-ig senki sem a valódi Carver szövegeket olvashatta, hanem a kiadó által jelentősen megnyirbált változatokat. Komoly ügy ez, ami állítólag az eddig minimalistának kikiáltott Carvert egész máshová sorolja majd. Ezek most az eredeti, vágatlan novellák, Barabás András fordításában.

Az életmű sorozat első kötete tavaly év vége felé jelent meg, Kezdők címmel. Aki szerette annak idején a Rövidre vágva c. Altman filmet, az bizonyos novelláiban (p. a Futó viszony, Jól jön ilyenkor az a pár falat, Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk) esetleg ráismerhet egy- egy jelentére, hiszen a forgatókönyv az ő művei alapján született. Ritka példája ez annak, amikor egy nagyon jó író művéből nagyon jó film születik. A következő kötet is megjelent már, Befognád, ha szépen kérlek ? címmel.

A Magvető megjelenteti Raymond Carver novelláit. Ez jó hír, hiszen ma ő az amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja. Idézik, elemzik, hivatkoznak rá, mi meg szinte alig tudunk róla valamit. Igaz, aki ismeri, leginkább kultfiguraként rajong érte.

A Kalligram 1997-ben ugyan kiadott egy Carver kötetet Pozsonyban, de az akkor nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. Ráadásul van itt a háttérben egy nagy botrány, miszerint 2009-ig senki sem a valódi Carver szövegeket olvashatta, hanem a kiadó által jelentősen megnyirbált változatokat. Komoly ügy ez, ami állítólag az eddig minimalistának kikiáltott Carvert egész máshová sorolja majd. Ezek most az eredeti, vágatlan novellák, Barabás András fordításában.

Az életmű sorozat első kötete tavaly év vége felé jelent meg, Kezdők címmel. Aki szerette annak idején a Rövidre vágva c. Altman filmet, az bizonyos novelláiban (p. a Futó viszony, Jól jön ilyenkor az a pár falat, Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk) esetleg ráismerhet egy- egy jelentére, hiszen a forgatókönyv az ő művei alapján született. Ritka példája ez annak, amikor egy nagyon jó író művéből nagyon jó film születik. A következő kötet is megjelent már, Befognád, ha szépen kérlek ? címmel.

Előrebocsátom, hogy aki önfeledt szórakozásra vagy viháncolásra vágyik, az ne vegye elő ezt a kötetet. (De később még szükség lehet rá.) Carver élete jelentős részében masszív alkoholista volt, korán nősült, sokat és sokfélét dolgozott, állítólag nem volt sem szép sem könnyű élete. Ez a sok tapasztalat és személyes élmény rányomja a bélyeget a novellák hangulatára. A nyelvezet egyszerű, nincs semmi, amin fennakadhat az olvasó, a párbeszédek tökéletesen visszaadják az élőbeszéd hangulatát, a fordítás szép. Szinte örülök, hogy azokat a bizonyos 2009 előtti, csonkított szövegeket nem ismertem, ez így jó. Nem minimalista, de az nem is baj.Carver nem tesz mást, mint amerikai átlagemberek életét szedi szét apró darabkákra. Nem a boldog emberekről ír, hanem azokról, akiknek nem nagyon jöttek össze a dolgaik. Túl nagy baj sincs velük, nem pszichopaták és gyilkosok (na jó, olyan is akad), csak éppen nem sikerült nekik az élet. Főleg isznak, veszekednek, emlékeznek és azt a maradék esélyüket is elszalasztják az értelmes életre, ami esetleg még lett volna. Nincsenek sokkoló részletek, habár ez nagyban függ az olvasó tűréshatárától. De éppen ez, a hétköznapiság ilyen kíméletlen ábrázolása teszi olyan erőssé ezeket az írásokat. A szereplőkben van még jó, de ahhoz már kevés, hogy kizökkentse az alkoholmámorból vagy a közönyből.

Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy unalmasak, egysíkúak vagy túlságosan lehangolóak lennének ezek a történetek, hadd mondjam gyorsan el, hogy nem véletlenül tartják Carvert egyesek a rövid próza zsenijének. Mert végül minden novella olvasása után van egy olyan érzése az embernek, hogy a mélyben megcsillan még a szépség ezeknek a talajt vesztett embereknek az életében. A sok rossz mellett nagyon sok szeretet van bennük, csak éppen későn nyilvánul meg, nem a megfelelő személyt célozza meg, vagy nem a megfelelő módon. Ugyanakkor a szereplők személyisége bármikor átfordulhat, olykor át is fordul valami veszélyesbe. (Sok helyen jutott eszembe Stephen King. Az ő kisvárosi átlagemberei kezdhették horror pályafutásukat valahogy így.) Feszültség van bőven, olvasás után idő kell a megemésztéshez, nem egy estés könyv.

Álljon itt egy részlet a kötet egyik legszebb novellájából (Jól jön ilyenkor az a pár falat), ami bekerült az Altman filmbe is.

„ – Álljon meg a menet – vetette közbe a cukrász. – El akarja vinni a háromnapos tortáját? Erről van szó? Én nem fogok itt vitatkozni magával, hölgyem. A torta ott vár, lassan megromlik. Odaadom a megbeszélt ár feléért. Nem is. Kell? Tőlem aztán elviheti ingyen. Én úgyse tudom használni, nem jó az már semmire se. Nekem pénzem meg munkám fekszik benne. De ha vinni akarja, hadd vigye. Ha nem, nem. Nekem nyolc! Vigye, és felejtsük el az egészet. Úgyis vissza kell mennem dolgozni. – Ránézett a látogatókra, és elhúzta a nyelvét a fogsora mögött.
– Várják az új torták, ugye? – mondta Ann. Érezte, hogy ura annak a valaminek, amely egyre növekedett benne. Nyugodt volt.
– Hölgyem, én itt napi tizenhat órát gürcölök, hogy megéljek – a cukrász beletörölte a kezét a kötényébe. – Éjjel-nappal dolgozom, hogy kijöjjek valahogy. – Ann arcán olyasmi futott át, amitől a cukrász önkéntelenül hátralépett, és azt mondta: – Ne csináljunk botrányt. – A pult felé nyúlt, és egy sodrófát fogott a jobb kezébe. A sodrófával a bal tenyerét ütögette. – Akkor most elviszik a tortát vagy sem? Vissza kell mennem dolgozni. A cukrászok éjjeli baglyok – ismételte. Apró és rosszindulatú a szeme, gondolta Ann, csaknem elvész a borostás, dagadt arcában. A nyakán, a pólója fölött, vastag háj.
– Tudjuk, hogy a cukrászoknak éjszaka sok a dolguk – mondta Ann. – Olyankor kell telefonálgatniuk. Szemét alak.
A cukrász továbbra is a tenyerét ütögette a sodrófával. Howardra pillantott.
– Jó lesz vigyázni – mondta a cukrász.
– A fiam meghalt – mondta Ann hideg, nyugodt kérlelhetetlenséggel a hangjában. – Hétfő délután elütötte egy autó. Mellette voltunk, míg meg nem halt. De persze maga honnan tudott volna erről, nem igaz? A cukrászok nem tudhatnak mindent, ugye, tisztelt cukrász uram? De a gyerek meghalt. Meghalt, maga szemét disznó! – Abban a pillanatban, hogy kiadta magából, el is illant a haragja, és átadta a helyét valami másnak, valami szédülő, émelygő érzésnek. Nekitámaszkodott a liszttel behintett faasztalnak, a tenyerébe temette az arcát, és úgy rájött a sírás, hogy a válla előre-hátra ugrált. – Nincs igazság! Nincs igazság!
Howard Ann derekára tette a kezét és a cukrász szemébe nézett. Szégyellje magát – mondta neki. – Szégyellje magát.
A cukrász visszatette a sodrófát a pultra. Levette a kötényét, azt is a pultra dobta. Egy darabig tompa, fájdalmas tekintettel nézte őket. Aztán kihúzott egy széket az iratokkal, számlákkal, számológéppel és telefonkönyvvel megrakott asztalka alól.
– Tessék leülni – mondta. – Máris hozok még egy széket – mondta Howardnak. – Kérem, üljenek le. – Átment az üzlet elülső részébe, és két kicsi, kovácsoltvas székkel tért vissza. – Foglaljanak helyet, kérem.
Ann a szemét törölgette, és a cukrászra pillantott.
– Meg tudtam volna ölni magát – mondta. – A halálát kívántam.”