Az a tapasztalatom, hogy aki szeret olvasni, az néha szívesen olvas olyanokról, akik szintén szeretnek olvasni. Szenvedélyesen, sokat és néha minden mást félretéve olvasni, ahogy pl. Ulickaja regényhőse, Szonyecska tette. Aki ismeri ezt az érzést, annak biztos van kedvenc olvasós könyve. Ez itt az én három kedvencem.
Alan Bennett: A királynő olvas
II. Erzsébet nem szeretett olvasni. Ideje sem volt rá a sok uralkodói teendő miatt, de nem is nagyon foglalkoztatták a könyvek. Amikor véletlenül betoppan a palota mellett parkoló mobilkönyvtárba, nehogy nevetségessé váljon, kikölcsönöz egy könyvet. A kötelességtudó uralkodó, ha már kikölcsönözte, el is olvassa a könyvet. Amit aztán illik visszavinni és helyette újat kölcsönözni. A királynő szép lassan ráérez az olvasás semmihez sem fogható ízére, és szeretné bepótolni a könyvtelenül telt éveket. Olvas reggel és este, ágyban és hintóban, nyíltan és lopva, néha titokban. Környezete ugyanis elítéli a hirtelen támadt érdeklődést, igyekszik azt minden eszközzel visszaszorítani. Erzsébetet azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen el lehessen téríteni szándékától. Alan Bennet olyan élethűen formálta meg a nagy uralkodó alakját, hogy az ember szinte gyanakodva szemlélte az Évszázad Esküvőjén zárt hintójában integető Erzsébetet, ahogy néha lepillant az ölébe…
A könnyed és szórakoztató regény felvet néhány érdekes kérdést, a politika és a homoszexualitás viszonyáról, vagy arról, hogyan válik az olvasás egyre inkább elitista hobbivá.
„Aznap este díszvacsora volt Windsorban. A francia elnök karját nyújtotta a királynőnek, a királyi család felsorakozott mögöttük, aztán a menet lassan megindult a Waterloo Terem felé.
– Most, hogy végre válthatunk néhány szót négyszemközt – mondta a királynő, és jobbra-balra mosolygott, miközben átsiklottak az ékszerektől csillámló tömegen –, bevallom, már régen szeretném megkérdezni, mi az Ön véleménye Jean Genet-ről, az íróról.
– Á! – felelte az elnök. – Qui.
A Marseillaise és az angol himnusz kis időre megszakította a beszélgetést, de amikor elfoglalták helyüket a vacsoraasztalnál, a királynő úja az elnökhöz fordult, és folytatta a kérdezősködést:
– Tisztában vagyok vele, hogy homoszexuális volt, és börtöntöltelék, de csakugyan olyan sötét alak lett volna, amilyennek lefestik? Vagy ami sokkal fontosabb – a királynő kezébe vette a kanalat –, csakugyan olyan ragyogó író? Az elnök, akit elfelejtettek felkészíteni e sikamlós tárgyból, vadul körülpillantott, tekintetével kultuszminiszterét kereste, de annak éppen a canterburyi érsek magyarázott valamit.
– Jean Genet – ismételte a királynő segítőkészen.
– Vous le connaissez*?
– Bien sûr – felelte az elnök.
– Il m’intéresse – mondta a királynő.
– Vraiment?
Az elnök letette a kanalat. Az este hosszúnak ígérkezett.”
Magvető, 2009, Rakovszky Zsuzsa
Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa
Szeretjük Nick Hornbyt, szeretjük a könyveket, tehát ha Nick Hornby ír egy könyvet a könyvekről, azt nagy valószínűséggel szintén szeretni fogjuk. A szerző egy ideig a Believer magazin számára írt könyvajánlókat, a regény ezekből az élményekből és tapasztalatokból született, a megszokott őszinteséggel és humorra. Vicces helyzet adódik jó néhány. Hornby ugyanis bevallja, hogy Bayard trükkjével élve, olyan könyvekről is írt, amiket végül el sem olvasott. Vagy azért, mert nem volt rá ideje, vagy, mert nem volt kedve, vagy, mert az első néhány oldal után nem akarta elolvasni. De írni kellett róla, hiszen ezért fizették. A lap feltétele, miszerint nem szabad negatív kritikát írni, szintén helyet ad a szolid ironizálásra.
A fordítás helyenként nem elég gördülékeny, ami egyszerűen abból adódhat, hogy Siklós Márta nem mélyedt el mélyen a popkultúrában.
Hornby világirodalmi ízlése sem igazán széleskörű, de ezzel együtt ez a könyv kellemes perceket szerez az olvasónak. (A legjobban sikerültek között van egy Dickens esszé, azt minden Dickens olvasónak nagyon ajánlom.)
"Markot néhány évvel ezelőtt ismertem meg Los Angelesben egy felolvasásom után, amikor is sok egyéb emlékezetes dolog között elmesélte, hogy utolsó regényének jelentős részét egy kocsiban ülve írta, majdnem meztelenül, alufóliába csavarva, feje körül egy törülközővel. Erre éppenséggel nagyon is racionális indokai voltak, amelyekbe itt most nem mennék bele, mindenesetre egyiknek sem volt köze elmebetegséghez, noha kissé kényelmetlen helyzetbe hozhatták a feleségét – főleg egy- egy baráti látogatás alkalmával."
és még:
„… mint azt bizonyára tudjátok, a modern költészet afféle Reykjavík, azaz olyan hely, ahol érthetőség és értelem szimbolikus hidegháborút vív egymással immár vagy ötven éve. Ha egy versből képtelenség első két olvasásra kihámozni valami értelmet, akkor a magam részéről a dolog le is van zárva ezzel: “Le vagy te szarva!””
Európa, 2008, Siklós Márta
Sam Savage: Firmin
Firmin a patkány életét születésétől fogva a könyvek bűvöletében tölti. Első eledele, a könyv, amelyből anyja a vackot készíti tizenhárom csemetéjének az antikvárium pincéjében, a Finnegans Wake. A patkánymércével mérve is csúf Firmin eszeveszetten habzsolja az irodalmat, a káposztatorzsa ízű Jane Eyre-től kezdve az illatos Proust-on át Spinozáig. A könyv élelmiszerből hamarosan szellemi táplálékká válik számára. Mindent elolvas, amihez hozzáfér. Nyiladozó értelme egyre hajtaná az emberek felé, másik nagy szenvedélye, a mozi megismerteti a Nő iránti sóvárgással. Firmin azonban szembesül azzal a kegyetlen igazsággal, hogy lehet akármilyen kifinomult a szellem, nemes a lélek, ha senki sem akad, aki a visszataszító patkánytest mögött meglátja őt magát, a gondolkodó, érző, szenvedő élőlényt. A nagy kiábrándulás után, a lebontásra ítélt bostoni bohémnegyed egyik lakójában, az író Jerry Magoon személyében a patkány végre társra talál.
Szívmelengető kis könyv, páratlanul szép allegória az olvasás varázsáról, a kapcsolatteremtés nehézségeiről. Ez Sam Savage első regénye, melyet hatvanhat évesen írt.
„Valaha a nem éppen vonzó küllemem ellenére reménytelenül romantikus voltam, a legnevetségesebb fajta. Meg humanista is, ugyanolyan reménytelen. És minden hibám ellenére – vagy talán éppen e hibáim jóvoltából? – találkozhattam rengeteg nagyszerű emberrel és egy sor lángelmével nevelődésem korai szakaszában. Beszélő viszonyba kerültem minden Naggyal. Dosztojevszkijjel és Strindberggel, példának okáért. Bennük hamar felismertem a rokon szenvedőt, a hisztérikus alakot, amilyen magam is vagyok. Értékes tanulságot is kaptam tőlük örökül: az nem számít milyen kicsi vagy, az eszelősséged lehet akkora, mint bárkié.”
Európa, 2011, Boris János
Indítsunk egy ausztrál kokszos drámával,mely talán Arronofsky idevágó darabjához hasonlítható. A 
