Gondoltunk egy nagyot és a következőt játszottuk: mindketten írtunk, egymásét nem olvastuk, csak utóbb. Ez lett belőle:

Kútfúrók - Oasis: Dig Out Your Soul (by Zsenya)

Lassan tizenöt éve, hogy az Oasis szisztematikusan flegmásítja a Beatles életművet. A vicces az egészben hogy kb. öt évvel haladják meg a példakép aktív életkorát. A felmenők által kijelölt műfaji határokat pedig mindig épp annyival feszegetik, hogy különösebb rizikó nélkül rávághatjuk: Az Oasis lemezek szinte kivétel nélkül ugyanolyanok. Vagyis csak majdnem. Az erős kezdés után, (Definitily Maybe, Whats the Story..) kicsit savasítottak (Be Here Now) és a korszak egyik legkoszosabb, legkásásabb hangzású Number One lemezét produkálták. Volt képük hozzá éppen akkor amikor a Chemical Brothers és a Prodigy járatta csúcsra magát, de még a U2 is szintetikusban utazott (Pop). A Standing of The Shoulders-re fogjuk rá hogy egy - tánczenében utazó producerrel készült - felemásra sikeredett útkeresés. Mindez Oasis mércével, mert néhány telitalálat még itt is összejött. Fucking In The Bushes a Blöffből ugye...
Az ezt követő Heathen Chemistry pedíg egy minden eddiginél nagyobb Beatles reinkarnáció jegyében telt. A Stop Crying Your Heart Out, a klippel összefonódva már-már tudathasadásos pillanatokat okozott.
És ha valaki az utóbbi években már mulasztott annak vigyázat! Mert agy-érelmeszesedésben utazó rádiós szerkesztők okán az óvatlanja kénytelen lesz a Wonderwall-ra megőszűlni, pedig az Oasis életmű egyik legbikább teljesítménye épp a 2005-ös lemezen figyel (Importance Being of Idle).
Három év elteltével meg már épp itt az ideje egy új Oasis-lemeznek, kiváltképp ha az ember egésszégtelenűl telítődött, a New wavet és a szinti popot mint ihletforrást(?) megjelölő ficsúroktól.
És ha már ihlet, a Dig Out Your Soul bármennyire is hallucinogénektől átitatott lemeznek hangzik, a családos fiúktól én már nem feltételezek maszív LSD-tripet, ezért a forrásmegjelölés legyen inkább Lennonék utazós időszaka, meg mondjuk hogy Stone Roses.. Najó és némi saját - szigorúan múltbeli - élményanyag. Ezek tükrében nem csak a lemezcím, hanem az első kislemez (Shock The Lightning) Magical Mistery.. kezdetű/végű sora is jó ars poeticának tűnik.

A Dig Out Your Soul első blinkre talán nem az a kifejezett slágergyűjtemény, de kb. az ötödik hallgatásra leesik a tantusz. Ezek a kultúrálatlan manchasteri surmók bizony egy majdnem tökéletes lemezt virítottak! Nem jönnek ugyan szembe a Rock n' Roll Star, vagy a Don't Look Back An Anger kaliberű himnuszok, csak egységesen magas színvonalú dalok, átható hipnotikus töltettel. Persze-persze a Shock The Lightning minden egyéb fent említett kritériumnak is megfelel és a Zak Starkey elhivatott szögelésével operáló nyitány is rádiókompatibilis, de a Gallaghers and Co. most mégis inkább egy szép színes repülőszőnyegen utazik. A (Get Off Your) High Horse Lady taps-dob-taps kombója pedig már-már Give Peace a Chance-es felütés. Azt nem mondom hogy hippikommunás a cucc, de az ezt követő Falling Down szintén egy eszméletlen jó lebegős darab. Noel természetesen itt is csúcsformában, Liam nemkülönben és ezúttal háromszor is odateszi magát mint dalszerző. Azért jó hallani hogy egy ilyen istenbarma is képes félredobni arroganciáját ha úgy kívánja a haza. Nem lövök nagy bakot ha azt mondom az I'm Outta Time eddigi csúcsteljesítménye és nem csak hangulatában emlékeztet Lennon szólódolgaira, ugyanis a májsztró hangmintaként is jelen van. A kiszolgáló személyzetből szépen lassan törzsgárda-tagokká válló társak is jól muzsikálnak, főleg az öregurasan bluesosan riffelgetős The Nature Of reality-t jegyző Andy Bell sajátította el pazarul az Oasis esszenciát.

Ezúttal hiányzik a már szinte emlématikusnak tekinthető hoszú himnikus lezárás, (lásd: Born On A Different Cloud, vagy Let There Be Love), de a basszusgrúvra épülő Soldier On is egész imponáló, úgyhogy részemről a fáklyásmenet.

A láng őrzői -Oasis: Dig Out Your Soul (by Toszi)

"I live my life for the stars that shine
People say it`s just a waste of time
When they said I should feed my head
That to me was just a day in bed
I`ll take my car and drive real far
You`re not concerned about the way we are In my mind my dreams are real
Now you`re concerned about the way I feel

Tonight, I`m a rock `n` roll star..." (Rock 'n'Roll Star/Definitely Maybe/1994)

Őszintén szólva pontosan nem is tudom mikor kaptam rá az Oasisre. Nyilván 94-ben. Az első cd még a sokat megénekelt bajai CD boltból van. Semmi kétség a 94-ben megjelent "Definitely Maybe" igazi emblematikus alapköve a modern kori britpop zenének. A rojtosra hallgatott nyitó "Rock 'n' Roll Star" -tól pedig minden egyes alkalommal libabőrös leszek...
Aztán jött a nagy befutás...a (What's The Story) Morning Glory? csupa fülbemászó dallal, melyek mindegyike mára a igazi slágerré érett. A WONDERWALL pedig a slágerek slágerévé. Ha tetszik, ha nem az is ismeri aki nem akarja.
1997-ben tovább fertőződtem, jött a "Be Here Now" szintén fütyörészhető dalokkal, majd a 2000-es könnyen felejthető "Standing On The Shoulder Of Giants", bár a zenekar koncert bevonuló zenéje máig az erről az albumról vett instrumentális "Fuckin' In The Bushes".

És már arra is csak homályosan emlékszem mikor olvastam először arról  a felvetésről, miszerint   majd az Oasis lesz az új Beatles, de az biztos, hogy korábban sem értettem a felvetést. Egyrészt egy határozottan karakteres rock zenekar mi a szent szarért akarna egy mára a legendáriumok "non plus ultra" jává nőtt banda replikája lenni, másrészt a "Rock and roll Star" nem is olyan...
Belátom! A Beatles a britpopban megkerülhetetlen, no de akkor is. A "direkte" alkalmazott feltételes mód pedig csak és kizárólag annak adózik, hogy én naiv, bátorkodtam a kijelentést NEM az Oasis zenekarnak tulajdonítani...pedig dehogynem...sőt...ha így folytatja akkor Liam Gallagher lesz az új John Lennon és elvesz egy japán hippit a végén. (Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a Beatlessel. Otthon csak a Stones szólt, ennyi az örökségem...)

És valóban: 2002 óta a manchesteri banda sorra gyártotta a Beatles áthallásokat, a napokban megjelent "Dig Your Soul Out" pedig olyan mintha  bizonyos dalokat a Lennon-McCartney szerzőpáros hozta volna össze, kései, hippy rockba hajló pillanatában. A NME mellékleteként megjelent dvd interjúban azt nyilatkozta Liam Gallagher, hogy akinek nem tetszik az bekaphatja...sugallva a kijelölt irány általuk vélt helyességét.
Vannak dalok amik úgy kezdődnek mintha, aztán mégsem az lesz belőlük ami. Szép példa erre "High horse Lady", ami "Give Peace a Chance" es ütemekkel kezd, majd egy megafonba énekelt indulóvé növi ki magát. A "Waiting for the Raptor" meg akár a "Come Together"... Arról nem is beszélve, hogy Liam Gallagher "I'm Outta Time" jából John Lennon Jealous Guy-a köszön vissza.

Mára, mindenféle túlzás nélkül, kb. 40-szer hallgattam végig az albumot és már nem haragszom, hogy a nagy elődökhöz nyúltak a fiúk. Rájöttem, hogy az Oasis nem lopott, hanem hozzátette a magáét a hozott anyaghoz. Igaz nincs alkotás betépve, nincs lázadás, csak a kurva NAGY könnyűzenei művészet van, meg 11 kiváló dal...ami megéri a pénzét.

Ja! Meg van még a szívfájdalom, hogy ezek a büdös életben ide soha többet..bár az udvarunkban lenne elég hely egy kamara koncertre. Oasisre.

A nyáron elözönlötték a mozikat a maszkos - maskarás jó-és gonosztevők, a képregényhősök rohama soha nem látott méreteket öltött mostanság. Jómagam a Bucó, Szetti, Tacsi-n, a Kockáson és a Novi Sad-ról beszerzett kétnyelvű Asterix és Obelixen kívül más képregényt nem forgattam rendszeresen, de a Marvel kiadványok filmes verzióihoz már volt szerencsém.

Asterix, Obelix...Bucó, Szetti, Tacsi

Az elmúlt másfél évtizedben a csúcstermékké formált műfajra oly jellemző minőségbeli kilengések az idei felhozatalban is kiütköztek. A celluloid félisteneinek szerepeiért immár komoly kvalitású színészek versengenek, és hisztérikus rajongótáborok sikítoznak a moziban egy-egy ajánló láttán.

Marvel...

A képregényműfaj olyan szinten gyűrűzte körbe a filmes tábort,h ogy a blődségekre érzékeny filmesztéták is csak óvatosan ostorozzák a jelmezes hősöket, egy rossz szóért azonnal jár az alázószoba. A képregény immár a világon mindenütt cool dolog, a filmstúdiók ritkán buknak a soron lévő comic mozival, ez 2008-ban sincs másképp. Retusált bajnokaink teljesítményéről nekünk is megvan a véleményünk, a közeledő DVD megjelenések kapcsán mazsolázzunk kicsit közöttük.

Az elképesztő hajcihőt kiváltó filmről nehéz sok újdonságot leírni. Vitán felül a műfaj legjobb darabjai közül való, Nolan szórakoztató drámává retusálta a 90-es évek végére émelyítő színezetű kuplévá silányított Batman sztorit.
A 3 éve újratöltött (Batman Begins) történet új szálai olyan nagyszerű figurákat ráncigáltak elő mint a Joker (Heath Ledger) vagy Harvey "Twoface" Dent (Aaron Eckhart). Joker egyedül is elvinné a sötét oldalt-szívrepesztő végignézni a szerepében lubickoló néhai Ledgert-ám a derék szenátorból bosszúszomjas rosszarcúvá fejlődő Eckhart alakítása is hasonlóan súllyal nyomja a libikóka vad oldalát. Batman (Christian Bale) rutinosan röpköd, Nolan továbbra is ügyesen balanszírozik a füles maszk használatával,világosban igen keveset látjuk hősünket nehogy aztán nevetséges farsangi bál legyen a vége.
A karatézós denevérember nekem még mindig döcög, de az ütős ritmikájú akciójelenetek remekül adagolt zenei aláfestéssel végigrepítik a nézőt a 2 és fél órás játékidőn. Gotham gótikus díszletek helyett maga New York, ahol Joker 1000 fokon égő terrorista bohócként leckézteti a civilizált közösséget véráztatta káosz elméleteivel. A Batman gang továbbra is stabil, Michael Caine Alfred-ja szédületesen jó, Gary Oldman hadnagyot pedig mindig örömmel látjuk. Nolan nőproblémái megmaradtak, Tom Cruise-né kiesése örömteli hír ugyan, de Maggie Gyllenhaal nem éppen hiteles amint romokba dönti az alfahím tábort. A TDK erőssége azonban leginkább az, hogy minden elemében messze túlnő a műfaji elvárásokon, a sztori okosan csavargatott, a film atmoszférája lenyűgöző, a karakterek finomra csiszoltan villannak fel Gotham sötét éjszakájában. Nagy örömünkre a Batman embléma tisztára mosása véglegesen teljes sikerrel járt.

Hellboy 2.-The Golden Army
(rendezte: Guillermo del Toro)

A fantasy-horror-ban utazó köpcös mexikói mágus a legszimpatikusabb képregényhőst álmodta vászonra 4 évvel ezelőtt és a vörös óriás idén ismét közibénk csapott pörölykalapácsban végződő jobbosával. Ráadásul a pokoli fickó második kalandjának hátsóján ott virít a Made in Hungary felirat is a Korda Stúdió állhatatos munkájának gyümölcseként. Ez esetben is ízletes a repeta, az első rész fantáziadús, csapkolódó játékossága immár szélesebb dimenziókban, faltól-falig tarol, a történet minden egyes helyszíne külön élmény.
A mítikus világ fellázadásával szembeszálló Hellboy (Ron Perlman) kedves és komplex figura, ha kell rettenthetetlenül szétcsap del Toro  kreatúrái között máskor gyöngéden szerelmes vagy épp keserédes humorizálással múlatja az időt. Persze becsúszik néhány gyermetegen blőd "gegg" is de azért zömében jól szórakozunk.
A film végletekig valószínűtlen mesevilága teszi ellenállhatatlanná az élményt, nincs benne "real world" moralizálás (na jó egy kicsit talán) és érdekes módon épp az a földöntúli mítikus badarság a legjobb Hellboy-ban ami a denevérkalandból koncepciózusan kimaradt. Itt-ott a Faun is beköszön, Peter Jackson mexikói klónja ismét futóláncra engedte a jelmezes kollégákat, gyilkos fák, húsevő szúnyogok (Kamarás Iván elfogyasztva kb 5mp alatt) és kerekes törpék dorbézolnak lépten-nyomon a produkcióban.
Az első részhez képest magasabb fokozatú üzemmódra váltottak az alkotók, a sztori finoman érzékelhető együgyűségével pedig ki törődik a nagy durrogásban. Az egykori Bros vezér Luke Goss csont nélkül domborít a hidrogénezett főgonosz elf-herceg bőrében, és a szupersztárokat kerülő casting-nak köszönhetően a kasszában maradt pénz minden penny-ét a látványra költötték, ami nagyot dob a végterméken. A Gyűrűk Ura világát megidéző második rész igazából egy színorgiában úszó kalandfilm, melynek minden perce fesztelenül szórakoztat és szemet gyönyörködtet.

A második fordulóban jöhet majd a repülő bádogember és zöld méregzsák nyári kalandjainak felidézése.

Hans Albers, Joaquim de Almeida, James D'Arcy, Tom Baker, John Barrymore, Jeremy Brett, Clive Brook, Michael Caine, John Cleese, Peter Cook, Peter Cushing, Rupert Everett, Matt Frewer, Stewart Granger, Charlton Heston, Carleton Hobbs, Ronald Howard, Frank Langella, Peter Lawford, Christopher Lee, Vasili Livanov, Patrick Macnee, Raymond Massey, Clive Merrison, Roger Moore, John Neville, Leonard Nimoy, Eille Norwood, Peter O'Toole, Reginald Owen, Christopher Plummer, Basil Rathbone, Robert Rendel, Ian Richardson, Nicholas Rowe, Richard Roxburgh, Robert Stephens, Nicol Williamson, Douglas Wilmer, Arthur Wontner, John Wood, Edward Woodward