Koeman szerint nem lesz könnyű

Gondoltunk egy nagyot és a következőt játszottuk: mindketten írtunk, egymásét nem olvastuk, csak utóbb. Ez lett belőle:

Kútfúrók - Oasis: Dig Out Your Soul (by Zsenya)

Lassan tizenöt éve, hogy az Oasis szisztematikusan flegmásítja a Beatles életművet. A vicces az egészben hogy kb. öt évvel haladják meg a példakép aktív életkorát. A felmenők által kijelölt műfaji határokat pedig mindig épp annyival feszegetik, hogy különösebb rizikó nélkül rávághatjuk: Az Oasis lemezek szinte kivétel nélkül ugyanolyanok. Vagyis csak majdnem. Az erős kezdés után, (Definitily Maybe, Whats the Story..) kicsit savasítottak (Be Here Now) és a korszak egyik legkoszosabb, legkásásabb hangzású Number One lemezét produkálták. Volt képük hozzá éppen akkor amikor a Chemical Brothers és a Prodigy járatta csúcsra magát, de még a U2 is szintetikusban utazott (Pop). A Standing of The Shoulders-re fogjuk rá hogy egy - tánczenében utazó producerrel készült - felemásra sikeredett útkeresés. Mindez Oasis mércével, mert néhány telitalálat még itt is összejött. Fucking In The Bushes a Blöffből ugye...
Az ezt követő Heathen Chemistry pedíg egy minden eddiginél nagyobb Beatles reinkarnáció jegyében telt. A Stop Crying Your Heart Out, a klippel összefonódva már-már tudathasadásos pillanatokat okozott.
És ha valaki az utóbbi években már mulasztott annak vigyázat! Mert agy-érelmeszesedésben utazó rádiós szerkesztők okán az óvatlanja kénytelen lesz a Wonderwall-ra megőszűlni, pedig az Oasis életmű egyik legbikább teljesítménye épp a 2005-ös lemezen figyel (Importance Being of Idle).
Három év elteltével meg már épp itt az ideje egy új Oasis-lemeznek, kiváltképp ha az ember egésszégtelenűl telítődött, a New wavet és a szinti popot mint ihletforrást(?) megjelölő ficsúroktól.
És ha már ihlet, a Dig Out Your Soul bármennyire is hallucinogénektől átitatott lemeznek hangzik, a családos fiúktól én már nem feltételezek maszív LSD-tripet, ezért a forrásmegjelölés legyen inkább Lennonék utazós időszaka, meg mondjuk hogy Stone Roses.. Najó és némi saját - szigorúan múltbeli - élményanyag. Ezek tükrében nem csak a lemezcím, hanem az első kislemez (Shock The Lightning) Magical Mistery.. kezdetű/végű sora is jó ars poeticának tűnik.

A Dig Out Your Soul első blinkre talán nem az a kifejezett slágergyűjtemény, de kb. az ötödik hallgatásra leesik a tantusz. Ezek a kultúrálatlan manchasteri surmók bizony egy majdnem tökéletes lemezt virítottak! Nem jönnek ugyan szembe a Rock n' Roll Star, vagy a Don't Look Back An Anger kaliberű himnuszok, csak egységesen magas színvonalú dalok, átható hipnotikus töltettel. Persze-persze a Shock The Lightning minden egyéb fent említett kritériumnak is megfelel és a Zak Starkey elhivatott szögelésével operáló nyitány is rádiókompatibilis, de a Gallaghers and Co. most mégis inkább egy szép színes repülőszőnyegen utazik. A (Get Off Your) High Horse Lady taps-dob-taps kombója pedig már-már Give Peace a Chance-es felütés. Azt nem mondom hogy hippikommunás a cucc, de az ezt követő Falling Down szintén egy eszméletlen jó lebegős darab. Noel természetesen itt is csúcsformában, Liam nemkülönben és ezúttal háromszor is odateszi magát mint dalszerző. Azért jó hallani hogy egy ilyen istenbarma is képes félredobni arroganciáját ha úgy kívánja a haza. Nem lövök nagy bakot ha azt mondom az I'm Outta Time eddigi csúcsteljesítménye és nem csak hangulatában emlékeztet Lennon szólódolgaira, ugyanis a májsztró hangmintaként is jelen van. A kiszolgáló személyzetből szépen lassan törzsgárda-tagokká válló társak is jól muzsikálnak, főleg az öregurasan bluesosan riffelgetős The Nature Of reality-t jegyző Andy Bell sajátította el pazarul az Oasis esszenciát.

Ezúttal hiányzik a már szinte emlématikusnak tekinthető hoszú himnikus lezárás, (lásd: Born On A Different Cloud, vagy Let There Be Love), de a basszusgrúvra épülő Soldier On is egész imponáló, úgyhogy részemről a fáklyásmenet.

A láng őrzői -Oasis: Dig Out Your Soul (by Toszi)

"I live my life for the stars that shine
People say it`s just a waste of time
When they said I should feed my head
That to me was just a day in bed
I`ll take my car and drive real far
You`re not concerned about the way we are In my mind my dreams are real
Now you`re concerned about the way I feel

Tonight, I`m a rock `n` roll star..." (Rock 'n'Roll Star/Definitely Maybe/1994)

Őszintén szólva pontosan nem is tudom mikor kaptam rá az Oasisre. Nyilván 94-ben. Az első cd még a sokat megénekelt bajai CD boltból van. Semmi kétség a 94-ben megjelent "Definitely Maybe" igazi emblematikus alapköve a modern kori britpop zenének. A rojtosra hallgatott nyitó "Rock 'n' Roll Star" -tól pedig minden egyes alkalommal libabőrös leszek...
Aztán jött a nagy befutás...a (What's The Story) Morning Glory? csupa fülbemászó dallal, melyek mindegyike mára a igazi slágerré érett. A WONDERWALL pedig a slágerek slágerévé. Ha tetszik, ha nem az is ismeri aki nem akarja.
1997-ben tovább fertőződtem, jött a "Be Here Now" szintén fütyörészhető dalokkal, majd a 2000-es könnyen felejthető "Standing On The Shoulder Of Giants", bár a zenekar koncert bevonuló zenéje máig az erről az albumról vett instrumentális "Fuckin' In The Bushes".

És már arra is csak homályosan emlékszem mikor olvastam először arról  a felvetésről, miszerint   majd az Oasis lesz az új Beatles, de az biztos, hogy korábban sem értettem a felvetést. Egyrészt egy határozottan karakteres rock zenekar mi a szent szarért akarna egy mára a legendáriumok "non plus ultra" jává nőtt banda replikája lenni, másrészt a "Rock and roll Star" nem is olyan...
Belátom! A Beatles a britpopban megkerülhetetlen, no de akkor is. A "direkte" alkalmazott feltételes mód pedig csak és kizárólag annak adózik, hogy én naiv, bátorkodtam a kijelentést NEM az Oasis zenekarnak tulajdonítani...pedig dehogynem...sőt...ha így folytatja akkor Liam Gallagher lesz az új John Lennon és elvesz egy japán hippit a végén. (Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a Beatlessel. Otthon csak a Stones szólt, ennyi az örökségem...)

És valóban: 2002 óta a manchesteri banda sorra gyártotta a Beatles áthallásokat, a napokban megjelent "Dig Your Soul Out" pedig olyan mintha  bizonyos dalokat a Lennon-McCartney szerzőpáros hozta volna össze, kései, hippy rockba hajló pillanatában. A NME mellékleteként megjelent dvd interjúban azt nyilatkozta Liam Gallagher, hogy akinek nem tetszik az bekaphatja...sugallva a kijelölt irány általuk vélt helyességét.
Vannak dalok amik úgy kezdődnek mintha, aztán mégsem az lesz belőlük ami. Szép példa erre "High horse Lady", ami "Give Peace a Chance" es ütemekkel kezd, majd egy megafonba énekelt indulóvé növi ki magát. A "Waiting for the Raptor" meg akár a "Come Together"... Arról nem is beszélve, hogy Liam Gallagher "I'm Outta Time" jából John Lennon Jealous Guy-a köszön vissza.

Mára, mindenféle túlzás nélkül, kb. 40-szer hallgattam végig az albumot és már nem haragszom, hogy a nagy elődökhöz nyúltak a fiúk. Rájöttem, hogy az Oasis nem lopott, hanem hozzátette a magáét a hozott anyaghoz. Igaz nincs alkotás betépve, nincs lázadás, csak a kurva NAGY könnyűzenei művészet van, meg 11 kiváló dal...ami megéri a pénzét.

Ja! Meg van még a szívfájdalom, hogy ezek a büdös életben ide soha többet..bár az udvarunkban lenne elég hely egy kamara koncertre. Oasisre.

Gondoltunk egy nagyot és a következőt játszottuk: mindketten írtunk, egymásét nem olvastuk, csak utóbb. Ez lett belőle:

Kútfúrók - Oasis: Dig Out Your Soul (by Zsenya)

Lassan tizenöt éve, hogy az Oasis szisztematikusan flegmásítja a Beatles életművet. A vicces az egészben hogy kb. öt évvel haladják meg a példakép aktív életkorát. A felmenők által kijelölt műfaji határokat pedig mindig épp annyival feszegetik, hogy különösebb rizikó nélkül rávághatjuk: Az Oasis lemezek szinte kivétel nélkül ugyanolyanok. Vagyis csak majdnem. Az erős kezdés után, (Definitily Maybe, Whats the Story..) kicsit savasítottak (Be Here Now) és a korszak egyik legkoszosabb, legkásásabb hangzású Number One lemezét produkálták. Volt képük hozzá éppen akkor amikor a Chemical Brothers és a Prodigy járatta csúcsra magát, de még a U2 is szintetikusban utazott (Pop). A Standing of The Shoulders-re fogjuk rá hogy egy - tánczenében utazó producerrel készült - felemásra sikeredett útkeresés. Mindez Oasis mércével, mert néhány telitalálat még itt is összejött. Fucking In The Bushes a Blöffből ugye...
Az ezt követő Heathen Chemistry pedíg egy minden eddiginél nagyobb Beatles reinkarnáció jegyében telt. A Stop Crying Your Heart Out, a klippel összefonódva már-már tudathasadásos pillanatokat okozott.
És ha valaki az utóbbi években már mulasztott annak vigyázat! Mert agy-érelmeszesedésben utazó rádiós szerkesztők okán az óvatlanja kénytelen lesz a Wonderwall-ra megőszűlni, pedig az Oasis életmű egyik legbikább teljesítménye épp a 2005-ös lemezen figyel (Importance Being of Idle).
Három év elteltével meg már épp itt az ideje egy új Oasis-lemeznek, kiváltképp ha az ember egésszégtelenűl telítődött, a New wavet és a szinti popot mint ihletforrást(?) megjelölő ficsúroktól.
És ha már ihlet, a Dig Out Your Soul bármennyire is hallucinogénektől átitatott lemeznek hangzik, a családos fiúktól én már nem feltételezek maszív LSD-tripet, ezért a forrásmegjelölés legyen inkább Lennonék utazós időszaka, meg mondjuk hogy Stone Roses.. Najó és némi saját - szigorúan múltbeli - élményanyag. Ezek tükrében nem csak a lemezcím, hanem az első kislemez (Shock The Lightning) Magical Mistery.. kezdetű/végű sora is jó ars poeticának tűnik.

A Dig Out Your Soul első blinkre talán nem az a kifejezett slágergyűjtemény, de kb. az ötödik hallgatásra leesik a tantusz. Ezek a kultúrálatlan manchasteri surmók bizony egy majdnem tökéletes lemezt virítottak! Nem jönnek ugyan szembe a Rock n' Roll Star, vagy a Don't Look Back An Anger kaliberű himnuszok, csak egységesen magas színvonalú dalok, átható hipnotikus töltettel. Persze-persze a Shock The Lightning minden egyéb fent említett kritériumnak is megfelel és a Zak Starkey elhivatott szögelésével operáló nyitány is rádiókompatibilis, de a Gallaghers and Co. most mégis inkább egy szép színes repülőszőnyegen utazik. A (Get Off Your) High Horse Lady taps-dob-taps kombója pedig már-már Give Peace a Chance-es felütés. Azt nem mondom hogy hippikommunás a cucc, de az ezt követő Falling Down szintén egy eszméletlen jó lebegős darab. Noel természetesen itt is csúcsformában, Liam nemkülönben és ezúttal háromszor is odateszi magát mint dalszerző. Azért jó hallani hogy egy ilyen istenbarma is képes félredobni arroganciáját ha úgy kívánja a haza. Nem lövök nagy bakot ha azt mondom az I'm Outta Time eddigi csúcsteljesítménye és nem csak hangulatában emlékeztet Lennon szólódolgaira, ugyanis a májsztró hangmintaként is jelen van. A kiszolgáló személyzetből szépen lassan törzsgárda-tagokká válló társak is jól muzsikálnak, főleg az öregurasan bluesosan riffelgetős The Nature Of reality-t jegyző Andy Bell sajátította el pazarul az Oasis esszenciát.

Ezúttal hiányzik a már szinte emlématikusnak tekinthető hoszú himnikus lezárás, (lásd: Born On A Different Cloud, vagy Let There Be Love), de a basszusgrúvra épülő Soldier On is egész imponáló, úgyhogy részemről a fáklyásmenet.

A láng őrzői -Oasis: Dig Out Your Soul (by Toszi)

"I live my life for the stars that shine
People say it`s just a waste of time
When they said I should feed my head
That to me was just a day in bed
I`ll take my car and drive real far
You`re not concerned about the way we are In my mind my dreams are real
Now you`re concerned about the way I feel

Tonight, I`m a rock `n` roll star..." (Rock 'n'Roll Star/Definitely Maybe/1994)

Őszintén szólva pontosan nem is tudom mikor kaptam rá az Oasisre. Nyilván 94-ben. Az első cd még a sokat megénekelt bajai CD boltból van. Semmi kétség a 94-ben megjelent "Definitely Maybe" igazi emblematikus alapköve a modern kori britpop zenének. A rojtosra hallgatott nyitó "Rock 'n' Roll Star" -tól pedig minden egyes alkalommal libabőrös leszek...
Aztán jött a nagy befutás...a (What's The Story) Morning Glory? csupa fülbemászó dallal, melyek mindegyike mára a igazi slágerré érett. A WONDERWALL pedig a slágerek slágerévé. Ha tetszik, ha nem az is ismeri aki nem akarja.
1997-ben tovább fertőződtem, jött a "Be Here Now" szintén fütyörészhető dalokkal, majd a 2000-es könnyen felejthető "Standing On The Shoulder Of Giants", bár a zenekar koncert bevonuló zenéje máig az erről az albumról vett instrumentális "Fuckin' In The Bushes".

És már arra is csak homályosan emlékszem mikor olvastam először arról  a felvetésről, miszerint   majd az Oasis lesz az új Beatles, de az biztos, hogy korábban sem értettem a felvetést. Egyrészt egy határozottan karakteres rock zenekar mi a szent szarért akarna egy mára a legendáriumok "non plus ultra" jává nőtt banda replikája lenni, másrészt a "Rock and roll Star" nem is olyan...
Belátom! A Beatles a britpopban megkerülhetetlen, no de akkor is. A "direkte" alkalmazott feltételes mód pedig csak és kizárólag annak adózik, hogy én naiv, bátorkodtam a kijelentést NEM az Oasis zenekarnak tulajdonítani...pedig dehogynem...sőt...ha így folytatja akkor Liam Gallagher lesz az új John Lennon és elvesz egy japán hippit a végén. (Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a Beatlessel. Otthon csak a Stones szólt, ennyi az örökségem...)

És valóban: 2002 óta a manchesteri banda sorra gyártotta a Beatles áthallásokat, a napokban megjelent "Dig Your Soul Out" pedig olyan mintha  bizonyos dalokat a Lennon-McCartney szerzőpáros hozta volna össze, kései, hippy rockba hajló pillanatában. A NME mellékleteként megjelent dvd interjúban azt nyilatkozta Liam Gallagher, hogy akinek nem tetszik az bekaphatja...sugallva a kijelölt irány általuk vélt helyességét.
Vannak dalok amik úgy kezdődnek mintha, aztán mégsem az lesz belőlük ami. Szép példa erre "High horse Lady", ami "Give Peace a Chance" es ütemekkel kezd, majd egy megafonba énekelt indulóvé növi ki magát. A "Waiting for the Raptor" meg akár a "Come Together"... Arról nem is beszélve, hogy Liam Gallagher "I'm Outta Time" jából John Lennon Jealous Guy-a köszön vissza.

Mára, mindenféle túlzás nélkül, kb. 40-szer hallgattam végig az albumot és már nem haragszom, hogy a nagy elődökhöz nyúltak a fiúk. Rájöttem, hogy az Oasis nem lopott, hanem hozzátette a magáét a hozott anyaghoz. Igaz nincs alkotás betépve, nincs lázadás, csak a kurva NAGY könnyűzenei művészet van, meg 11 kiváló dal...ami megéri a pénzét.

Ja! Meg van még a szívfájdalom, hogy ezek a büdös életben ide soha többet..bár az udvarunkban lenne elég hely egy kamara koncertre. Oasisre.

Gondoltunk egy nagyot és a következőt játszottuk: mindketten írtunk, egymásét nem olvastuk, csak utóbb. Ez lett belőle:

Kútfúrók - Oasis: Dig Out Your Soul (by Zsenya)

Lassan tizenöt éve, hogy az Oasis szisztematikusan flegmásítja a Beatles életművet. A vicces az egészben hogy kb. öt évvel haladják meg a példakép aktív életkorát. A felmenők által kijelölt műfaji határokat pedig mindig épp annyival feszegetik, hogy különösebb rizikó nélkül rávághatjuk: Az Oasis lemezek szinte kivétel nélkül ugyanolyanok. Vagyis csak majdnem. Az erős kezdés után, (Definitily Maybe, Whats the Story..) kicsit savasítottak (Be Here Now) és a korszak egyik legkoszosabb, legkásásabb hangzású Number One lemezét produkálták. Volt képük hozzá éppen akkor amikor a Chemical Brothers és a Prodigy járatta csúcsra magát, de még a U2 is szintetikusban utazott (Pop). A Standing of The Shoulders-re fogjuk rá hogy egy - tánczenében utazó producerrel készült - felemásra sikeredett útkeresés. Mindez Oasis mércével, mert néhány telitalálat még itt is összejött. Fucking In The Bushes a Blöffből ugye...
Az ezt követő Heathen Chemistry pedíg egy minden eddiginél nagyobb Beatles reinkarnáció jegyében telt. A Stop Crying Your Heart Out, a klippel összefonódva már-már tudathasadásos pillanatokat okozott.
És ha valaki az utóbbi években már mulasztott annak vigyázat! Mert agy-érelmeszesedésben utazó rádiós szerkesztők okán az óvatlanja kénytelen lesz a Wonderwall-ra megőszűlni, pedig az Oasis életmű egyik legbikább teljesítménye épp a 2005-ös lemezen figyel (Importance Being of Idle).
Három év elteltével meg már épp itt az ideje egy új Oasis-lemeznek, kiváltképp ha az ember egésszégtelenűl telítődött, a New wavet és a szinti popot mint ihletforrást(?) megjelölő ficsúroktól.
És ha már ihlet, a Dig Out Your Soul bármennyire is hallucinogénektől átitatott lemeznek hangzik, a családos fiúktól én már nem feltételezek maszív LSD-tripet, ezért a forrásmegjelölés legyen inkább Lennonék utazós időszaka, meg mondjuk hogy Stone Roses.. Najó és némi saját - szigorúan múltbeli - élményanyag. Ezek tükrében nem csak a lemezcím, hanem az első kislemez (Shock The Lightning) Magical Mistery.. kezdetű/végű sora is jó ars poeticának tűnik.

A Dig Out Your Soul első blinkre talán nem az a kifejezett slágergyűjtemény, de kb. az ötödik hallgatásra leesik a tantusz. Ezek a kultúrálatlan manchasteri surmók bizony egy majdnem tökéletes lemezt virítottak! Nem jönnek ugyan szembe a Rock n' Roll Star, vagy a Don't Look Back An Anger kaliberű himnuszok, csak egységesen magas színvonalú dalok, átható hipnotikus töltettel. Persze-persze a Shock The Lightning minden egyéb fent említett kritériumnak is megfelel és a Zak Starkey elhivatott szögelésével operáló nyitány is rádiókompatibilis, de a Gallaghers and Co. most mégis inkább egy szép színes repülőszőnyegen utazik. A (Get Off Your) High Horse Lady taps-dob-taps kombója pedig már-már Give Peace a Chance-es felütés. Azt nem mondom hogy hippikommunás a cucc, de az ezt követő Falling Down szintén egy eszméletlen jó lebegős darab. Noel természetesen itt is csúcsformában, Liam nemkülönben és ezúttal háromszor is odateszi magát mint dalszerző. Azért jó hallani hogy egy ilyen istenbarma is képes félredobni arroganciáját ha úgy kívánja a haza. Nem lövök nagy bakot ha azt mondom az I'm Outta Time eddigi csúcsteljesítménye és nem csak hangulatában emlékeztet Lennon szólódolgaira, ugyanis a májsztró hangmintaként is jelen van. A kiszolgáló személyzetből szépen lassan törzsgárda-tagokká válló társak is jól muzsikálnak, főleg az öregurasan bluesosan riffelgetős The Nature Of reality-t jegyző Andy Bell sajátította el pazarul az Oasis esszenciát.

Ezúttal hiányzik a már szinte emlématikusnak tekinthető hoszú himnikus lezárás, (lásd: Born On A Different Cloud, vagy Let There Be Love), de a basszusgrúvra épülő Soldier On is egész imponáló, úgyhogy részemről a fáklyásmenet.

A láng őrzői -Oasis: Dig Out Your Soul (by Toszi)

"I live my life for the stars that shine
People say it`s just a waste of time
When they said I should feed my head
That to me was just a day in bed
I`ll take my car and drive real far
You`re not concerned about the way we are In my mind my dreams are real
Now you`re concerned about the way I feel

Tonight, I`m a rock `n` roll star..." (Rock 'n'Roll Star/Definitely Maybe/1994)

Őszintén szólva pontosan nem is tudom mikor kaptam rá az Oasisre. Nyilván 94-ben. Az első cd még a sokat megénekelt bajai CD boltból van. Semmi kétség a 94-ben megjelent "Definitely Maybe" igazi emblematikus alapköve a modern kori britpop zenének. A rojtosra hallgatott nyitó "Rock 'n' Roll Star" -tól pedig minden egyes alkalommal libabőrös leszek...
Aztán jött a nagy befutás...a (What's The Story) Morning Glory? csupa fülbemászó dallal, melyek mindegyike mára a igazi slágerré érett. A WONDERWALL pedig a slágerek slágerévé. Ha tetszik, ha nem az is ismeri aki nem akarja.
1997-ben tovább fertőződtem, jött a "Be Here Now" szintén fütyörészhető dalokkal, majd a 2000-es könnyen felejthető "Standing On The Shoulder Of Giants", bár a zenekar koncert bevonuló zenéje máig az erről az albumról vett instrumentális "Fuckin' In The Bushes".

És már arra is csak homályosan emlékszem mikor olvastam először arról  a felvetésről, miszerint   majd az Oasis lesz az új Beatles, de az biztos, hogy korábban sem értettem a felvetést. Egyrészt egy határozottan karakteres rock zenekar mi a szent szarért akarna egy mára a legendáriumok "non plus ultra" jává nőtt banda replikája lenni, másrészt a "Rock and roll Star" nem is olyan...
Belátom! A Beatles a britpopban megkerülhetetlen, no de akkor is. A "direkte" alkalmazott feltételes mód pedig csak és kizárólag annak adózik, hogy én naiv, bátorkodtam a kijelentést NEM az Oasis zenekarnak tulajdonítani...pedig dehogynem...sőt...ha így folytatja akkor Liam Gallagher lesz az új John Lennon és elvesz egy japán hippit a végén. (Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a Beatlessel. Otthon csak a Stones szólt, ennyi az örökségem...)

És valóban: 2002 óta a manchesteri banda sorra gyártotta a Beatles áthallásokat, a napokban megjelent "Dig Your Soul Out" pedig olyan mintha  bizonyos dalokat a Lennon-McCartney szerzőpáros hozta volna össze, kései, hippy rockba hajló pillanatában. A NME mellékleteként megjelent dvd interjúban azt nyilatkozta Liam Gallagher, hogy akinek nem tetszik az bekaphatja...sugallva a kijelölt irány általuk vélt helyességét.
Vannak dalok amik úgy kezdődnek mintha, aztán mégsem az lesz belőlük ami. Szép példa erre "High horse Lady", ami "Give Peace a Chance" es ütemekkel kezd, majd egy megafonba énekelt indulóvé növi ki magát. A "Waiting for the Raptor" meg akár a "Come Together"... Arról nem is beszélve, hogy Liam Gallagher "I'm Outta Time" jából John Lennon Jealous Guy-a köszön vissza.

Mára, mindenféle túlzás nélkül, kb. 40-szer hallgattam végig az albumot és már nem haragszom, hogy a nagy elődökhöz nyúltak a fiúk. Rájöttem, hogy az Oasis nem lopott, hanem hozzátette a magáét a hozott anyaghoz. Igaz nincs alkotás betépve, nincs lázadás, csak a kurva NAGY könnyűzenei művészet van, meg 11 kiváló dal...ami megéri a pénzét.

Ja! Meg van még a szívfájdalom, hogy ezek a büdös életben ide soha többet..bár az udvarunkban lenne elég hely egy kamara koncertre. Oasisre.