Nyilván nem mindenki szán egy teljes hetet mozizásra így egészen biztosra vesszük, hogy sem a 39. Magyar Filmszemle szervezői/alkotó, sem a filmklik.hu szerkesztői nem veszik zokon, ha a figyelmetekbe ajánljuk azt a február 5-ig tartó nagyszerű akciót mely keretében most 68 "szemlés" alkotást on-line lehet megtekinteni. (KATTINTSATOK A KÉPRE VAGY IDE)
Ezek nagyrésze dokumentum film, de vannak kísérleti és kisjátékfilmek is.
Csak egy ingyenes regisztráció és már lehet is csemegézni.
Megéri.
Álmomban megjelent az ajtónkban Thomas Anders és Diether Bohlen, mint két, Bravo magazinból kiollózott papírpopsztár. Thomas nyakában ott lógott a hatalmas NORA medál, festett fekete haját fújta a szélgép. Diether hófehér bőrdzsekiben, nyakában a szintetizátora. Fenyegetni jöttek. Ha azonnal nem mondok 10 olasz popsztár, előadják a Brother Louie-t. Gyorsan összekaptam magam… ennek fele se tréfa… még felébrednek a gyerekek, Pogiról nem is beszélve. Hogy nézek a szemébe, ha nem megy a 10-es lista… Megkérdi: Hát ezek? Mit zajongnak? Mire én: Háát … nem ment a 10 olasz…
Aztán felébredtem. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy a sort Lorenzo Cherubini nyitotta …aztán még elmondtam kilencszer.
Lorenzo Cherubini=Jovanotti
Olaszul sajnos nem tudok, de ha valaha nekiállok, akkor biztos, hogy a munkássága sokat nyom majd a latba. Mert amellett, hogy a nyelv dallamos, Jovanotti valamennyi anyaga olyan életkedvet, és jó értelembe vett érzelmességet sugároz, hogy muszáj tudni miről beszél ez a pasi. A zene pedig olyan csupa szív, amit nem lehet megunni. Jovanotti ugyanis az elmúlt immáron 20 évben nem adott ki két egyforma lemezt.
Arról nem is beszélve, hogy egytől egyik hibátlan alkotások. Ha akarod valamely korai pop-os albumot teszed fel…ha pedig dzsesszesebb, elmésebb muzsikára vágysz, megszámlálhatalan rézfúvóssal, akkor lehet a 2000-es évek cd-iből mazsolázni. Lorenzo évről évre jobb lesz …beérik, mint a jó bor vagy a nemes sajt.
A fokozatos minőségi javulást a napokban megjelent Safari névre keresztelt új album csak erősíti. Telitalálat megint. Jovanotti bátrabban használja énekhangját, bár a maga teremtette rap stílus még mindig domináns, előbbre való. Az apparátus ismét lenyűgöző. A komplett nagyzenekari kavalkád mellett felbukkan Ben Harper, Robbie&Sly, Sergio Mendes, no meg megannyi olasz nagymenő (akik „nem ismertsége” miatt a fentebb említett két német csodamuzsikus elhúzná a nótámat) is hozzá adja a maga tudományát. A szövegekről tényleg semmi …talán világbéke, esőerdő …babakocsi tologatás a parkban. Csak hangulatokat érzek/hallok …Egyszer érzékien összebújós, máskor egészen rock-os …esetenként a disco fénykorát idézően táncos. Persze történjen bármi mindig centire pontosan betalálnak a nóták.
Az első kislemezhez (Fango) rögvest két klip is született:
Az 1. változat képi világa a koncepció szerint tisztelgés Werner Herzog és Terrence Malick munkássága előtt. Jovanotti még csak nem is tátog, csak kelléke a filmnek.
A 2. pedig amolyan játék a kamerával...az énekes hol beleénekel, hol elhallgat...az objektív pedig hol rá, hol mögé fókuszál.
1 hete ezt hallgatom… (az oriasi rádióban a teljes anyag)
A Modern Talking meg bekaphatja.
Kapcsolódó linkek:
Hivatalos honlap
Eels - Meet the Eels (anyag az Óriási-Rádióban)
Két hete jelent meg Eels-ék best of hanglemeze.
Juhéé! Nézzük csak , miről is van szó!
Mark Oliver Everett idén áprilisban lesz 45 éves és ez a virginiai jóember -aki a 90-es évek elején' E 'művésznéven indult- az alapítója és szellemi vezére a földkerekség legjobb keserédes alter-pop/rock formációjának, az Eels-nek. Az elmúlt 12 évben 6 stúdióalbumot rakott össze a gárda, ebből kettő az "örökérvényű", kettő a "kurva jó" és kettő a "rendben van" kategóriába sorolható. Nem rossz szórás.
A melankolikus, ám csontig hatoló irónia mesterei az 1996-os "Beautiful Freak" lemezükkel egyből belőtték magukat Beck és a Cake zenei világába, az első slágerként szanaszét játszott „Novocain for the Soul” című szerzeményük később olyan emblematikus dallá vált, mint mondjuk a korszakos „Loser!”
Last stop this Town
Érdekes módon ez után házasságokat, szerelmeket, méhecskéket és mezei virágillatot fújt a játszi szellő az Eels életébe és a 2000-es „Daisies of the Galaxy” viháncolósabbra vett stílusa meghökkentette a rajongókat is. Csilingelő vidámságú popdalok jelentek meg kislemezen („Flyswatter,I like birds”) na és a „Mr E's Beautiful Blues” ami azóta is hatásos medicina a depresszió kezelésénél. Ja és a világ legszebb káromkodós dala, az „Its a Motherfucker”.
Everett egyedülálló dalszerzői kvalitásának ékes bizonyítéka a 2001-es Souljacker album, ahol úgy karcol az Eels ahogy addig soha. Riffelgetős,blues-os ,zajos lemez ez ,amin csak úgy csörömpölnek az effektek és olyan bombasztikus szerzemények sorjáznak mint „Souljacker 1”.vagy a színpadias „Thats Not Really Funny”. A kritika és a szurkolók nagy megelégedésére a zenekar visszatalált az első albumon meghatározott önmagához, az izzadságmentes és leleményes dalírás tagadhatatlan védjeggyé vált.
Souljacker pt.1
A 2003 ban kiadott „Shooteananny!”-t már Everett önállóan készítette, de fenntartotta a zenekari meghatározást. A lemez az egyre gyakoribb iskolai pisztoly párbajokat feszegető címével és savanykásan humorizáló stílusával rengeteg új követőt szerzett. Zenéje itt hasonlít leginkább Beck-éhez, ám a „Love of the Loveless”, a „Saturday Morning” és a „Dirty Girl” című slágereket tartalmazó anyag így is a legkomplexebb munkája és továbbra is hozza az évek során felszedett stílusjegyeket és magas minőséget.
Aztán jött a legutóbbi sorlemez, a 2005-ös „Blinking Lights and Other Revelations” ahol Everett előrántotta teljes fegyverarzenálját és tüzelt. Őszinteségi rohamában olyan stílus kavalkádot kavart, hogy az egy menet alatt szinte befogadhatatlan. A másfél órás anyag 33 track-et tartalmaz és olyan szabadelvű a felhozatal hogy belefér minden a mély country balladától (Railroad Man) egészen a trombitázgatós-orgonázós habkönnyű Shrek betétdalig(Losing Streak) Ez a legszemélyesebb zenei körutazás E belső világában, koncepció nélkül, fenomenális rendszertelenséggel egymásra halmozott dalok ,"nesze egyétek! " stílusban.
Susan's House
Én csak azt mondhatom, hogy a Meet the Eels válogatás kötelező tananyag. 23 dalt válogattak be a fent említett lemezekről és egy frenetikus Missy Elliot feldolgozást, a "Get your freak on!"-t és még egy 12 klipet tartalmazó DVD is tartozik a kiadványhoz. Azon se csodálkoztam volna ha a 10 év munkásságát összefoglaló retrospektív album mondjuk triplára sikerül, a gazdag termésből így tényleg csak a nagyját fényezték újra, de azt azért elmondhatjuk hogy, mostanság jó hűséges rajongónak lenni, hisz ezentúl még kidobtak egy „Useless Trinkets” című dupla gyűjteményt mely ritkaságokat és remixeket foglal magába, amihez a 2006-os Loollapalooza-n rögzített koncert DVD-t is hozzáragasztották.
Trouble with Dreams
A fergeteges koncertjeiről elhíresült előadó márciusban Bécsbe látogat és élelmes osztrák barátaink már fel is vásárolták az összes jegyet. Hála istennek az Eels se jön hazánkba, még a végén nem maradna pénzünk Vaya Con Dios meg Chris Rea koncertre!
Na de a színes magyar koncertéletről majd máskor!
Kapcsolódó linkek
Drive By Truckers: Brighter Than Creation's Dark (anyag az Óriási Rádióban)
Van olyan, hogy az embernek egyszerre lesz elege a fakezű gitározást művészi szintre emelő névelős fajankókból, a progrokkerekból, a rockdiszkóból, és napokig valami földszagúbbra, zsírosabbra vágyik. Három hete nyomom a házikolbászt, a koleszterin a fülemen folyik, de zenében még semmi hizlaló antiupdate. Reméltem talán a Drive By Truckers friss lemeze majd a pofámba böfög.
Parasztozni nem szép dolog, de most muszáj lesz, mert azt a fajta déli rockenét nyomják amivel arrafelé Mississippit lehet rekeszteni. A Drive by Truckers azonban a jó oldalon áll. A Sixteen Horsepower autentizmusával ugyan nehéz versenyezni és nem is érdemes, de a Kenny Rogers, Kris Kristofferson féle skanzen-country-t, Las Vegason kívül bármikor a földbe döngölik. 2002-ben még a Southern Rock Opera című konceptlemez is összejött nekik.
Megannyi gumikacsa-klón kedvencéből váltottak országos népszerűségre, bár a rajongói kemény mag feltehetően még mindig a betakarítás, traktorszerelés, vadászat rotációban tengeti napjait. A műfaj korlátaihoz képest meglepően eklektikusra sikeredett az anyag. Talán mert a dalszerzésből hárman is kivették a részüket, talán mert ezúttal a basszeros csaj is beszállt az éneklésbe. A tizenkilenc track és a több mint egyórás játékidő már önmagában előrevetíti egy kimerítő Alabama-Georgia-Alabama relációjú autózás vízióját.
A Brighter Than Creation's Dark-al szinte végig egyenletes a tempó. Van ugyan némi pöcsölés a térképpel és pár lehajtót simán elbasznak, de ez többnyire a lány sara. Szerencsére defektet nem kapunk, és mindig jön egy elhagyatott gas station ahol akad hideg sör és üzemenyag. Érzelmes country, blues, southern rock, valahol a Lynyrd Skynyrd, Tom Petty, és Johnny Cash metszéspontján.
De mindenekelőtt a műfajvédelmi szempontokat figyelem előtt tartva: déli akcentus, szinte indokolatlanul gyakori pedál-steel használat, bendzsó, árulkodó dalcímek (Daddy needs a drink, Two daughters & a beautiful wife, The man i shot...) és magas sztorifaktor. Mindez a kötelező white trash hozzáállással együtt (és steel is értelmet nyer, ha máskor nem a visszaúton) Én kivártam, és bejött. Néha ugyan elültem a seggemet, de szimpatikus arcok, mert fingás után az ablakot rögtön letekerték és a hűtőtáska is végig működött.
Where the devil don't stay
Ha valakinek az új Jesse James mozival szemben is előítéletei adódnának, ezzel se próbálkozzon, damn it!!
Kapcsolódó linkek:
The Assassination of Jesse James by the coward Robert Ford
(Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford)
A vadnyugat leghíresebb banditájának története számtalan interpretációt megélt, több mint 60 film foglalkozott a témával, általában népnemzeti Rózsa Sándorként ábrázolva Jesse Woodson James-t. A lakosság kedvenc rosszfiúja azonban a való életben minden volt csak romantikus hős nem. Miközben bátyjával, Frankkel végigalázták a pénzszállító vonatokat és bankokat Iowa-ban és a Missouri vidéken Jesse James 16 embert ölt meg. A hírességre mázolt cukorbevonat tehát csak fals nemzeti díszítés és így különösen kíváncsi voltam a Andrew Dominik balladisztikus címzésű filmjére melynek magyarosítását igen megnehezítette az a fránya angol szenvedő szerkezet.
Az új-zélandi rendező első filmjében már rányúlt a fenegyerek témakörre. A hírhedt ausztrál bűnöző Chopper életrajzi filmjét rendezte, a felhizlalt Eric Banával a főszerepben. Másodjára komoly gárdát kapott a nyakába, na meg művészeti elvárást. A mostanában vízen és penészes kenyéren élő western-fanok különös figyelemmel követték a legenda életrehívását. Kedves barátaim, lehet a levegőbe lövöldözni, a műfaj remek darabbal gazdagodott. A használati utasításba azonban mindenképp beleírnám, hogy aki velejes durrogtatásra és lovas bemutatóra számít az inkább ne ezt a filmet nézze meg mert sóhajtozni fog, zavarja a többieket és le lesz pofozva. Mindenki más viszont bátran üljön neki, extra adag türelemmel és hideg élelemmel mert nem könnyű és nem rövid az előadás de megéri.
A sztori a James brancs végnapjai idején indul, az alapító tagok közül már csak Jesse (Brad Pitt) és Frank (Sam Shephard) bratyó ülnek a nyeregben a többieket lemorzsolta a törvény vagy a szigorú testvérpár haragja és ez a banda már rég nem vad. Az újjá gyúrt gang érezhetően gyengébb alapanyagból formálódott, szoknyapecérek és taplók gyülekezete. Kivéve talán egy tagot. Az ifjú Robert Ford (Casey Affleck) bátyja révén (Sam Rockwell) kerül a galeribe, ám számára több ez mint „gengszter-tanfolyam kezdőknek". Élete álma válik valóra, hogy gyermekkorának regényhősével (az ágya alatt tartja az ereklyéket:)) róhatja a sztyeppét.
A film egyetlen rablási jelenetekor már kapásból megtapasztalhatjuk,hogy itt nem a meló közben hölgyekkel összekacsintó bájgúnár Jesse James-el van dolgunk, a csávó kemény mint a lexikon. Jesse újkeletű cimboráinak gyengeségei és Frank bátyó lelépése egyre kényelmetlenebb helyzetet teremt a bandatagok között, az inkognitóban sikeres és boldog családapaként futó vezérhím kezd gyanakvóvá válni. Nem ok nélkül. Ahogy a címből is kitűnik túl sok meglepetésre nem kell számítani innentől , és ha hozzátesszük, hogy a haramiák-az első vonatos incidenst leszámítva-kb 5 lövést adnak le a film során akár felmerülhet a kérdés: mitől is jó ez a mozi?
Attól drága barátaim, hogy olyan színészi teljesítményeket látunk mintha hőseink Laurence Olivier partnereként egy Shakespeare drámában domborítanának. Brad Pitt képességei teljes latba vetésével (korlátait azért nemlépi át) sikeresen helyezi emberi dimenziókba a mítikus figurát, a mázsás lelki terheket hordozó és kiégett Jesse-t, aki egyik percben gyermekeivel seggrepacsizó apuka a következő pillanatban pedig olyan elemi őserővel tör ki belőle a brutalitás, hogy cowboy legyen a talpán aki nem fossa le a lovát is ijedtében. Nem annyira meglepő módon az igazi főszereplő mégis Robert Ford, és az őt megformáló Casey Affleck, aki képes arra amire csak kevesen a szakmában: a teljes átlényegülésre. Alkatából adódóan már első színrelépésekor beigazolódik: tökéletes választás a bizonyítani vágyó lúzer szerepére. Tom Ripley vadnyugati kiadása ő, aki nyugtalanító módon bálványozza idolját miközben a gúnyolódások és megalázások sorozatos benyelésével lelkében olyan növekvő méhkast hordoz, mely aztán törvényszerűen fordul a gyűlölve szeretett személy ellen. A felvillanyozódott gyermeki arc a szemünk láttára, színről színre változik át hideg tekintetté. Ezt a bonyolult, komplex folyamatot úgy vezeti végig Casey Affleck amire csak a legnagyobbak képesek, még akkor is ha olyan vokális kellékük van mint neki.:)
Ez mellett még ott van a tüneményesen idióta Sam Rockwell és a margón mozgó Mary Louise-Parker (Jesse Jamesné), ami egyáltalán nem zavaró hisz kétlem hogy a főzésen kívül sok szerep jutott a nőknek ebben a közegben. Meg kell még említeni a narrátort , Hugh Ross-t-akit a filmtörténet legjobb mesélőjeként írok föl magamnak a noteszba Szabó Gyula mellé. Fabulisztikusan búgó hangja olyan alapeleme a mozinak ami mindvégig sugallja, hogy valóságmag mellé dukál egy jóadag népmese is.
Coenék házi operatőre, Roger Deakins a Missouri pusztaság szépségeit bemutató festői naptárt fényképez nekünk és az ódonhatású ablaküvegen átszűrt képei elképesztően hatásos illusztrációi a történetnek. Mindezt olyan zenei aláfestés kíséri (Nick Cave!) hogy- a címszereplő mellett-nekünk is a könnyünk csordul ki.
A pusztaságban bolyongó Jesse James súlyos alakja, az egymást hosszasan, bizalmatlanul fürkésző bandatagok arcrezdülései, a baljós télbe forduló táj mind olyan fenyegető hangulati elemek melyeknek lassú, finom fokozását megdöbbentő profizmussal alkalmazza a rendező. Nézzük el ennek a derék embernek, hogy nem spórolt a nyersanyaggal, bár a végeredményen dobott volna ha nem ragaszkodik minden jelenthez, kétségtelen, hogy a néhol már-már unalmassá váló cselekményt itt-ott megkurtíthatta volna a scriptfelelős, de ha egy-két kátyút meg is talál a film, a színészek mindig kitolják belőle.
A végkifejletben azért lesz okunk meglepődni, hisz az író (Ron Hansen) szubjektív -ám lélektanilag teljesen korrekt-megközelítését ügyesen csempészik be az alkotók a gyilkosság rekonstruálásakor. Ahogy minden, az epilógus is hosszúra sikeredett, de az esélyes banánhéjat kikerülik az alkotók az okosan szerkesztett lezárással. Egy jelenet erejéig még Nick Cave is begitározza magát a színre, sőt a hírhedt bandavezér tetemének fotózása is megelevenedik pár beállításban. (Teljes filmzene az Óriási Rádióban)
A „Jesse James meggyilkolása..." nem az a film amit ötször nézel meg egy hét alatt,ám miközben nézed a film lassan ráül a mellkasodra és szép finoman enged csak fel a szorítás.
Az Open Range és a Proposition után végre újabb emlékezetes western, köszönjük Mr.Dominik.
Kapcsolódó linkek:
Andrew Dominik interjú a lovefilm.com-ról
Torontói Nemzetközi Filmfesztivál - "red carpet" interjúk
Sons and Daughters: This Gift (2008)
Emlékszik még valaki Adamski-re a producerre? Pedig tőle fogunk eljutni a 2008-as esztendő egyik legnagyszerűbb zenekarához. (tessék figyelni) Talán ha Adamski nincs, akkor a Seal névre keresztelt kimondhatatlanul hosszú nevű „Seal Henry Olusegun Olumide Adeola Samuel" sem fut be az égadta világon soha, és persze nem dolgozzák fel n+1-en utánuk. Sem a mutogatós George Michael, sem a Sugarbabes Sugababes és írásom jelenlegi tárgya a Sons and Daughters formáció sem. Pedig a "Fiak és Lányok" kurvára nem ettől jó, bár tény és való, hogy a most megjelent „This Gift" albumon ez a dal is szerepel: „bónusz tökutolsóként".
Nincs új a nap alatt... megint a 60-as évek jönnek, amit idén már annyiszor leírtam, hogy komoly számolás kell lassan az összesítéséhez, de ha egyszer ezek az átkozottak nem akarnak mást „piszkálni" akkor nincs mit tenni. Apám persze kicsit fanyalogna, hogy a hőskor az a valódi 60-as évek, ami azért mégiscsak más, és feltenné a csapágyas Technics-re valamit a Mamas and Papas-tól. Mégiscsak „rímel" a Sons and Daughtersre.
Pedig a B52's óta tudjuk, a modern popban is működik az ilyesmi, mármint a 2 lány+2 fiú formáció. Arról nem is beszélve, hogy a kvartett összeállt Bernard Butler-el az egykori Suede, isteni gitárosával, akinek keze olyan zenekarokat csiszolt már fényesre, mint a korábban nálunk is megénekelt Cajun Dance Party a The Libertines vagy a szemtelenül fiatal srácokat egyesítő The View...
A négytagú galsgow-i formáció ugyanis "Butler-estől", "60-as évekestől" olyan anyagot adott ki, ami a Killer nélkül is nagyon megállja a helyét. (ezt a Killer vonalat már végigviszem:) Rögvest a nyitó dallal (Gilt Complex) magasra teszik a mércét és, ha nagyon kukacos lennék akkor sem tudnék olyan dalt kiemelni ami nem stimmel. Született egy feszes ütemeket produkáló, dallamos anyag, mely úgy popos, hogy közben soha nem téveszti szem elől az indies, garázsos rockzene alapjait (Rebel With A Ghost). Teljes egészében kimaradtak a globális felmelegedésen, vagy ózonlyuk táguláson kesergős lassú nóták... úgyhogy ha valaki erre az albumra akar összeborulni figyelmeztetem: nem fog menni. Van viszont vokálos/felelgetős (Chains) amire ha az ember becsülettel ropja komolyan le lehet izzadni. Aztán feltűnik az Iggy Pop „Lust for Life" alapjaira komponált rohanás (Darling) és megannyi olyan muzsika amiért érdemes sávszélességet, néhány forintot és nem utolsó sorban figyelmet szánni.
Úgyhogy a Mamas&Papas-ra ez az én virtuális válaszom:
Ja! És ha nincs a Killer, akkor Seal nem lesz híresember és tuti nem jön soha ez életbe össze Heidi Klum-al...
Kapcsolódó linkek:
A zenekar a Myspace.com-on
