The Assassination of Jesse James by the coward Robert Ford
(Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford)
A vadnyugat leghíresebb banditájának története számtalan interpretációt megélt, több mint 60 film foglalkozott a témával, általában népnemzeti Rózsa Sándorként ábrázolva Jesse Woodson James-t. A lakosság kedvenc rosszfiúja azonban a való életben minden volt csak romantikus hős nem. Miközben bátyjával, Frankkel végigalázták a pénzszállító vonatokat és bankokat Iowa-ban és a Missouri vidéken Jesse James 16 embert ölt meg. A hírességre mázolt cukorbevonat tehát csak fals nemzeti díszítés és így különösen kíváncsi voltam a Andrew Dominik balladisztikus címzésű filmjére melynek magyarosítását igen megnehezítette az a fránya angol szenvedő szerkezet.
Az új-zélandi rendező első filmjében már rányúlt a fenegyerek témakörre. A hírhedt ausztrál bűnöző Chopper életrajzi filmjét rendezte, a felhizlalt Eric Banával a főszerepben. Másodjára komoly gárdát kapott a nyakába, na meg művészeti elvárást. A mostanában vízen és penészes kenyéren élő western-fanok különös figyelemmel követték a legenda életrehívását. Kedves barátaim, lehet a levegőbe lövöldözni, a műfaj remek darabbal gazdagodott. A használati utasításba azonban mindenképp beleírnám, hogy aki velejes durrogtatásra és lovas bemutatóra számít az inkább ne ezt a filmet nézze meg mert sóhajtozni fog, zavarja a többieket és le lesz pofozva. Mindenki más viszont bátran üljön neki, extra adag türelemmel és hideg élelemmel mert nem könnyű és nem rövid az előadás de megéri.
A sztori a James brancs végnapjai idején indul, az alapító tagok közül már csak Jesse (Brad Pitt) és Frank (Sam Shephard) bratyó ülnek a nyeregben a többieket lemorzsolta a törvény vagy a szigorú testvérpár haragja és ez a banda már rég nem vad. Az újjá gyúrt gang érezhetően gyengébb alapanyagból formálódott, szoknyapecérek és taplók gyülekezete. Kivéve talán egy tagot. Az ifjú Robert Ford (Casey Affleck) bátyja révén (Sam Rockwell) kerül a galeribe, ám számára több ez mint „gengszter-tanfolyam kezdőknek". Élete álma válik valóra, hogy gyermekkorának regényhősével (az ágya alatt tartja az ereklyéket:)) róhatja a sztyeppét.
A film egyetlen rablási jelenetekor már kapásból megtapasztalhatjuk,hogy itt nem a meló közben hölgyekkel összekacsintó bájgúnár Jesse James-el van dolgunk, a csávó kemény mint a lexikon. Jesse újkeletű cimboráinak gyengeségei és Frank bátyó lelépése egyre kényelmetlenebb helyzetet teremt a bandatagok között, az inkognitóban sikeres és boldog családapaként futó vezérhím kezd gyanakvóvá válni. Nem ok nélkül. Ahogy a címből is kitűnik túl sok meglepetésre nem kell számítani innentől , és ha hozzátesszük, hogy a haramiák-az első vonatos incidenst leszámítva-kb 5 lövést adnak le a film során akár felmerülhet a kérdés: mitől is jó ez a mozi?
Attól drága barátaim, hogy olyan színészi teljesítményeket látunk mintha hőseink Laurence Olivier partnereként egy Shakespeare drámában domborítanának. Brad Pitt képességei teljes latba vetésével (korlátait azért nemlépi át) sikeresen helyezi emberi dimenziókba a mítikus figurát, a mázsás lelki terheket hordozó és kiégett Jesse-t, aki egyik percben gyermekeivel seggrepacsizó apuka a következő pillanatban pedig olyan elemi őserővel tör ki belőle a brutalitás, hogy cowboy legyen a talpán aki nem fossa le a lovát is ijedtében. Nem annyira meglepő módon az igazi főszereplő mégis Robert Ford, és az őt megformáló Casey Affleck, aki képes arra amire csak kevesen a szakmában: a teljes átlényegülésre. Alkatából adódóan már első színrelépésekor beigazolódik: tökéletes választás a bizonyítani vágyó lúzer szerepére. Tom Ripley vadnyugati kiadása ő, aki nyugtalanító módon bálványozza idolját miközben a gúnyolódások és megalázások sorozatos benyelésével lelkében olyan növekvő méhkast hordoz, mely aztán törvényszerűen fordul a gyűlölve szeretett személy ellen. A felvillanyozódott gyermeki arc a szemünk láttára, színről színre változik át hideg tekintetté. Ezt a bonyolult, komplex folyamatot úgy vezeti végig Casey Affleck amire csak a legnagyobbak képesek, még akkor is ha olyan vokális kellékük van mint neki.:)
Ez mellett még ott van a tüneményesen idióta Sam Rockwell és a margón mozgó Mary Louise-Parker (Jesse Jamesné), ami egyáltalán nem zavaró hisz kétlem hogy a főzésen kívül sok szerep jutott a nőknek ebben a közegben. Meg kell még említeni a narrátort , Hugh Ross-t-akit a filmtörténet legjobb mesélőjeként írok föl magamnak a noteszba Szabó Gyula mellé. Fabulisztikusan búgó hangja olyan alapeleme a mozinak ami mindvégig sugallja, hogy valóságmag mellé dukál egy jóadag népmese is.
Coenék házi operatőre, Roger Deakins a Missouri pusztaság szépségeit bemutató festői naptárt fényképez nekünk és az ódonhatású ablaküvegen átszűrt képei elképesztően hatásos illusztrációi a történetnek. Mindezt olyan zenei aláfestés kíséri (Nick Cave!) hogy- a címszereplő mellett-nekünk is a könnyünk csordul ki.
A pusztaságban bolyongó Jesse James súlyos alakja, az egymást hosszasan, bizalmatlanul fürkésző bandatagok arcrezdülései, a baljós télbe forduló táj mind olyan fenyegető hangulati elemek melyeknek lassú, finom fokozását megdöbbentő profizmussal alkalmazza a rendező. Nézzük el ennek a derék embernek, hogy nem spórolt a nyersanyaggal, bár a végeredményen dobott volna ha nem ragaszkodik minden jelenthez, kétségtelen, hogy a néhol már-már unalmassá váló cselekményt itt-ott megkurtíthatta volna a scriptfelelős, de ha egy-két kátyút meg is talál a film, a színészek mindig kitolják belőle.
A végkifejletben azért lesz okunk meglepődni, hisz az író (Ron Hansen) szubjektív -ám lélektanilag teljesen korrekt-megközelítését ügyesen csempészik be az alkotók a gyilkosság rekonstruálásakor. Ahogy minden, az epilógus is hosszúra sikeredett, de az esélyes banánhéjat kikerülik az alkotók az okosan szerkesztett lezárással. Egy jelenet erejéig még Nick Cave is begitározza magát a színre, sőt a hírhedt bandavezér tetemének fotózása is megelevenedik pár beállításban. (Teljes filmzene az Óriási Rádióban)
A „Jesse James meggyilkolása..." nem az a film amit ötször nézel meg egy hét alatt,ám miközben nézed a film lassan ráül a mellkasodra és szép finoman enged csak fel a szorítás.
Az Open Range és a Proposition után végre újabb emlékezetes western, köszönjük Mr.Dominik.
Kapcsolódó linkek:
Andrew Dominik interjú a lovefilm.com-ról
Torontói Nemzetközi Filmfesztivál - "red carpet" interjúk
