Erről beszéltem...

Van ez a „pali” ez az Alex Turner, aki azt csinál amit akar. Egyrészt mert érdemei elismerése mellett kurvára megteheti, másrészt mert amibe belenyúl abból aranyat csinál és nyilván ezt a producerei is jól tudják. Csak hagyni kell és már szárnyal is...

Így történt ez az Arctic Monkeys spin-off –jaként (amolyan leágazás féle) létrejött The Last Shadow Puppets project esetében is.
Mr. Turner, korunk egyik kiemelkedő indie arca, karöltve drága cimborájával a The Rascals-os Miles Kane-el szemünk láttára, fülünk hallatára élik ki a grandiózus hangzásvilágú popzene iránti szenvedélyüket a London Metropolitan Orchestra névre keresztelt szimfonikus zenekar építő közreműködésével.
Az első, korábban kimásolt kislemez kapcsán már írtam, hogy ez bizony a 60-as/70-es évek, s a teljes anyag hallatán a megállapítás csak erősödik, megtoldva azzal a letagadhatatlan érzéssel, hogy Scott Walker korai melódiái mellett a spagetti westernek muzsikájának koronázatlan királya Morricone is mély nyomokat hagyott az alkotókban.

Csak Alex Turner hangja hiányzik

Pörögnek a dobok, harsányak a fúvósok - elő a fanfárokkal - …szaggat a vonós szekció, pattanak a 60-as évekre jellemző elektromos gitárhúrok...s az emberfia a 12 szám alatt többször pattan lóhátra, hogy belovagolja a prérit kedveséhez sietve (Standing Next to Me), készüljön párbajra a rosszal (Only the Truth) netán szerelmet valljon, avagy kedve szerint szakítson (I don't like You Anymore) szíve hölgyével...

Személyes kedvenc

Őszinte leszek:

3 napja ezt hallgatom, s mint ahogy azt tettem a The Enemy kapcsán, szánalmasan sóhajtozok, hogy soha a tetves életben nem fogom élőben látni őket...mert amíg itt Seal lép fel meg Samantha Fox...és a szomszéd irodában Nox-ra ropják...sírni tudnék.

Marad a cd, meg az mp3...ja és a mi kis "rádiónk"=>jobbra fent!

A pop hercegét fenéken billenteni parasztság, de vitán felül masszív poén. A 96-os Brit-Awards-on Jarvis Cocker élt is a lehetőséggel és rüszttel köszönt be - az addigra már évek óta idegroncs - Jacko-nak. Így a valamikori csodagyerek újabb vaskos köteg zöldhasúval volt kénytelen dotálni pszichiátereit. Évekkel később aztán a Pulp-vezér bocsánatot kért a kirohanásért és a dolog ezzel el is lett sikálva.

A pop-rock élet sztárjai, azaz ép eléggé híres köcsögjei azonban néha puszta ököllel próbálnak elégtételt venni valós/valótlan sérelmeikért. Szóval van mit mazsolázni a közelmúlt történéseiből még akkor is, ha a "puszta ököl" kategóriából csont nélkül zúgnak ki a Hip-Hop élet western-romantikát idéző pisztolypárbajai, uzis leszámolásai..
A fent említett Michael Jackson-Jarvis Cocker konfliktust  hiba lenne párharcként definiálni. Igaz ugyan hogy az  erőviszonyok és a súlycsoport közel azonos, de egy sunyi picsánrúgás általában mellőz minden fajta fair play-t.

Axl Rose Vs Tommy Hillfiger:
A balhé Rosario Dawson születésnapi partiján robbant ki. A zenész véletlenül meglökte Hillfiger csajának italát, mire a kapatos divattervező hevenyészett karatemozdulatot imitálva próbált revánsot venni a meg sem történtekért.

Látatlanban tuti Axl Rose-ra teszek a tippmixen, de a divattervező és egy valaha jobb napokat látott haknirokker csatározása szánalmas bazári kakasviadallá alacsonyult...

Kid Rock Vs Tommy Lee:
A tavalyi MTV-gála színfalai között lezajlott vita pinairígység tárgykörben, lyuksógorok között zajlott. Ez a szájkarate is hajszál híján mellőzte a valódi tettegességet, mivel Kid csak a  "szét!" vezényszó elhangzása után vitt be értékelhető találatot.

De élek gyanúperrel, hogy az egész cirkusz egy jól megrendezett műbalhé volt, mely a közvélemény számára is csak erősített a két zenész fröccsöntött lényén. Meg persze jó ingyenreklám volt az akkoriban friss lemezzel előrukkoló Kid Rock-nak.

Megy a bal...

Brent Hinds Vs Shavo Odadjian:
A fenti eset is remekül példázza hogy egy MTV- Awards mindig ideális táptalaj némi  celeb-pofoszkodáshoz. Ezúttal azonban végre-valahára nem bohócok, hanem hiteles Metál arcok mentek ölre. A Mastodon stílszerűen Cro magnon-i fizimiskájú  gitárosa egy Vegasi hotel előtt mérte össze erejét a System Of A Down cingár basszerosával.

A seggrészegen kötözködő Hinds számára azonban az ígéretesnek tűnő adok-kapokból csak a kapok, azaz monokli, törött orr és agyi vérrög jutott! Tanulság: ne kötözködj - ördögi külsejében szinte csak a patákat nélkülöző - örménnyel, pláne ha - egy bizonyos William Hudson személyében -  még segítőtársa is akad..

Iggy Pop Vs Kosheen:
A 2002-es Sziget fesztiválon, a zenészek számára elkerített rész pillanatok alatt homokozóvá degradálódott, mikor a Kosheen ittas gitárosának pillepalackos attakjára Iggy egyik zenésze sallerral válaszolt.

Hopp egy pofon...

A csetepaténak egy In Kal-különítmény vetett véget, de csak átmenetileg, mert a pórul járt brit vérgőzös óvodásként beletört egy kulcsot az Iggy-ék számára fenntartott konténer zárjába. Az igazán stílszerű zárszó persze az lett volna ha Gerendai az ismert - partizánok Vs Németek Vs erdész - vicc mintájára mindenkit hazazavar a répába. Az igazsághoz tartozik, hogy Iggy Pop  dackorszákat maga mögött hagyva kimaradt  az esetből.

A zenészekre/színészekre irányuló  virtuális vérszomj kielégítésére persze ott van a jól bevált Celebrity Deathmatch, melynek PS verziójában csak igazán szabad a vásár.

Hetfield vs. Durst

De attól még értelemszerűen adódhat a Fight Club kifacsart költői kérdése:

Te kiket látnál szívesen a szorítóban?

A hazai filmforgalmazókat "penészes kenyéren" tartó fájlmegosztó oldalak népszerűségének hozományaként -többek közt- a DVD piac is  komoly átalakuláson ment át az elmúlt években. A jelenséget itt kielemezni szívre tett kézzel nem lenne ildomos.
Na de!
Egy olyan akcióra szeretném felhívni a kedves filmrajongók figyelmét ami mindenképp szót érdemel.

Néhány éve KULTÚRSOKK gyűjtőnéven jelennek meg dvd-én olyan tartalmasabb, mondhatni művészi -helyenként megrázó-élményt nyújtó alkotások melyekből némelyik nem hiányozhat egy magát filmőrültnek tituláló delikvens polcáról.
Talán akad még rajtam kívül is olyan "elmebeteg" aki alkalomadtán nem a szenvedélyén spórol és  990 ft-ot nagy duzzogva elszór egy-egy komolyabb műre és szereti eredeti dobozban keze közé kapni a kultúrát.
Az alábbi filmeket pár hete már 2 doboz cigi áráért bezsákolhatjátok bármelyik nagyobb médiás boltban. Talán megéri!

--------------------------------------

Az álom tudománya-Gondry zseniális szerelmi víziója

C.R.A.Z.Y.-Egy üdítő remekmű Kanadából,2006 egyik legjobb darabja ,impozáns zenei aláfestéssel

Inland Empire-David Lynch!Ennyi.

Tideland-Terry Gilliam!Ennyi.

Thank you for smoking-Az utóbbi évek legjobb szatírája, a cigi téma összes résztvevőjének kifigurázásával.

Hard Candy-Húsbavágóan provokatív kamarathriller,az évtized legfájdalmasabb jelenetével

Otthonom, Idaho-Gus Van Sant "kulttá" nemesedett korai munkája

Rejtély - A sznobkedvenc Haneke meghökkentő, családi rejtélyekkel teleszőtt ügyes mű-thrillerje.

Külvárosi fények-Kaurismaki ismét a finn peremvidéken keresgéli a szerelmet

Good night, and Good luck - Az itthon kissé értetlenkedve fogadott Clooney mozi az egyik legjobb darab a média vs.politika témakörben

Candy- Ausztrál szerelmi drámázás heroinnal  meghintve. Heath Ledger szívszorító kilépője

A 13-as - Kutyakemény francia lélekölés fekete-fehérben

sötétkékmajdnemfekete- Remek spanyol sírós/nevetős dráma egy elsőfilmes csodagyerek rendezésében

Itt kutakodj tovább: irány az Xpress.hu oldalára

Ha azt mondom Belgium, azt mondod Zsánklód, Poirot felügyelő, tejcsoki esetleg Stella Artois, vagy éppen Nika György. Persze a zenerajongók a dEUS zenekar nevét is egyből odabiggyesztik a listához.

A folyamatos tagcserék és hatásszünetek ellenére Tom Barman frontember zenekari projectje 1994 óta tündökletes albumokkal kényezteti a kontinentális rockzene kedvelőit.
A rendkívül komplex zenei világú dEUS leginkább  alternatív pop/rock besorolás alatt fut, de zenéjük sokat merít a folk, a jazz, és a punk műfajból is.
Biztos sokan emlékeznek még a 90-es évek közepén szénné játszott Suds and Soda c. szerzeményre melyet felszólításra minden becsületes MTV néző csípőből elfütyült. Az elképesztően erős Worst Case Scenario album térhódítása után kult-státuszt kivívó belgák, az évezred végéig még két zseniális albumot dobtak össze(In a bar under the sea, The Ideal Crash) majd szétröppentek.
Barman igazi reneszánsz ember lévén a filmrendezéstől (Any Way the Wind Blows) a freskó festésig mindent kipróbált, és- családnevéhez méltóan- szabadidejét elvonókon töltötte.

7 év vakáció után 2006-ban visszatértek és a hosszú nyüglődés meghozta az eredményét. Tom Barman maga mellé igazolta Mauro Pawlowski-t és a Pocket Revolution az év legjobb albuma lett. Az újra turnézó zenekar a Szigetre is beugrott, és egy agydurrantó délutáni koncertet celebrált a nagyszínpadon.
A szerzői vénák tovább lüktettek és immár új lemeznek örülhetünk, a Vantage Point megnyugtatóan hozza a megszokott magas minőséget.

A beharangozó kislemezes The Architecht az igazi "popsláger" receptje alapján kifőzött dalocska, kellemes lüktetéssel és fülbemászóan hangzatos refrénnel.
De telitalálat az albumnyitó, rap betétes  When She Comes Down, a recsegve zúzós Oh Your God, a játékosan riffelgetős Favourite Game (legjobb) és a hagyományos dEUS erényeket megcsillantó Slow.

A folkos hegedűszólamok most háttérbe szorulnak, a karakteresen effektezett gitárjáték kerül inkább reflektorfénybe, kevesebb a melankolikus zongorafutam és kicsit több a puskapor a hangszereltségben. Azért az  itt-ott felbukkanó elszállós lírázás is helyén van, két szám erejéig lassúzhatunk is partnerünkkel (Eternal Woman, Smokers Reflect) és a lemez tartalmaz még egy Maria Schneider-hez írott etűdöt is (The Vanishing of Maria Schneider)
Összességében jár a fiúknak a vállveregetés, a Vantage Point tartalmas munka különösebb csúcspontok és üresjáratok nélkül.

Elmondhatjuk tehát, hogy a dEUS továbbra is a saját kis surranópályáján közlekedik és briliánsan teszi a dolgát..
Nevét bátran bevéshetitek a szigetes kívánság gépbe!!

Az Overglazed lebegős torzításai és pörgetései félórányi sallangmentes kilencvenes évek eleji garázs-rockot ígérnek. A folytatásban azonban fokozatosan dominál a permonmance érzés. Dalkezdemények, intrók, demók(?)..
Ez van ha valaki Steve Albini kult-producert ülteti a potméterek és az üvegfal mögé. Akkor bizony kalkulálnia kell valami hasonló végeredménnyel, mert a pasas De La Rocha-i elhivatottsággal csuláz mindent ami manapság a lemeziparban zenegyártás címén folyik. Kiáltványokat fogalmaz és sztár-producereket fikáz. De molotovozás helyett zenekart vezet,  producerkedik és - saját bevallása szerint - eddig kb. kétezer lemezen működött közre (Urge overkill, Pixies, Nirvana, Bush stb.)!!!
Albininél a kütyük, digitális trükközések a mai napig embargó alá esnek és az olyan fogalmak is cocom-listán mint: grúv, vagy sláger.. A stúdiózás lényegét a megfelelő számú és jól elhelyezett mikrofonokban látja és a munkái után járó royalty-ra sem tart igényt. Szóval mind Marx-ból mind küldetéstudatból jár neki az A+.
Nála még egy amatőr-zenekar próbájából is kinéz a korong, ezúttal azonban - immár harmadszor - a The Breeders-el karöltve osztottak maflást a mainstream-nek.

A Pixies oldalvizén 1988-ban alakult zenekart a basszusgitáros Kim Deal és a Throwing Muses énekes-gitárosa Tanya Donelly alapítota. Később csatlakozott Kim ikertestvére Kelley és még sokan mások... Az ikrek állandósultak a többiek pedig egymásnak adogatták a kilincset. A három lemezes életmű (a Mountain Battles-ig) legnagyobb sikere a Last Splash album. Köszönhetően a Cannonball generációs slágernek, amely az éppen csúcsformáját futó Spike Jonze videójával szorosan összefonódva vésődött be a hippokampuszba.

Generációs sláger: Cannonball

A 2002-es Title TK-t követően pedig egy kultzenekar renoméján mindig csak javító feloszlás következett. Majd Pixies újjáalakulás és az igényeket kielégítendő világjárás orrvérzésig, amely The Breeders szemszögből hat év felfüggesztett és némi elvonó Kim-nek.

A Mountain Battles dalai állítólag a kimerítő turné idején íródtak, és valószínűleg hasonlóan fapados körülmények között került sor a rögzítésükre is. A már említett Overglazed intim beköszönése is minimalizmusra, az atmoszférateremtés elsőbbrendűségére utal. A Bang On pedig már egy bizarr-szintetikus dobhangzással megtámogatott gyerekdal, méghozzá a demo változat, de a A Night Of Joy is hasonló műfaj, csak altató üzemmódban. A We're Gonna Rise pedig Nirvana unplugged asszociációra adhat okot.

Overglazed

Az Istambul villanyorgonáját vegyük nyugodtan hangszerelési túlkapásnak, de az infantilis kiszámoló és feedback kombinációja maximálisan teljesíti az  elvárásokat. A Yeah Yeah Yeahs kukájából guberált Love pedig  borzalmas  gitárszólójával együtt igazi telitalálat. Akárcsak a sprőd basszussal kísért Walk It Off, vagy a lo-fi gitározás másik díszpintye a No Way. És mielőtt elfelejtem, a vicces German studies is príma minimál punk.
A Mountain Battles-nak azonban vannak működö zavarkeltési kísérletei is, mint pl. a merengő Spark, de a kapaszkodók nélküli címadó dalt is csak falcoláshoz ajánlom.   
Summa summarum, igazi kultzenekart sokan ajnároznak, de kevesen hallgatnak szarrá és a Deal nővérek - alkalmi kisérőikkel együtt - megfelelnek ezen kritériumnak is.

Kapcsoló link:

http://www.4ad.com/breeders/

A teljes anyag jobbra fent a lejátszóban...

A nyári fesztiválnaptárat böngészve eszembe jutottak a dicső napok, amikor Zsenya kollégával Váci úti albérletünk konyhájában válogatott zenékkel szórakoztattuk egymást és az aktuális esti bevetés felvezetéseként pattantak a borok és beindultak a muzikális időutazások.

Javarészt rock és metál (alkalmanként hip-hop) műfajú mixek boncolgatása közben kalandoztunk el az általunk hőn szeretett koncertélmény témakörbe, ki, mit és mikor látott. Semmi esetre sem terhelnék senkit érdektelen nosztalgiázással, de gyakran témázgattunk feloszlott zenekarok múltbéli teljesítményéről és arról, hogy bizony néhány klasszikus banda korán szögre akasztotta a gitárját.

Többek között kifejtettem hogy a Smashing Pumpkins-t várhatott volna amíg megnézem őket élőben valahol, Zsenya meg-teljes joggal- azonnal előjött a Rage Against the Machine-nel.

Azért filózgatok erről manapság, mert úgy gondolom a közelmúlt történései alapján aktuális a dolog.

Tavaly nyáron sikerült az összeverbuvált Smashing-et végig ugrálnom a Novarock-on (a Cherub Rock-ért érdemes volt világra jönni) és bizony bitang jó bulit csaptak a "tökök".

Láss csudát: idén pedig ugyanott RATM!

Aztán az újra funkcionáló The Verve is ott lesz labanc bulin, és ki gondolta volna, hogy a Sex Pistols húzza majd alánk a Szigeten.

Lesz (van) Breeders, Portishead, Weezer, Ace of Base(!) lemez, Jesus and the Mary Chains, The Police, Happy Mondays és Led Zeppelin turné, meg ilyenek...

Van-e művészi létjogosultsága a zenekari összeállásnak vagy csak dollár jelek pörögnek a szemhéjak alatt? Mélységből előtörő kreatív energiák ezek, vagy csak újramikrózott anyagi törekvések csupán?

Újra nyitják a csapot?

Néhány esetben egyértelmű, hogy a belassult cash-flow-ról szól a dolog (Spice Girls, Guns'n Roses), nem is beszélve a búcsúkoncertekről, de azért érdemes lehet listát gyúrni olyan feloszlott bandákból, akiket szívesen látnánk újra ügykezelni a színpadon vagy a stúdióban.

Magam részéről az alábbiakra befizetnék:

Stone Roses

Faith No More

The Smiths

16 Horsepower

Skunk Anansie

The Pogues

House of Pain

The Pharcyde

Soundgarden

Lehet közösen szellemet idézni!