Erről beszéltem...
Van ez a „pali” ez az Alex Turner, aki azt csinál amit akar. Egyrészt mert érdemei elismerése mellett kurvára megteheti, másrészt mert amibe belenyúl abból aranyat csinál és nyilván ezt a producerei is jól tudják. Csak hagyni kell és már szárnyal is...
Így történt ez az Arctic Monkeys spin-off –jaként (amolyan leágazás féle) létrejött The Last Shadow Puppets project esetében is.
Mr. Turner, korunk egyik kiemelkedő indie arca, karöltve drága cimborájával a The Rascals-os Miles Kane-el szemünk láttára, fülünk hallatára élik ki a grandiózus hangzásvilágú popzene iránti szenvedélyüket a London Metropolitan Orchestra névre keresztelt szimfonikus zenekar építő közreműködésével.
Az első, korábban kimásolt kislemez kapcsán már írtam, hogy ez bizony a 60-as/70-es évek, s a teljes anyag hallatán a megállapítás csak erősödik, megtoldva azzal a letagadhatatlan érzéssel, hogy Scott Walker korai melódiái mellett a spagetti westernek muzsikájának koronázatlan királya Morricone is mély nyomokat hagyott az alkotókban.
Csak Alex Turner hangja hiányzik
Pörögnek a dobok, harsányak a fúvósok - elő a fanfárokkal - …szaggat a vonós szekció, pattanak a 60-as évekre jellemző elektromos gitárhúrok...s az emberfia a 12 szám alatt többször pattan lóhátra, hogy belovagolja a prérit kedveséhez sietve (Standing Next to Me), készüljön párbajra a rosszal (Only the Truth) netán szerelmet valljon, avagy kedve szerint szakítson (I don't like You Anymore) szíve hölgyével...
Személyes kedvenc
Őszinte leszek:
3 napja ezt hallgatom, s mint ahogy azt tettem a The Enemy kapcsán, szánalmasan sóhajtozok, hogy soha a tetves életben nem fogom élőben látni őket...mert amíg itt Seal lép fel meg Samantha Fox...és a szomszéd irodában Nox-ra ropják...sírni tudnék.
Marad a cd, meg az mp3...ja és a mi kis "rádiónk"=>jobbra fent!
