At The Drive In - Relatonship Of Command (2000)
Terápia hiperaktív gyerekeknek, a kontroll-ládák előtt és mögött.
Gitárgerjedés, cséphadarás és artikulátlan üvöltözés állt össze valami olyan valószínűtlen eleggyé, ami azóta sem sokaknak sikerült. Azóta talán még nekik sem. Rossznyelvek innen eredeztetik az EMO-t, és tényleg mindannyian jobban jártuk volna ha Cedric-Bixler-Zavala szenvedélyes előadásmódja megkapja a kopirájtot. Minden idők egyik legintenzívebb lemeznyitánya (Arcarsenal) és legeksztatikusabb slágere is az övék (One Armed Scissor). Az akkor még tökismeretlen zenekarnak egy szám erejéig Iggy Pop-ot is sikerült becserkésznie. Az ATDI a Relationship Of Command után hirtelenjében fel is oszlott. A The Mars Volta áramvonalasabbnak hatott a szülőcsatornában.
John Frusciante - Shadow Collide With People (2004)
Három bizarr, instrumentális állomáskereséstől eltekintve végig egészséges dalok, sőt tempós, kvázi rockszámok is akadnak. Igaz olyan erősen gitározós csak egy (Second Walk), de Frusciante előző lemezein megszokott élve boncolás helyett, a Shadow Collide-on jóval kiegyensúlyozottabb önterápiának lehetünk tanúi. Minimum duplán kordokumentum, hiszen Frusciante először intett búcsút a sufnimódszereknek és - őt az RHCP-ben, a napokban melegváltó - Josh Klinghoffer-el is itt kollaboráltak először.
Incubus - Morning View (2001)
A New-metálból kikupálódott szörfösöknek végleg benőtt a fejük lágya, és a Morning View-n a rádiórock már a kozmikus elszálltsággal meccsel. A Wish You Were Here, az Are You In?, vagy az 11am még döntetlen szagú, de a Just a Phase, vagy az Aqueus Transmission esetében már az értetlenkedő sláger-hallgató áll vesztésre. Szerencsére. A feltűnően korrekt zenei tudást magára szedő Incubus istenes mázlija hogy maguk között tudhatják a kortárs rockzene egyik leginnovatívabb gitárosát Mike Einziger-t, aki - a szintén nem túl dallamos nevű Josh Klinghoffer ellenében - jó választásnak tűnhetett volna a minap gitároscserén átesett Chili Peppers-ben.
Interpol - Antics (2004)
Minimum három réteget lehet róla lekaparni, pedig máz az egyáltalán nincs rajta. Amennyire sötét és szikár, legalább annyira felemelő
Az Evil lüktető basszus intrójáról vagy a Slow Hands fakezű gitározásáról marha nehéz lemászni. A Joy Division és Television szellemidézés olyan jól sikerült, hogy már hozzájuk képest is mindenki klónnak hat. Azóta meg már megjelentek a klón klónjainak klónjai is.
Kings Of Leon - Because Of The Night (2007)
A Followill fivérek itt még pont (és talán utoljára) azoknak az autentikus amerikai suttyóknak tűntek, akiknek az ember a már unalomig ismert - molesztálásról, motelekben és lakókocsiban szocializálódásról szóló - urbán-legendát is hajlandó volt elhinni. A Because Of The Night-on is van aztán minden. Valós társadalmi problémát feszegető (kopirájt Markosnádas), kitárulkozó Knocked Up, déli-nyöszörgős I'm On Call, vagy a táncos My Party.
sajnos közvetlenül az Only By The Nights előtt kaphattak egy frizurában erős magyaros kultúrsokkot, de az már más történet.
Mastodon - Blood Mountain (2006)
A mind fizimiskában, mind zenei értelemben keményvonalas atlantaiak konceptlemeze a metál összes kliséjét felvonultatja (a borítóval egyetemben), mégis eredetinek és frissnek hat.. A Pink Floyd-szerű agyalások mellet persze sokszor artikulálatlan sűrű és goromba. Egy ilyen borító és egy ilyen lemezcím mellé ez az elvárható minimum.
A könnyen és sokszor zsákutcába futó metálnak marha jól jönnek a Blood Mountain-féle transzfúziók.
P. J. Harvey: Stories From The City Stories From The Sea (2000)
Görcsmentes, már-már felhőtlen Pj Harvey lemez. A tizenegy New York ihlette dal konceptlemezként is felfogható. a feszes és minimalista -trió felállású - kíséret ellenére a P.J. katalógus talán legélvezetesebb példánya.
És a nőnek tök igaza van, ha ilyen jó dalaid vannak, akkor fölösleges kütyükkel szórakozni. Ráadásul a Radiohead-vezér Thom Yorke közreműködése sem riasztó (This Mess We're In). Sőt!
Queens Of The Stone Age - R (2000)
A kvázi elődzenekar Kyuss-hoz képest a QOTSA már egy kevésbé ösztönös, ha úgy tetszik rafináltabb és közérthetőbb zenekart mutat. Így az sem véletlen, hogy innen datálódik Josh Homme (világ)sztár státusza. Az erős kezdésre (Feel Good Hit Of Summer) még Rob Halford-ot is sikerült bevenni a buliba, és együtt sorolták mind az illegális, mind a házipatikákban is fellelhető tudatmódosítókat. A színes, eklektikus, pszichedelikus rock and roll trip-be, a már említett "vicces nyári sláger" mellé jutott árulkodó című stóner-esszencia (Better Living Through Chemistry), sláger (Lost Art Of Keeping A Secret) és húzós robot-rock-os kajabálás is (The Quick And The Pointless).
Red Hot Chili Peppers - By The Way (2002)
Kevés funky, annál több Beach Boys és Mamas And The Papas. A By The Way Pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a Californication a Road Trippin'-el abbamaradt. Az egyáltalán nem diktátori alkatú Frusciante végleg átvette a hatalmat. Ehhez persze jól passzolak a hippis témák és hogy egyikük sem bonyolította túl a dolgokat. Frusciante sem cifrázta nagyon, sprőd bontogatások, és diszkrét elektronika, sokszor szinte kizárólag a hangulatkeltésen a hangsúly.
A sok lassú, az orgona és a vonósbetétek mellett azért jutott ide a régi RHCP esszenciából (Cant't Stop, By The Way), törzsi ritmusokból (Throw Away Your Television) meg mulatósból is (On Mercury).
Spoon - Ga Ga Ga Ga Ga (2007)
A mindössze 36 perces Ga Ga Ga Ga Ga-ra rá durván leegyszerűsítve rá lehet fogni, hogy szimpla Rythm & Blues. Jobban kicsomagolva, viszont már egy gazdagon hangszerelt hagyományos amerikai műfajok mentén lavírozó pop, funk, soul lemez. Amellett hogy bazi feszes, elfér némi klimpírozás és Mariachi-trombita is (The Underdog). A Don't You Evah, és a You Got Your Cherry Bomb adja az igazi keresztmetszetet, de ezek mellett simán elfér a Don't Make Me a Target karcos lopakodása, vagy a Ghost Of You Lingers hipnotikus zongorája is.
Én ugyan nem vagyok összeesküvés elméletek híve, de a texasi (!) kvartett, vörös, langaléta és smirglihangú énekese valamikor keresztbe lenyelhetett egy mikrofonfrizurás Motown-sztárt.
