Stereophonics: Pull the Pin
A zenekarosdit a kilencvenes évek elején kezdő Stereophonics már első nagylemezével a Szigetország elitmezőnyében találta magát. Az erős kezdést nem követte gyors visszaesés, sőt. Legutóbbi négy albumuk egyaránt megjárta a brit-albumlista csúcsát. Ami nem kis teljesítmény egy ilyen kuplerájban meg annak tükrében, hogy a helyi sajtóval is legendásan szar a viszonyuk.
Hála a "Magasságosnak" a walesi trió ott folytatja, ahol a két évvel ezelőtti ’Language. Sex. Violence. Other?’ lemezen abbahagyta. A kísérletezési hajlam sutba dobva, így a végeredmény nem is lehet más, mint egy gördűlékeny, proli rocklemez, a kötelező lassú tételekkel. A Pull the Pin tizenkét trekkjére ezekből pontosan öt darab jutott. Könnyű kiszámolni, hogy maradt hét gyorsabb (jé). Rögtön az elejére kettő is jut a húzósabbakból. A "Soldiers make good targets"-en leckét kapunk fogós riffből és masszív dobolásból. De a "Pass the Buck" is ugyanezt a megoldóképletet használja, fasza bícsbojzos háttérvokállal megspékelve. Először a kislemezre másolt "It means nothing"-on vesznek vissza a tempóból, hogy rögtön utána, a "Bank holiday Monday"-en zúzzanak egy amolyan primkó Oasiseset.
Ezután megint két lassú következik, de a szerkesztési elv részemről megbocsátva, mert mindkettőre érvényes a közhely, miszerint ami egyszerű, az nagyszerű. A hátralévő játékidőben sincsenek gyenge pillanatok. Sőt, az albumzáró „Drowning” nemcsak a maga öt percével, hanem hangulatában is kifejezetten monumentálisra sikeredett. Mondjuk én a „Bright red star” c. akusztikus szösszenetet lelkiismeretfúrdalás nélkül rajtahagytam volna az énekes Kelly Jones szólólemezén.
Ettől függetlenül a fizető (vagy klikkelő) hallgató azt kapja, amire „befizet”, azaz tökös, erőtől duzzadó rockslágereket, öngyújtógyilkos lassúkat.
De ez még mind kevés, mert a srácok olyan profin, lazán hozzák a háromnegyed órát, amilyen pofátlanul és magától értetődően jejejezi, pápápázza végig Kelly Jones a lemezt. Viszont ha valaki még fütyörészésre is vágyik, annak várnia kell a jövőre beígért Oasis-el.
A teljes anyag a fentebb kiemelt dalokkal együtt a ÓRIÁSIRÁDIÓBAN...
Ezután megint két lassú következik, de a szerkesztési elv részemről megbocsátva, mert mindkettőre érvényes a közhely, miszerint ami egyszerű, az nagyszerű. A hátralévő játékidőben sincsenek gyenge pillanatok. Sőt, az albumzáró „Drowning” nemcsak a maga öt percével, hanem hangulatában is kifejezetten monumentálisra sikeredett. Mondjuk én a „Bright red star” c. akusztikus szösszenetet lelkiismeretfúrdalás nélkül rajtahagytam volna az énekes Kelly Jones szólólemezén.
Ettől függetlenül a fizető (vagy klikkelő) hallgató azt kapja, amire „befizet”, azaz tökös, erőtől duzzadó rockslágereket, öngyújtógyilkos lassúkat.
De ez még mind kevés, mert a srácok olyan profin, lazán hozzák a háromnegyed órát, amilyen pofátlanul és magától értetődően jejejezi, pápápázza végig Kelly Jones a lemezt. Viszont ha valaki még fütyörészésre is vágyik, annak várnia kell a jövőre beígért Oasis-el.
A teljes anyag a fentebb kiemelt dalokkal együtt a ÓRIÁSIRÁDIÓBAN...
