Gondoltam egyet.
Két zenekarról is megpróbálok értelmes információkkal szolgálni. Ha nagyon akarom még aktualitása is lehet a dolognak. Monster Magnet esetében ez teljesen egyértelmű, hiszen az ősszel jelenik meg új lemezük. A COC-val viszont az az ábra hogy a frontember turnén van a második számú zenekarával. A Down-ról lenne szó, akiknek-és itt az aktualitás-szeptemberben jön a negyedik dolgozata.
De! Az igazi ok hogy őket választottam csupán annyi, hogy a napokban újra előhalásztam pár cédéjüket. Ha már a szigeten elmaradt a léggitárverseny, az a minimum hogy az ember otthon póto. Mert bizony itt két nagyon gitározós, nagyon dobolós bandáról van szó. És persze sok-sok párhuzamról is. Elsősorban Mindkettő ennek a stoner-rocknak nevezett nagy katyvasznak a művelői.
Másodsorban meg egyikük sem produkált milliós eladást, és lefogadom hogy már nem is fog. Pedig kijárna nekik, de hát a műfaj sztárzenekara, a QOTSA sem ostromolja a 
slágerlistákat.
Nem nagy túlzás azt állítani, hogy itt is egyszemélyes projectról van szó. Dave Wyndorf az alapító, és mostanra csak ő maradt az eredeti felállásból. Átjáróház tipikus esete. A New Jersey-ből származó banda eleinte több névvel is próbálkozott, de Dave kedvenc gyerekkori játéka után az Monster Magnet lett a befutó. (gondolom nem arról van szó, amelyikkel kis kopasz fejre fémforgáccsal, és mágnessel lehetett szakállt, hajat, bajuszt, szemöldököt varázsolni...hanem erről)
Szóval sztónerek, azon belül is Ürrockerek. Jó sok pszichedelával, meg lsd-vel. Jelmezekkel, széles gesztusokkal, és még szélesebb terpeszekkel. A klipjeik önmagukért beszélnek, tibicsoki, napszemüveg, bombanők, pózolás. Szóval van benne egy adag műmájerkedés, macsóskodás, néha bizony dobgép, és remixek, ami azért a lazán vett műfaji határokat is túllépi. De akkor azon se csodálkozzunk, hogy Dave rajong a hetvenes évek képregényeiért, és néha Prince-t megszégyenítő szerelésekben fut ki. Azért nem 
megijedni, jó kis szőröstökű rockzenéről van itt szó, ami életmentő lehet(ne) bármilyen buliban. A novemberben megjelenő "4 way diablo" lesz a hetedik lemez a sorban. Élményanyag az tutira volt hozzá, mert a frontember alig egy éve frankón túladagolta magát.
Itt gyorsan meg kell hogy cáfoljam magam, az 1998-as Powertrip azért aranylemez bírt lenni. Köszönhetően két olyan bika slágernek, mint a Powertrip, és a Space Lord. Jó tudni, hogy van nekik Best of-juk is, ami ismerkedéshez tökéletes. És hogy a fiúk minden lyukat próbálnak betömni, azt jól példázza, hogy olyan filmekhez adták a zenéiket, mint a Matrix, Dracula 2000, Soldier, SFW, Torque, Talladega nights, de a playstation (PS3 MotorStorm) is utal a bankszámlájukra.
99-ben az emtéká pályán a Metallicának melegítettek, de saját hülyeségem miatt csak az uccsó számra futottam be.
Stónerek naná. Csak forrásként nem feltétlenül a hetvenes évekhez nyúlnak, nincsenek halszemoptikás fehérlimuzinos, bögyös, videóik, viszont lehet nekik komoly rajongótáboruk, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy a Queens mögött ők legnépszerűbbek a műfajban. Bármennyire is hihetetlen de a zenekar huszonöt éves múltra tekint vissza. Persze kezdetben a hardcoret, meg a punkot erőltették. És csak fokozatosan-metálos kanyarral-lassultak bele ebbe bluesgyökerű, vastag grúvos valamibe, ami bólogatópartner, és cigi után kiált. Az 1991-es Blind lemezre csatlakozott hozzájuk Pepper Keenan. A Blind még feszesebb formában mutatja őket, és Keenan, a későbbi frontember-is csak egy számot énekel.
Persze ez már jelentős siker, MTV szereplés, 250 ezres lemezeladás.
94-re aztán végleg megcsapja őket a déliszél, a Deliverance már igazi Southern stoner metál, az azt követő albumok meg pláne. A Deliverance már 440 ezres eladás, ami a műfajban megasiker. Jöhetett egy világkörüli turné a Metallicával (Újabb egyezés az MM-el). 1998-ban még egy Grammy jelölés is összejött. Amit érdemes beszerezni: Wiseblood (1996), In the arms of God (2005) És ha már ajánló, akkor íme két pofon is, amibe-ha már eddig eljutottál-illik beleállni:
Clean my wounds
Stone Breaker
