A brit invázió napján már délután 2kor kint evett a fene és egy fergeteges house-party közepén múlattam az időt széles mosollyal az arcomon a Mokka Cuka pultjánál.
Többek közt az ilyen agyament party időzítések miatt is imádnivaló rendezvény a Sziget, öröm volt nézni a feltehetően dél körül a táncparketten ébredő szigetlakók dervis táncát a szikrázó napsütésben.

The Subways kamu/pankrock trió koncertjére már szép számmal akadt jelentkező a szieszta sáv és a dögmeleg ellenére.
A London külsőről felkapaszkodott szögegyszerű, fülbemászó riffekkel trükköző, AC/DC-Ramones motívumokat katyvaszoló tinik, magas pontszámmal hozták a rájuk osztott felszopó szerepet. A 30 év felettiek persze már megint csak fanyalognak, de aki a matinéra vesz jegyet az ne sírjon ha dedóban találja magát. Ennyi!
A kis Billy és a bájos Charlotte teszik a dolgukat, karistolják a húrokat, sikítoznak ha kell-ha nem, magyar vezényszavakkal kedveskednek a hazaiaknak, és magukénak vallhatnak egy valóban élvezetes megaslágert (Rockn'Roll Queen) ami kilépő dalként természetesen hozza magával a közös óbégatást. A 80 percnyi fitness program kifejezetten jól esett, az ebédet lemozogtuk.

Az Editors éjsötét, neurotikus rockjához furcsa hangulati elemként párosult a verőfényes délutáni napsütés, ráadásul Tom Smith és csapata erőtlenül és kissé félszegen kezdtek. Az első félóra után már megcsillantották valós képességeiket a Joy Division ligában játszó birminghamiek, Smith rutinosan búgta az első 2 lemez és a jóval elektronikusabbnak érződő, hamarosan megjelenő 3. album beetető dalait, melyek nekem már a tavalyi belga randevúnk alkalmával sem tetszettek. Az End has a start és a Münich már úgy szólt ahogy azt elvártuk, az utóbbi felcsendülésekor hallani lehetett ahogy a több ezer statiszta a homlokára csap a felismeréstől, hogy ő valójábon ismeri ezt a zenekart.

A Smokers.....abszolút csúcspontja volt a több sebből vérző előadásnak, mely aztán szép finoman a végéhez is ért. Bosszantó, hogy az Editors soha nem lesz fő műsorszám, így ha nem megyünk el önálló koncertjükre akkor marad a napocskás koncert sáv, ahol mojo-juk nem igazán érvényesül. Kár érte! (Az elhangzott dalok listája itt olvasható)

A Klaxons-al kapcsolatban minden pletyka hamisnak bizonyult, erőtlen performanszukra hamar ráuntunk, így hát elmentünk inkább játékosan diót törni, lekvár főzést nézni, meg karikás ostort csattogtatni a Hungaricum Faluba.

Belefeledkezve a nagy magyarkodásba a Manic Street Preachers is kimaradt, a feltűnően hézagos közönséget elnézve többen lemaradhattak a proli legendák koncertjéről. Annyit hallottam azért, hogy Puskásnak is küldtek számot, biztos rendes emberek.

Szép lassan ránk esteledett és jött a brit védelem utolsó vonala,a Placebo.

Az utolsó szép emlékem velük kapcsolatban -zenei és magánéleti szempontból is- a 2003-as Pecsás koncertjük, azóta 3-szor is láttam őket, de mindig maradt némi hiányérzet. Ahogy sajnos ez alkalommal is.

Brian Molko szemmel láthatóan enerváltan kezdett-betegen vállalta- és a fellépés első harmadában az új lemez dalai igen lelketlenül szóltak.

A szokatlanul telített színpad (elektromos hegedűscsaj+bónusz gitáros) és a az újonnan beszerzett tetovált, vehemens kiskakas jelenléte a dobok mögött összességében egy új korszakába lépett zenekar hatását keltette, de az új album erőltetése nem tett jót a szájízünknek. A fél éve változatlan műsorszám kisebb előzetes utánajárással kódolható volt, és úgy vártuk az első régi slágert mint egy falat kenyeret.

Hamar kiderült, hogy a Placebo ezen az estén a lírázás mellett döntött,jött a Soulmates és a Follow the Cops back home a régebbiek közül, majd a furcsán áthangszerelt Every you Every Me-val pörgött föl a show. A felére érezhetően helyre billent Molko,az új perkás és Stefan Olsdal energiái feloldották kezdeti görcsösséget, ám a Battle for the Sun fel-felbukkanó dalait továbbra is izzadságszagúnak éreztem.

A Meds és a Special K alatt nagyon szépen zakatolt a színpad, az Infra Red-The Bitter End-Taste in Man ráadás pedig egészen hibátlanul sikerült.

Az új anyag promotálásának kárára sajnos sok kötelező darab elmaradt (Black Eyed, Nancy Boy, Teenage Angst, You don't care about us, Pure Morning)

A Placebo így is a legjobb eresztésnek bizonyult a szombati napra és a kellően elvakult rajongók valószínűleg zabálták a jó érzékkel átszervezett formáció koncertjét.

Maradjunk hát annyiban, hogy az életközép krízist lassan átvészelő bandának egyértelműen van jövője.

Kezdem két erősen Szigethez/Óriási blogunkhoz köthető jó hírrel: Egyrészt a pénteki napon sikerült mintegy másfél percben exclusive szigorúan szóbeli megállapodást kötni egy egri pólógyártó hiénával, aki egy esetleges megrendelés esetén 2 napon belül szállítja az óriási dresszt. Másrészt Zsenya előző napi beszámolója volt az Óriási blog 300. bejegyzése.

Hogy mi is történt ezen kívül?

Szigorúan 16:00 kor kiesett a kezünkből a reszelő a gyárban, hogy aztán némi tisztálkodás és teljesítmény fokozó felvétele után 18:00 kor már az A38 sátor mögötti egységek valamelyikében fogyasszuk el az idei éve első Fesztivál sörét. Megérkezésünk tiszteletére vagy legalább is azzal egyidőben szinpadra lép a Primal Scream. Hogy nincs óriási tolakodás a Nagyszínpad körül abban mostanra nincs semmi meglepő. (Voltunk mi már negyedházas Muse on. ) Egy felénk kevésbé ismert (?) népszerű (?) brit rockzenekar ebben az idősávban nem fogja kihozni a vadállatot senkiből, pedig a P.S. igazai ikonja a 90-es évek angol popzenéjének. Kicsit álldogálunk, majd szemlesütve , merthogy mi sem esünk hanyadt, felfedezzük magunkanak a Szigetet. Elhaladva a Civil falu sátrai közt, idén is felötlik a gondolat: jövőre kéne egy Óriásiblog sátor. Node akkor ki ülne ott, reggeltől estig?

Kukorica: 300, kürtös kalács 600, sör 450...holnap szendvicccsel jövünk.

A Világzenein a kecskeméti Csík zenekar tolja. Időben érkezünk: a színpadon épp Lovasi mester segít be a dalba, majd érkezik a Most múlik, a népszerű Quimby szerzemény, aztán egy LGT feldolgozás, majd Ferenczy György szájharmonikával megtámogatva egy csárdás. Üröm az örömben, hogy a színpadtól balra, a sétányon állva az afro/raggae színpad muzsikája gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi a műsort. No nem mintha az onnan áthallatszó muzsika szar lenne, de a kettő együtt -bal fülembe Marley, jobba széki - valami fertelmes.
Vissza indulunk hát a Nagyszínpad irányába s mi sem hagyjuk ki a Hungaricum falut. A kirakodókvásárral egybekötött, népi játékos, fafaragós, korongozós, lakodalmas igazán nagyszerű ötlet, le a darutollal kalappal az ötletgazda előtt.
Egy sör és kezd a Pendulum, akikről azon kívül, hogy ausztrálok, meg, hogy a gépemet majdnem "szétkapta"az a néhány minta amit a Myspace adott, sok mást nem tudtam.  Utóbb rájövök ez csak és kizárólag az én szegénységi bizonyítványomat állítja, ki mert a későbbi Prodigy-val, akit már volt szerencsém korábban is látni az alábbi megállapítást tettem:

A Podigy-nak 10 év és 10 sláger előnye van, semmi több. Mondjuk ez épp elég, viszont Pogival karöltve nagyobbat rázunk az "ismeretlen aussie" taktusokra, mint az ezerszer hallott Prodigy panelekre. Tévedés ne essék, ami létezik Prodigy-ből a pocon figyel, de ezen az estén a terpeszgitáros/drum and bass metál győzött.

Az éhgyororra elfogyasztott 5-6 sör végül megteszi hatását, hazafele megtesszük a lehető legnagyobb kerülőt ami csak létezik autónk felé. Elsőre ennyi elég is.

Hogy a kolléga első napi beszámolójára reagáljak, engem még a büdös életbe nem tapiztak le a Sziget-bejáratnál. Ergo csütörtökön is csak a szokásos, háborodottaknak kijáró befele terelő mozdulatsor jutott. (Én ezt a távolságtartó bánásmódot nem is értem, ráadásul szerdán már embertelenül korán leraktam a szeszt!)

A The Ting Tings végére be is estünk ami terepszemléhez is ideális, mert „az alternatív-körökben is elismert...” ugra-bugra pont annyira fajsúlyos mint a hangszerek mögött feszítő alak színes, hárompálcás szemüvege, vagy a szőke lány Flashdances outfittje. Félreértések elkerülése végett ez egy nyári fesztiválon félötkor teljesen rendben van, a végére kipipált That’s Not My Name-el egyetemben.

A Toten Hosennek meg innen is „proszit!” de a kilencvenes évek masszív Oktoberfesztes kalandtúrái és a szintén évekig tartó Nova-Rock-os jelenlét okozta csömör miatt inkább kislisszoltunk. Pláne hogy a felkonf is németül ment, az én PRO 7-en pallérozott nyelvtudásom pedig mindössze olyan örökzöldekre korlátozódig mint „Alles Müller oder was?” vagy „Die Rückkehr der Jedi-Ritter”. Apropó! A gyereknek még mindig sárga a haja?

Itt volt az ideje átcuccolni a tegnap hanyagolt A38-WAN2 színpadhoz pláne hogy Wovbagger időközben lejelezte hogy a Blasted Mechanism képében valami izgalmas „performansz-szagú dolog van készülőben.

A portugálok a „Tervezzünk tárgyakat” című épületes hazai diákvetélkedőn csavarva egyet, a tervezzünk  jelmezeket szellemében  - félórás késéssel – robbantottak. A zsigerekre ható törzsi-techno-ragga-világzenei katyvasz azért korántsem volt annyira eklektikus mint a Boba Fett és a Támad a Mars és az Ötödik elem űrlényeinek  vadházasságát megidéző jelmezbál. De le a kalappal, mert tényleg nem mindennapi látvány nyakig jelmezben és parabola antennával, vagy valami alternatív feszülettel a háton gitározó meg bőrt püfölő alakokat látni.

Vissza a nagyszinpadhoz, ahol Bloc Party-n meg tíz perc után sajnálattal konstatáltam hogy szétesőben a dolog és nincs az az isten hogy kibekkeljem amíg újra összeáll. Sajnálom ,mert egy Like Eating Glass-re, vagy egy Helicopters-re csak-csak megvolt az emberben az igény.  Pótmegoldásként a közelben mulattató Copy-Con tűnt ésszerű alternatívának. Szerencsére a szolnoki csávók még mindig jól bírják torokkal de főleg szuflával.

A végére még bepróbálkoztam az időközben vásári mulattatóvá átvedlett Fatboy Slim-nél. Ahogy az várható volt addigra tömeg is szépen felduzzadt, de a kötelező cinetrip vetítésen túl sok izgalomra itt sem volt ok. Sőt. Persze-persze volt Praise You-s felvezetés, Back To Life, Jump Around és Seven Nation Army basszusmenet is. Azaz csupa olyan biztonsági megoldás, amit egy átlagos ízléssel bíró házibuli félrészeg házigazdája is csuklóból összehoz.

A végére (közepére ?) begyűrűző fantáziátlan szeletelésre aztán tűztünk mint akit puskából lőttek ki. És nem csak a  - tizenháromban – az állandósuló építkezési zajoktól kialakult feltételes reflex miatt...

Ja, és tessék kimenni a Hungaricum-faluba korongozni és ostort csattogtatni, vagy az alapos lerészegedést késleltető, zsírosdeszkát és lekvárt zabálni!    

Az elsőre látszott, hogy szellősebbek a sorok mint az elmúlt években, csont nélkül, folyamatos hömpölygéssel be lehet jutni a Hajógyárira, csodálkozásomra a szokásos biztonsági tapizás a bejáratnál teljesen elmaradt. 

Terv szerint a The Puzzle-al kezdtünk az MR2 színpad (régi Bahia helyén) sörözőjében, jóleső érzéssel ízlelgettük a Sziget atmoszférát, a viszonylag átrendezett terep üdvözítő változtatásokat hozott a fesztivál rendszerébe. Meglepődve tapasztaltam, hogy örülök a kevesebb embernek, úgy tűnik gyorsabban öregszem mint azt gondoltam volna. A kaposvári indie csapat jó előételnek bizonyult, kellemes gityó-rockjuk gyorsan oldódik a szigetelésre kiéhezett belsőnkben.

A Nouvelle Vague-ról picit késtünk, de valljuk meg őszintén hatalmas fordulatokra tőlük azért nem számíthatunk. A két filigrán francia hölgyike papírforma szerint hozza a swinges átiratokat, emlékeim szerint nem voltak ők ilyen kacér lányok, de most valóságos rúdtáncolás ment a színpadon. A new-wave és punk dalokat döngicsélő csajokat kísérő szalmakalapos gitáros és a bandája végig háttérben maradtak, ám a két vokalista gida abszolút szállította a show-t. A Too drunk to fuck című dalukig is kihozták a maximumot a stílus minimalista keretein belül, de a Dead Kennedys átdolgozás úgy hatott -a főleg Szajna-menti népekből verbuválódott -B középre mint a sprinklerből ömlő vér a vámpírbulin. A sokszor pláza zeneként pocskondiázott Nouvelle Vague igazi döggel szólt. És ez kell kérem a népnek, a "front row" pacsizás, a flört, a koktélruhás hejehuja, a Just can't get enough, meg a Dancing with myself. Baromi jól szórakoztunk.

Jöhettek a spanyolok. A latin kandúrok sem hazudtolták magukat, a SKA-P pillanatok alatt felforralta a kb. 10 ezres nagyérdemű testnedveit. A banderiális baloldali rezes osztag fergeteges ütemben szedálta szürkeállományunkat, miközben vállról indítható slágereikkel legyalázták az összes létező karhatalmi szervet, kezdve a színpadon is megjelenített rendőrséggel. Munkásságukat nem ismervén hagytuk magunkat sodródni az árral, a tornádóként lecsapó ska-fiesta könnyen berántott mindenkit a táncba. Kb. 30 percig bírtam a helyben futást, mondom én, nem vagyok a régi. Az évek óta látogatott Stonehenge pultnál frissültünk, ám a spanyolok nem engedtek könnyen. Vissza a zúzdába, a hajrára még odatettük magunkat, de sajnos tisztán érzékelhető volt, hogy a színpad hol elhalkul, hol begerjed, régi betegség ez amire úgy tűnik a Nagyszínpadon nincsen gyógymód.

A Snow Patrol végtelenül kedves és barátságos zenekar. Olyanok mint a zenéjük és ez az elviselhetetlenné fokozódó hangosítási mizéria ellenére is szépen lejött a félházzal üzemelő koncerten. Gary Lightbody frontember végig kézben tartotta az előadást, úgy tűnik a csávó remekül érzi magát a bőrében és a zenekar élén. A Coldplay klónként kezelt SP biztonsági rockjának lírikusabb darabjai élőben is igen hatásosak, a többek között a Run, az Open your Eyes és a Chasing Cars felvonultatásával futó program megénekeltetett minden kisdobost és úttörőt. Az EU-konform popballadák közé bepasszintottak egy-két feszesebb szerzeményt is, így mindenki megkapta a magáét és egészen pöpec koncert kerekedett az indie filmek soundtrackjeihez rendszeresen szállítmányozó zenekar fellépéséből. Ássanak be a földbe nyakig és jöhet a kőzápor a hülye fejemre ugyanis a Calexico koncert helyett a Balaton Grillben faltam a hagymás húst, mégpedig arcpirító áron. 20 dkg lóhús, 4szem krunplival 2600-ért még a velünk falatozó német aranyifjaknak is összerántotta a szemöldökét. 

A Wan2-nál pedig sajnos mégiscsak sátorba van behajtogatva a színpad, így a White Lies is kimaradt. Nem vállaltam a népnemzeti szaunát, mondom hogy a bazi öreg vagyok!

Már, hogy gyártassunk-e le belőle mondjuk 2-3000 darabot? Áruljuk, vérésre keressük magunkat...mindenki jól jár!

 

 

Arra speciel már nem emlékszem, hogy a 2005-ös LIVE8 vagy a 2007-es LiveEarth londoni helyszínén esett -e meg, hogy a Wembley-ben egyszer csak elment a hangosítás java, némi áramkimaradás miatt.
Míg folyt az előre be nem tervezett szerelés a háttérben a felbőszült tömeg csillapítására a szervezők egy huszárossal Ricky Gervais-t dobták be a mély vízbe. (Aki nem ismerné Ricky Gervais-t annak ajánlom figyelmébe az arcpirító the Office/A Hivatal című sorozat brit változatás)

Szóval! A tévés szerepléseiről és stand-up komádiás fellépéseiről híres művész nem esett kétségbe és néhány remek poén elsütésével és az alábbi ("Hivatalból" elhíresült) tánc bemutatásával hidalta át az ad hoc műsorkiesést. A közönség zabálta. Ricky mindent vitt.

 

Tavaly és persze minden évben a móka kedvéért az Óriási blog maroknyi stábja is elgondolkozik egy Nagyszínpados fellépés lehetőségén. Záporoznak a használhatóbbnál használhatóbb ötletek, a sziporkázó gegek. Rolo keveri a zenét, Zsenya egykezes fekvőtámaszokat nyom. Én halat főzök...A közönség őrjöng.

Egyéb ötlet? Te mit adnál elő?