Marge elolvasta, Rolo megnézte,íme a véleményünk:

Kezdjük a borítóval: Goerge Clooney mestersége címerével, hozzá illő komor arccal lépdel, a háttérben egy nő… Értem én a kiadó anyagi megfontolását, végül is most dől el, lefordítják-e a többi Martin Booth krimit is, vagy nem. Viszont ebben az esetben talán mégsem volt szerencsés a választás. Aki ugyanis ezek után pörgős akció- krimit vár, nagyot csalódik majd. Az amerikai leginkább azokhoz az önmegvalósítást külföldön kereső regényekhez hasonlít, amelyekkel tele a padlás. Ott volt ugye a Napsütötte Toszkána, az Ennivaló Itália, ezek még a jobbak közül valók. A sikeren felbuzdulva aztán egyre több egyre gyengébb utazgatós könyv jelent meg. Az amerikai egy kis változatosságot jelent annak, aki szereti a helyet, de megcsömörlött az átlagos „kiégett nyugati felfedezi Itáliát” művektől. Mert ez mégiscsak egy krimi.

Booth, úgy tűnik, valóban ismeri azt, amiről ír. A tájat, az embereket, a fegyvereket, az öregedő férfi gondjait. A könyvben nagyon szépek és hosszúak a tájleírások, az érdekes helyi népek, ételek bemutatásával. Lehet, hogy Az amerikai egyfajta szintézise akarna lenni Booth eddigi munkásságának, aki hosszú pályája során írt politikai krimit, útikönyvet, verset, mesét.

A főhős magányos ember, sok ráérő idővel. Végig komoly, helyenként hamis és torz morális, önigazoló, filozófiai fejtegetéseket folytat- önmagában. Ez érthető is, ha meggondoljuk, mivel keresi a kenyerét. Ha van erőssége a regénynek, akkor talán éppen itt találjuk meg. Signor Farfalla úgy lubickol minden földi jóban, hogy közben sosem kapcsol standby üzemmódba. A regény legelején tisztázza, hogy amit látunk, az bármikor véres tettek helyszíne lehet. (Bevallom, időnként ásítozva fohászkodtam, hogy valaki lőjje már le.) Ez az állandóan fennálló kettősség ad legalább némi feszültséget a regénynek.

Nem láttam a filmet, nem is nagyon tudom elképzelni, milyen lehet. Akciófilmhez kevés az akció, drámához kevés a dráma, az anyag leginkább egy lírai alkotásra elég, ehhez viszont a szerelmi, érzelmi szál gyenge. Csak türelmes olvasóknak, a nagyon intellektuális krimik kedvelőinek, illetve olaszrajongóknak ajánlom.

Fordította: Gellért Marcell. Athenaeum, 2010

Anton Corbijn  tehetséges fickó. Ahogy elhíresült zenés klipjei, fotói, albumborítói ( Metallica, Depeche Mode, U2 stb), úgy  első játékfilmje (Control-2007) is csúcsminőségű matériának bizonyult.Legendaként váltott üzemmódot (mint Növényi Norbert,juj ), így munkásságát érdemes árgus szemmel követni. Eddig legalább is ezt gondoltam.

Az Angliában egy ideje rendre listavezető  Martin Booth  hazánkban még viszonylag ismeretlen író. A The American-A Very Private Gentleman c. regényét kockázatos vállalás volt filmre vinni,a sok félrevezető jel ellenére szó sincs akciófilmről, legalább is hollywood-i értelemben véve semmiképp.

A George Clooney által megformált Jack (néha Edward), egy kiégett,pályáját lezáró bérgyilkos, aki egy skandináv meló végeztével egy festői olasz falucskában húzza meg magát svéd üldözői elől.

Ez kérem az alaphelyzet, és a film első 45 percében nem is mozdulunk ennél tovább. Jack mereng, pillangókról olvasgat (van is egy tetoválva a hátára), és a helyi pappal, Benedetto atyjával cimbizik, aki persze átlát a szitán. Az isten szolgája azonnal leveszi, hogy Mr. Pillangó nagyon szenved. Vívódik szegény,feltehetőleg sűrű múltja okán. Két kávé között hősünk azért becsajozik, Clara, a helyi prosti törzsvendégként kezeli, és a két törvényen kívüli ember közt idővel érzelmi szálak szövődnek. Mikorra a néző épp álomra hajtaná fejét, beköszönnek a svédek (sőt mások is),de komoly lökést ez sem ad a filmnek. Jack egyszerre paranoiás ,szerelmes, ráadásul a bűntudat is gyötri,ám ez mégis kevésnek tűnik egy igazi drámához. Corbijn nem színezte túl az alapanyagot, hosszú beállításai szépek ugyan, de a történet érdektelensége miatt a film első fele meglehetősen fárasztó.

Clooney nem sok instrukciót kaphatott, rosszkedvűen teszi a dolgát, a szépséges Violenta Placido  hatására képes ugyan némi érzelmet vinni a szerepébe,de összességében alakítása felejthető. A humor valahogy jobban áll neki, talán a Michael Clayton-ban játszott ennyire komor figurát,akkor meggyőzőbben ment. De igazából itt sem ő a ludas.

Az amerikai feltehetően jobban működik regényként,a rendező érezhetően megpróbálta adaptálni a leíró részeket is, ám valamiért mégsem kóser az egész. A purgatóriumban rekedt, fény felé igyekvő gyilkos történetének utolsó harmada sokat javít az összképen, a visszafogott, de rendkívül elegáns akciók,a fokozatosan kibomló karakterek hatására tűrhetően lábra kap a mozi.

Sajnos Az amerikai így sem lett jó film, az alkotói törekvések ellenére mélyebb tartalmú műnek sekély, érzelmi síkon szimpla darab, ráadásul művészieskedő mellékíze is van. Ez most nem jött össze, Mr. Corbijn.

Hazai bemutató : 2010. október 28. (Forgalmazó: Palace Pictures)

Oasis rajongók szíves figyelmébe ajánljuk, hogy Liam Gallagher új együttesének a Beady Eye-nak debütáló dala, a ’Bring the Bright Light’ november 10-től ingyenes letölthető. Hamarosan bakelit megjelenés, teljes album 2011-ben.

Mindig azt gondoltam annál nagyobb gáz nem lehet egy befutott popzenész életében, mint amikor bekerül a hajdanán sikeres kiadvány/hanglemez valamelyik bevásárlóközpont akciós kosarába, hogy aztán ott, a valamikor 3500-ért kínált anyag a megszégyenítő 99 forintos kategóriába kerüljön. (másutt 0,49€, netán ugyanennyi dollárban)

Persze ha zenész lennék nem is csinálnék ebből komolyabb belső gyötrődést, csak erősen koncentrálnék arra, hogy legyen valami, ami a felszínen tartja a nevemet. Egy jó ötlet, és minden megoldottnak látszik. Mondjuk felénekelnék néhány örökzöld "popslágert" a 30-as, 40-es évekből, minimum kétszer.

Rod Stewart például pont ezt teszi 2002 óta a The Great American Songbook sorozat keretében, jelzett időpont óta ötödik alkalommal. Csodálkozásra semmi ok, az alapanyagok tárháza szinte kifogyhatatlan, lesz miből válogatni a 18. részhez is. Az eltelt időben annyival színesedett a kép, hogy a pop sztenderdek közé 2006-ban egy rock válogatás (Still the Same... Great Rock Classics of Our Time), míg 2009-ben egy soul (Soulbook) gyűjtemény ékelődött be.

Nos, az októberben megjelent "The Great American Songbook V" -ról nagy bátorságra vallana kijelenteni, hogy pocsék. Sikeres, akár csak korábbi testvérei. Rod Stewart hangja rekedtes mint mindig, melyhez egészen jól illenek az eredetikhez képest némiképp felgyorsított tempójú nóták, Egyikre másikra már nem csak lassúzni, de valami gyorsabb táncot is érdemes lejteni, mégis van az egészben valami kivetni való.

Próbálok nem rosszul fogalmazni, nehogy valakit megsértsek:

Képzeljük el azt amikor bizonyos társaságokban rajtad kívül mindenki jó fej, bár te sem vagy rossz arc, de  bármennyire is igyekszel soha nem te viszed a prímet. Imádsz ilyen bulikba járni. Röpködnek a sziporkázóbbnál sziporkázóbb bemondások, a csapat szívtiprója hatosával veszi le a csajokat a lábáról, te meg csak figyel egy sarokban, netán jegyzetelsz is suttyomban. Aztán néhány év elteltével a társaság zöme kicserélődik, te meg előállsz a "nagy elődök" poénjaival. Nem csinálsz semmit, csak kicsit gyorsabban beszélsz, máshova teszed a vesszőket, kicsit több hatásszünetet hagysz a csattanók előtt, és a közönség zabál. Pedig...

"Teccik" érteni?

Persze erre szokták azt mondani, hogy jobb, mint az eredeti...Ugyan kérem: meg sem merem számolni, hogy az Under my skin-t hányszor állították már színpadra. Rod változatával együtt nyilván legalább 120-szor.

Mahasz listán 14.
Mexikóban 10.

Az általában surranópályán mozgolódó brooklyn-i The Walkmen októberben jelentette meg hatodik lemezét, a dalok elkészültének helyszínére célzó Lisbon címmel.

A megjelenés különösebben nem rázta meg a zenei világot (nem is szokta), de úgy vélem mindenképp szót érdemel, főleg érzelmi alapon. A zenekar 2004-es Bows+Arrows lemeze  kedvenc korongjaim közé tartozik.

A zenekar leginkább az indie-rock kasztba sorolható,annak is 30+ kategóriájába,érzelmes,elszállós dolgokkal foglalatoskodnak,az évek során kiforrott ,kétségkívül sajátos hangzással. A független szócska mindenképpen  jól jellemzi és megfogja a The Walkmen lényegét, melankólikus dallamaik, akusztikus megszólalás mellett tett hitvallásuk leválasztja őket a műfajon belül csordában járó zenekarok tömegeitől. Ha mindenképp térképen kéne megjeleníteni ,talán a The National és a The Strokes könyékére szúrnám a gombostűt.

Az új album a szokásosnál is érzelmesebb,belassultabb hangvételű, több helyen fúvósokkal megtámogatott (Stranded)bágyadt, lassú menetelés. A pattogósabb részeket nagyon eltalálták,az albumnyitó Juveniles slágeres,békés aurájú,erős szerzemény , az Angela Surf City pedig egy komplett szörf-rock dalocska,a műfaji elemek teljes tárházával. A Follow the Leader már trükkösebb felvétel, ez a 2 perces szösszenet  úgy szól mintha egy próbatermi zajongás udvarra szűrődését hallanánk, A sokakat irritáló hangszínen garázdálkodó  és szürreálisan hajlítgató Hamilton Lethauser frontember igazán kiélhette magát az All my great Designs és a While I Shovel in the Snow dalok kintornás világában, sajnos a néha túlságosan futóláncra eresztett nótafa széténekli az egyébként harmonikus melódiákat.

Nincsenek már a tarsolyban  a The Rat (2004) szintű szerzemények ,de  a szépséghibái ellenére a Lisbon príma lemez lett, igazán ösztönös, zsigerből kiformázott anyag.

Orwellről és Huxleyről biztosan tudható, hogy Zamjatyin köpönyegéből bújtak elő, de gyanús a többi nagy disztópia szerzője is. Nyugati kortársai ugyanis abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a téma legjelentősebb orosz regényét angolul már 1924-ben elolvashatták, ennek megfelelően kultusza ott előbb alakult ki, szakirodalma ma is nagyobb. Saját hazájából száműzték, műveit az egész szocialista blokkban betiltották, újabb orosz kiadására 1988-ig kellett várni. Nálunk először 1990-ben jelent meg a Mi.

A regény a 26. században játszódik, ahol az emberek a külvilágtól üvegfallal elzárva élnek. Nincs nevük, sem személyiségük, az állampolgárokat kódszámok jelölik. Napjaik, perceik, minden tevékenységük automatizálva van. A másságért kivégzés jár. Mindezt matematikai precizitással rendezték el a nagy Jótevő parancsára és az Egységes Állam vezetői szeretnék a nagyobb jót kiterjeszteni az Univerzum összes bolygójára. Főhősünk is a rendszer fenntartásán, terjesztésén dolgozik és jegyre szexel, mint mindenki más. Az ő naplóbejegyzésein keresztül egy hátborzongató falanszter képe bontakozik ki előttünk. Az eredetileg az Államot dicsőítő írások azonban kezdenek egyre személyesebbé, veszélyesebbé válni, amikor D-503 megismeri a Nőt, I-330-at, aki megmagyarázhatatlan szenvedélyt ébreszt benne. A szerelem hatására D-503 robotból lassan emberré válik, felfedezi az üvegbúrán kívüli életet, megismeri az Ellenállást, hiszen ahol diktatúra van, ott előbb vagy utóbb kitör a forradalom.

Zamjatyin megalkotta a technicizált Állam vízióját, ahol az egyes ember nem számít, a racionalitás mindenekfelett áll, boldogság és szabadság egymást kizáró fogalmak. Nincs szükség lélekre, kultúrára, véleményre, szabadságra.

Mintha megjósolta volna a kibontakozó sztálini diktatúra őrületét, képei fájdalmasan realisztikusak. Olyan helyen folytatott kényszerű előtanulmányokat, aminél jobbat aligha találhatott volna. Mielőtt végleg száműzték a Szovjetunióból, kétszer is ült börtönben, egyszer a cár, másodszor a bolsevikok ítélték el. (Mindkét alkalommal ugyanabba a börtönbe, annak 112-es cellájába zárták, ennek emléket is állít a Miben.)

Orwell, Huxley, Bradbury regényeivel szemben, a naplóformának is köszönhetően a Mi cselekménye helyenként nehézkes, darabos, a lelki tusa alapos ábrázolásával. El is kerülte a megfilmesítést. Eizenstein próbálkozott vele, Üvegház címmel, de néhány vázlatnál és makettnél nem jutott tovább, mert a szatírának szánt filmtervet a Paramount elutasította.

Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy a Mivel kezdődött a világ modern elembertelenedésének folyamatát bemutató rémálmok sora, amely a ma olyan népszerű poszt- apokaliptikus mozikban az emberiség teljes pusztulásának ábrázolásával ér véget.

A Mi végkicsengése szkeptikus, a diktatúrák és lázadások, majd újra diktatúrába merevedő forradalmak örök körforgásában vergődő emberiség jövőképe nem éppen szívderítő gondolat.

Zamjatyin műve azonban több mint politikai parabola. Időtlen alkotás, tele ősi és keresztény szimbólumokkal, jó adag természettudománnyal, bölcs humorral, a nagy elődök, mindenekelőtt Dosztojevszkij szellemével. Mindezt áthatja az a megfoghatatlan valami, amit orosz léleknek neveznek. Aki szereti a matematikát, az apokaliptikus- utópisztikus irodalmat, az orosz irodalmat, a nagy lélektani kérdéseket boncolgató könyveket, és a megrázó szerelmi történeteket, annak mindenképpen ajánlott olvasmány. A témában alapmű.

“–  Hát nem érted, hogy az, amit kiötöltetek, forradalom?

– Igen, forradalom! Miért lenne képtelenség?

– Azért, mert forradalom nem lehet. Mert – ezt nem te, ezt én mondom – a mi forradalmunk volt az utolsó. S többé semmiféle forradalom nem lehetséges. Ezt mindenki tudja...

– Kedvesem: te matematikus vagy. Tehát: nevezd meg nekem az utolsó számot!

– Én... nem értem: miféle utolsó?

– Nos, az utolsót, a legfelsőt, a legnagyobbat.

– Hiszen ez képtelenség. Ha a számok sorozata végtelen, hogyan akarhatsz utolsót?

– Akkor te miféle utolsó forradalmat akarsz?”