Az általában surranópályán mozgolódó brooklyn-i The Walkmen októberben jelentette meg hatodik lemezét, a dalok elkészültének helyszínére célzó Lisbon címmel.

A megjelenés különösebben nem rázta meg a zenei világot (nem is szokta), de úgy vélem mindenképp szót érdemel, főleg érzelmi alapon. A zenekar 2004-es Bows+Arrows lemeze  kedvenc korongjaim közé tartozik.

A zenekar leginkább az indie-rock kasztba sorolható,annak is 30+ kategóriájába,érzelmes,elszállós dolgokkal foglalatoskodnak,az évek során kiforrott ,kétségkívül sajátos hangzással. A független szócska mindenképpen  jól jellemzi és megfogja a The Walkmen lényegét, melankólikus dallamaik, akusztikus megszólalás mellett tett hitvallásuk leválasztja őket a műfajon belül csordában járó zenekarok tömegeitől. Ha mindenképp térképen kéne megjeleníteni ,talán a The National és a The Strokes könyékére szúrnám a gombostűt.

Az új album a szokásosnál is érzelmesebb,belassultabb hangvételű, több helyen fúvósokkal megtámogatott (Stranded)bágyadt, lassú menetelés. A pattogósabb részeket nagyon eltalálták,az albumnyitó Juveniles slágeres,békés aurájú,erős szerzemény , az Angela Surf City pedig egy komplett szörf-rock dalocska,a műfaji elemek teljes tárházával. A Follow the Leader már trükkösebb felvétel, ez a 2 perces szösszenet  úgy szól mintha egy próbatermi zajongás udvarra szűrődését hallanánk, A sokakat irritáló hangszínen garázdálkodó  és szürreálisan hajlítgató Hamilton Lethauser frontember igazán kiélhette magát az All my great Designs és a While I Shovel in the Snow dalok kintornás világában, sajnos a néha túlságosan futóláncra eresztett nótafa széténekli az egyébként harmonikus melódiákat.

Nincsenek már a tarsolyban  a The Rat (2004) szintű szerzemények ,de  a szépséghibái ellenére a Lisbon príma lemez lett, igazán ösztönös, zsigerből kiformázott anyag.