Az utóbbi idők leghitelesebb post-punk csapata,a világ egyik legdrágább városából, Koppenhágából érkezik, korhatáros filmet is csak pár hónapja nézhetnek, ám drámai rövidségű albumuk a műfaj legszebb korszakát idézi.

A dán ördögfiókák műfajmentő időzítéssel érkeztek a piacra,az album megjelenését követően már az USA-ban turnéztak, az amerikai koncertek beszédes fotóit elnézve a Picthfork független zenei magazin által felkarolt gyerkőcök komoly bevetést hajtottak végre,a szakközépiskolás külső, úgy tűnik veszélyes kis szörnyetegeket takar.

Az Iceage zajongását leginkább a Warsaw (pre-Joy Division) hangzásához lehet hasonlítani, a koszos, demószerű maszatolás alól ugyanakkor komplex szerzemények kerülnek elő,pazar módon sikoltozható refrénekkel,néhol erőteljes riffekkel,vaskos, hard-core-ba csapkodó zúzásokkal

Az egyszerű, pankos szögelésben remek gitártémák cikáznak,a monoton ének gyors és megkapó dallamokat ereget. A nagy elődök influenciái ellenére  az Iceage nagy erénye az autentikus ,merész garázshangzás, a zenekar átlagéletkorát nézve (18,5) itt ritkán hallott ösztönzenéről lehet csak szó.

A lemez legjobb dalai a Broken Bone, a White Rune és a Remember tőről metszett punk dalok,rövid hatótávolságú, polírozatlan gyöngyszemek.

A New Brigade 20 perc imádnivaló vadulás,manírok és pózok nélkül.

Ritka kincs ez 2011-ben.

 Hangverseny a Munoz Gym-ben

Nem szabad elhamarkodottan ítélni. Ha például egy történet úgy kezdődik, hogy egy tízéves kisfiút az anyja magára hagy egy idegen országban, pénz, ismerősök és búcsú nélkül, arról az anyáról csúnya szavak jutnak eszünkbe.

De tegyük fel, hogy Afganisztánban járunk, valamikor napjainkban. A kisfiút az anyja már évek óta rejtegeti egy krumpliveremben, mert a tálibok kalasnyikovokkal keresik, hogy bevasalják rajta halott apja adósságát (vagyis eladják rabszolgának). A fiú növekszik, de az öccse is, és ketten már nem férnek el a veremben, így aztán az anya átcsempészi Pakisztánba, ellátja három jó tanáccsal, aztán éjjel visszaszökik a határon két kisebb gyerekéhez.

Innentől kezdve a nyugati olvasóban felmerülnek lehetőségek, hiszen olvastunk és hallottunk már sok hasonló történetet. Tisztában vagyunk vele, hogy ebben a világban a gyerekekre minden sarkon pszichopaták, pedofilok és szervkereskedők leselkednek. Csakhogy ez a könyv más. Nem fikció, hanem valóban megtörtént eset, amit a húszéves fiatalember mondott tollba Fabio Geda pedagógusnak. Miközben menekültek tűnnek el, őrülnek meg vagy halnak meg körülötte, Eniat útját mindig a megfelelő pillanatban keresztezik jó emberek, visszaadva ezzel egy kicsit az olvasó emberiségbe vetett hitét.

Szenvedni ugyan sokat szenved, testileg, lelkileg egyaránt. De ahogy ezt elmeséli, az a nagy adag bölcsesség és derű olyan magával ragadó, hogy ez a kis könyv kilóg az ún. igaz történeteket elmesélő rémregények közül. A frappáns, sokszor nagyon humoros hasonlatok sokasága, az a természetesség, minden pátosz nélküli tárgyilagosság, ahogy elmeséli a dolgokat, sokban emlékeztet az Egy gésa emlékirataira, vagy a Pi életére.

Enaiatollah Akbari elhatározza, hogy nem hal meg, és eljut egy olyan országba, ahol emberhez méltó körülmények között élhet. Végig ez a cél lebeg a szeme előtt, „mint szamár előtt a répa”. Emellett már nincsenek nagy igényei. Első helyen szerepel, hogy iskolába járhasson. Ez végig nagyon fontos számára, az egész könyvet áthatja az iskola utáni sóvárgás. Miután a család hiányát igyekszik kiölni magából, hiszen különben nem tudna életben maradni, az iskola lesz a rendezett gyerekkor szimbóluma. Aztán szeretne egy karórát, esetleg farmernadrágot. Dolgozik bazárban, építkezésen, teázóban, napi tizennégy órát, néha többet. Megtanul cirka nyolc- tíz nyelvet és dialektust. Közben gyalog, kamionban, buszon, gumicsónakon, hajón menekülve lassan, de biztosan halad nyugat felé. Időről időre visszatoloncolják, ilyenkor minden megmaradt pénzét felhasználva újra elindul előre. Öt évébe telik, hogy eljusson Afganisztánból Olaszországba.

A regény, vagy útinapló vegyes érzéseket kelthet az olvasóban az egymás iránti felelősségről, toleranciáról, a békében és jólétben élők kiváltságairól. Mind tartalmát, mind terjedelmét tekintve alkalmas pedagógiai célú felhasználásra. Nemcsak iskolásoknak.

„Húsz, talán harminc fegyveres tálib ugrott ki a kocsikból. Mind kiszálltak, majd ugyanaz a férfi, aki már járt nálunk, berontott a terembe, és a tanárunk elé lépett: Megmondtuk, hogy zárd be az iskolát! De te nem hallgattál ránk. Ezért ma mi tanítjuk meg nektek a leckét.

Az iskola tágas épület volt, és mi, gyerekek, sokan voltunk, talán több mint kétszázan. Évekkel korábban a szüleink építették fel az iskolát, minden család napokat dolgozott, ki-ki ott segített, ahol tudott, tetőt ácsoltak, vagy az ablakokat fedték be, hogy ne fújjon be a szél, s télen is lehessen órákat tartani – bár persze a szél ellen nemigen lehetett védekezni: minduntalan letépte a felakasztott lepleket. Az iskolában több osztály, és egy igazgató is volt.

A tálibok mindannyiunkat, gyerekeket és felnőtteket, kiparancsoltak az épületből. Felszólítottak minket, hogy álljunk körbe, elöl a gyerekek – mert mi alacsonyabbak voltunk –, hátul a felnőttek. Aztán a kör közepére állították a tanítónkat és az igazgatót. Az igazgató a zakója hajtókáját szorította, mintha szét akarta volna szakítani az anyagot, sírt, és jobbra-balra tekingetett, mintha keresne valamit, s nem találná. A tanítónk ellenben csöndesen állt, mint ahogyan szokott, leeresztett karokkal, szeme nyitva volt, ám valahová befelé nézett; emlékszem, szelíd tekintetével mindenkitől elbúcsúzott.

Bá omidi didár, gyerekek, mondta. Még találkozunk.

Lelőtték őket. Ott, mindannyiunk szeme láttára.

Attól a naptól kezdve zárva volt az iskola, de az élet iskola nélkül olyan, akár a hamu.”

Athenaeum, 2011, Gyimesi Kinga

Láttunk pár nagyágyút a Szigeten,apránként  el is meséljük milyen volt. Egy ilyen monstre eseményről azonban átfogó beszámolót írni rendkívül nehéz,a bandába verődős "szigetezés" nem feltétlenül a koncertek teljes átéléséről szól ,és ahogy az lenni szokott több esetben is borult a program,de azért a komolyabb előzetes bekarikázásokat igyekeztük behúzni.

Az átható alkohol,izzadság és endorfin szagot eregető, boldogan viháncoló emberhegyek nem igazán passzolnak az Interpol öltönyös,hűvös,mélabús világához,Banks-ék első hazai fellépése ezen  hangulati kettőségben telt,és bármennyire a leginkább várt fellépés volt az idei Sziget fesztiválon, a nagy mutatvány finoman szólva is elmaradt. Kedvező leosztásnak tűnt,hogy a New York-i art-rock elegáns képviselői az első napon lépnek fel,amikor még nincs lumbágó,bedurrant torok vagy rakoncátlankodó bélrendszer,a kellemes időjárás és a nagy számban összeverődött ismerős klikk is adott volt.Az általunk felvezetésnek szánt, román illetőségű The Mono Jacks remek módon felizgatta fantáziánkat ,az Európa színpadon fellépő feszes indie- rock csapat még egy CD-t is hozzánk vágott a színpadról.,melyet kedvesem lábbal vet le,Lionel Messi-t megidéző mozdulattal.

Tudtuk a dolgunk,irány a Main Stage.

 Az Interpol pedig becsülettel ügykezelt, de a színházi díszletekhez inkább passzoló dalok egész egyszerűen nem működnek vehemens,zajos légkörben. Bár ismerünk olyan kompániát aki tokától bokáig „beöltönyözve” is elengedi magát egy rockfesztivál nagyszínpadán,de a legtöbb csapat jelmezként viseli az Armanit,míg az Interpolnak ez a bőre.

A legtöbbet a legutóbbi albumról kaptunk,7 dalt pontosan,de a megelőző 3 lemez legjobbjai is sorra kerültek,a Say Hello to The Angels,a Narc, a C’mere,az Evil,a Heinrich Manouver, és természetesen a Slow Hands.

Paul Banks rezignált,szenvtelen előadásmódja is az Interpol stílus része,és őszintén szólva viszonylag furán is hatna egy hangfalakról ugráló „hájvzos” változat,de jót tett volna,ha a koncert második felére kissé felengedő jégburok előbb válik le a zenekarról. Amikor már beszélővizonyba kerültünk,megkaptuk,hogy szép a város, és hogy nagyon örülnek,de sok duma nem volt, nyilván nem ezért "fizetjük" őket.

Fontos és vérprofi zenekart láttunk végre Budapesten,korrekt,ám izgalommentes másfél órában, és a meglepően jó hangosítás ellenére is sajnálhatjuk,hogy nem MŰPÁ-ban,hanem a SZIGET Nagyszínpadon találkozhattunk velük.

Ja és -1 pont, mert nem volt a Mammoth!

videóért köszönet ZubKulturának

Kb. 25 éve, Boglárlellén volt szerencsém egy olyan eső áztatta szabadtéri Edda koncerten részt venni, ahol a zenekaron kívül a közönség, talán a rossz idő miatt, nem volt több 50 főnél.

Patakyék becsületére váljék, hogy dacolva az elemekkel és az érdektelenséggel lenyomták a koncertet. Akkor persze még se ők, se mi nem sejtettük, hogy a zenekar munkásságába ilyen bakik is becsúsznak majd, netán egy idő után baki lesz az egész zenekar.

Megint egy könyv, amit azóta szeretnék elolvasni, amióta megláttam a könyvesboltban. A szigorú fekete borító, rajta a gyönyörű El Greco festmény vonzza a tekintetet, a cím is ígéretes. Nem is csalódtam, A szmirnai boszorkányok a nyár egyik legkellemesebb könyvélménye volt.

A történet egyszerű. A 19. századi szmirnában a nők számára a jólét és felemelkedés egyetlen lehetősége a jó házasság. Itt játszódik Meimaridi regénye, amelyben különböző női sorsokat mutat be, egy közös vonással. Minden nő gazdag férjet akar fogni magának, a lányának, családtagjainak. Minden egyéb törekvést végső soron ez az egy határoz meg. A férfiak árnyékában van egyedül esélyük a nőknek, hogy pénzre és hatalomra tegyenek szert. Csak ki kell választani és megszerezni a megfelelő férjjelöltet. A szmirnai boszorkányok hasznos kézikönyv pasifogó és megtartó praktikákkal.

A női vonzerő lényegében három alappilléren nyugszik. Első a szépség. A korabeli szmirnai nők nem sokban különböztek mai társaiktól, mindent megtettek, hogy vonzóak legyenek, és azok is maradjanak. A szépségszalonban ránctalanító krémek, feszesítő masszázs, parfümök, afrodiziákumok és felsorolni is nehéz lenne, mi minden állt rendelkezésükre, hogy elcsavarják a férfiak fejét. Ehhez jön a megfelelő időben kigombolt blúz, felhúzott szoknya, egy ájulás a kiszemelt karjai közé- és a siker garantált.

A második elengedhetetlen kellék a konyhaművészet. A férfiak akkor is szerették a hasukat, és a nők számtalan finom fogással igyekezték elérni, hogy ha egyszer az ő főztjüket megkóstolta, ne is akarjon máshová menni. (A sok izgalmas görög és török étel hallatán mi is kedvet kapunk köftét vagy éppen baklavát készíteni.) A harmadik fontos tulajdonság a nőben az esze. Buta nő ritkán tud magához láncolni egy férfit, de ha okos, akár egy kevésbé vonzó nő is ellenállhatatlan lehet. Az okos nő segíti a férjét a munkában, tudja, mikor mire vágyik a ház ura, a kiszivárgott vagy ellopott információval ügyesen kereskedik, hogy végül mindent a saját javára fordítson. Szóval, ha egy nőben egyesül ez a három tulajdonság, máris nyert ügye van, és minden férfit megszerezhet, akit csak akar. Régi igazságok ezek, amelyeket jó néha feleleveníteni.

A negyedik praktikára, a boszorkányságra akkor van szükség, ha az előző három közül egy hiányzik, esetleg kicsit meg kell támogatni. Katina, a könyv hősnője például csúnya és szegény, így aztán esélye a jó házasságra nem éppen kedvező. De anyjával megismerik Attartot, a török varázslónőt, és innentől kezdve szinte semmi sincs, ami útjukba állhatna. Az egyszobás kunyhóból eljutnak Szmirna legragyogóbb palotájába, miközben Katina elfogyaszt öt férjet, kitanulja a kereskedelem és politika alapjait, művelt és irigyelt nagyasszonnyá válik.

A történetet könnyű lenne elintézni azzal, hogy sikerének titka a varázslatban rejlik. Hiszen minden nagy karrier hátterében áll egy bizonyos különleges tényező, mint a szerencse („Jó időben voltam jó helyen.”), vagy egy adag zsiványság („Csak az első millióról ne kérdezzenek.”). Katina esetében a varázslat kell ahhoz, hogy 18 évesen a csúf és nincstelen bevándorló megszerezze első férjét, a gazdag dohánykereskedő jóképű fiát. Ez azonban nem lenne elég ahhoz, hogy ilyen gyorsan ilyen magasra törjön. Katina végtelenül eltökélt. Hisz saját magában, és mellette áll az anyja, aki legalább ilyen határozott. Ösztönös érzéke van a kereskedelemhez, tudja, hogyan lehet kukacos fügéből, dohos dohányból pénzt csinálni. Kihasznál minden alkalmat, hogy új dolgokat tanuljon, legyen az a francia nyelv, a választékos modor vagy egy népszerű kártyajáték. Képes mások titkait kifürkészni, és a megfelelő időben felhasználni a tudást. Mindenekelőtt pedig kész áldozatokat hozni. Mire jól megismerjük Katinát, megerősödik bennünk az érzés, hogy ez a nő minden mágia nélkül is elérte volna, amire vágyott, ha nem is ilyen gyorsan. Miközben a történelem viharai ide- oda dobálják, Katina szilárdan áll a lábán, szép kort ér meg, és csak a történet végén tudjuk meg, mi is volt az, amit valójában feláldozott a siker érdekében, és megérte-e megtenni.

A szmirnai boszorkányok egzotikus mese, életszagú korrajz, szerelmes történet, karrier tanácsadó, egyszerre humoros és izgalmas. Ha nem tántorít el az ide- oda ugráló történetmesélés, vagy a sok kacifántos görög név, kellemes nyári kikapcsolódást nyújt. Megajándékoz minket azzal a jóleső bizonyossággal, hogy a világot a nők uralják. Szinte kínálja magát a megfilmesítésre, Görögországban sorozatot forgattak belőle.

„- Emlékszel egyáltalán Katina nénédre?

– Persze, hogy emlékszem.

– Csak azért kérdem, mert nagyon kicsi voltál, amikor meghalt.

– Mit mondott neked, mit csináljak ezekkel?

– Azt mondta: „Ő tudja majd.”

– Én tudom?!

– Igen.

– Mit tudok?

– Tudom is én – kortyolt bele a kávéjába. – Tudod, Maria, néha, amikor rád nézek, mintha csak őt látnám magam előtt. Különösen itt, az aiginai házában.

– Hasonlítunk?

– Ugyan, dehogy. Akár a nappal és az éjszaka. Ő csúnya volt.

– Nagyon csúnya. Valóban, igazad van.

– Mégis – húzta ki magát büszkén – öt férfit sikerült meghódítania. Jobbnál jobbakat, szebbnél szebbeket, gazdagabbnál gazdagabbakat.

– Nahát! Mesélj! Hogy csinálta a bestia? Mi bezzeg csak kínlódunk velük…

Anya ujjával a ládára mutatott, és jelentőségteljesen mosolygott.

Este újraolvastam a szövegeket. Bizonyára boszorkánykódexek voltak. Ezt hogyhogy nem láttam korábban? Egy kis notesz is volt köztük, tele jegyzetekkel. Mintha egy naptár lett volna. Végre valami érthető. Szénporral írták. Attart anya azt mondta… Attart anya azt parancsolta… Valamivel lejjebb pedig ez állt: 1891. március 28.

– Hogy hívták az édesanyját?

– Eftalia. Édesanyám nagynénje volt.

Ha elkezdte volna sorolni a rokonságot, sosem ért volna véget a beszélgetés.

– Katinának nem volt gyereke?

– Egy lánya volt, Olga.

– Miért nem rá hagyta az írásokat helyettem?

Válasz helyett anyám megkérdezte, telefonáltam-e az anyósomnak, hogy megkérdezzem, hogy van a lányom.

A kis noteszben tovább lapozva a mágia világa elevenedett meg előttem. Az iromány a boszorkányokat néhol mágusnak, máshol megvilágosultnak vagy az írás őrzőjének nevezte. Lehetséges, hogy mindegyik mást-mást jelent? Talán valamiféle hierarchia volt köztük. Kinyitottam a kulcsos könyvet. Minden aranyszínnel írt név mellé egy különös formájú nap volt rajzolva, amely végtelen fényt árasztott. A fénysugarak mellett búza és egy fordított háromszög állt.

A noteszt magammal vittem az ágyba. Meggyújtottam a kislámpát, és olvasni kezdtem. Már megint a fordított háromszög. Itt meg is magyarázza. Még jó, hogy van ez a kis notesz. Ez Attart szimbóluma. „Attart anya…” Erősen kellett törnöm a fejem. Mintha ez a név mondana nekem valamit. Egy fekete ruhás női alak ötlött fel az eszemben. Anya bekente a nyakát éjszakai krémmel, és odajött hozzám.

– Ma Sztavrosz napja van, nem olvasunk.

Gondolat, 2011, Hargitai Nóra