Freddie Mercury születésnapja alkalmából szerdáig nézhető a legendás Wembley-s Queen koncert alant:

Megint lehet mondani, hogy akkor itt a törlesztés ideje.

A svéd válogatott az utóbbi közel tíz évben gyakori ellenfele volt a mieinknek, a 2004-es Eb, valamint a 2006-os és a 2010-es vb selejtezőjében is egy csoportba sorsolták a két csapatot.

Sajnos a közelmúlt statisztikái számunkra igen kedvezőtlenek, a legutóbbi hat mérkőzést elvesztettünk a skandinávokkal szemben, ráadásul utoljára 2002-ben szereztünk pontot.

Na majd holnap! Odaverünk!

Tipp?

Megint lehet mondani, hogy akkor itt a törlesztés ideje.

A svéd válogatott az utóbbi közel tíz évben gyakori ellenfele volt a mieinknek, a 2004-es Eb, valamint a 2006-os és a 2010-es vb selejtezőjében is egy csoportba sorsolták a két csapatot.

Sajnos a közelmúlt statisztikái számunkra igen kedvezőtlenek, a legutóbbi hat mérkőzést elvesztettünk a skandinávokkal szemben, ráadásul utoljára 2002-ben szereztünk pontot.

Na majd holnap! Odaverünk!

Tipp?

A témában szakértő Woody Allen is megmondta, hogy a halál az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkozni kell. Azt is megtanultuk tőle, hogy egy jó pszichiáter nélkül kibírhatatlan az élet minden középosztálybeli amerikai számára.

Julius Hertzfeld, a könyv főszereplője ismert pszichiáter, átlag 100 dolláros óradíjjal. Két felnőtt gyerek apja, egyedül él egy Golden Gate-re néző luxuslakásban, ahol jól menő magánpraxisát is működteti. A másik szereplő Philip, egy kliens a múltból, akit annak idején háromévnyi (és húszezer dollárnyi) terápia sem volt képes kigyógyítani beteges szexfüggéséből. Van még egy fontos szereplője a könyvnek, Arthur Schopenhauer és az ő pesszimista filozófiája. Julius megtudja, hogy haldoklik és kb. egy éve van hátra. A kezdeti keserű duhajkodás után (öreg pipa elővesz, egyszerre 2 kávé a Starbucksban!) lecsillapodik, és lelkiismeretes orvosként eszébe jut a beteg, akin nem tudott segíteni. Felkeresi, hátha választ kap szorongató kérdéseire. A találkozás azonban cseppet sem megnyugtató. A visszavonulását tervező mester szembesül azzal, hogy sikertelen, félbehagyott tanításának alanyát elcsábította a sötét oldal, ez esetben Schopenhauer szelleme. A fondorlatos Julius megmaradt egy évét arra áldozza, hogy harcba szálljon egykori tanítványa lelkéért.

Egyszerű kelet-európaiként mindig szkeptikusan és irigykedve figyeltem ezt a terápia, csoportterápia dolgot. Emberek azért fizetnek vagyonokat, hogy egy vagy több vadidegennek kiteregessék a magánéleti problémáikat, sírjanak és ölelgessék egymást? Mindig azt gondoltam, hogy erre vannak a barátok, családtagok. Ma már árnyaltabban látom a dolgot, tudom, hogy bizonyos esetekben valóban szükséges lehet egy szakértő vezetése, sőt, időközben rájöttem, hogy tudtomon kívül évek óta a biblioterápia „áldozata” vagyok magam is. A Schopenhauer-terápia azért is szerepelt a listámon, hátha közelebb kerülök a témához.

A hírverések alapján az Aranyketrechez, vagy a Száll a kakukkhoz hasonló könyvre számítottam. Egy regénytől, amit egy híres terapeuta írt a munkájáról, elvárható lett volna, hogy a laikusok számára részletesen bemutatja a terápiás kezeléseket, a betegeket, módszereket. Yolam meg is próbálja, de sajnos a csoportban zajló folyamatok és a szereplők kidolgozása elnagyolt, a végkifejlet kiszámítható. Aki hozzám hasonlóan tudatlan a témában, ne Yolam könyvével kezdje az ismerkedést, mert egy péntek esti sörözés a haverokkal mélyebb lelki élményt nyújt, mint ezek a beszélgetések. A csoportterápia alatt zajló párbeszédek inkább paródiának tűnnek. A szabályok kínos betartatása, a kiszámítható precizitás, amivel Julius levezényli a szigorúan 60 perceket, sokszor felidézte bennem a fent említett mű Ratched nővérét.

A tagok sztereotípiává redukálódnak, mindenki egy- egy pszichológiai eset megtestesítője. Van egy primitív, tetovált asztalos, aki agresszív, műveletlen, de arany szíve van. Van önbizalomhiányos gyerekorvos, feleségétől folyton válni akaró bankár. Ami a nőket illeti, van a csinos nő, a közepesen csinos és a csúnya. Maga Julius ábrázolása is pont ilyen kevéssé árnyalt. Látjuk, amint az élet edzette zsidó fiúból szerető férj és apa, elismert professzor, diétázó, kocogó hatvanas, vagyis sikeres amerikai lesz. Gyerekei és öt unokája állítólag mindennél fontosabbak számára, de róluk ezen kívül többet nem hallunk a könyvben. Elejt ugyan néhány megjegyzést arról, hogy sosem vállalt rizikós ügyet, (ez meg is magyarázza szakmai hírnevét, és azt is, miért jut eszébe húsz év múltán éppen Philip), megtudjuk, hogy aktív korszakában minden kínálkozó nővérkét lefektetett az ügyeletes szobában, de ez a maximum, amit a negatív oldalra írhatunk.

Sok lehetőség lenne a regényben, amitől átbillenhetne az igazán jó kategóriába, de ezeket a szerző kiaknázatlanul hagyja. Beleveszi viszont a ma szinte kötelező indiai önsegítő körutat, hiszen Pam, a csoport domináns nőtagja meglátogat egy asramot, ahol egy hónapig, némán meditálva próbálja saját gondját megoldani. Miután ez nem megy, visszatér a csoportba, ahol két éve szintén nem sikerül megoldani a problémáit, de legalább jókat beszélgetnek.

Yolam szépen keveri a mélységet és a felszínességet, amitől még ismertebb és gazdagabb pszichiáter lett, a könyv pedig egy szórakoztató, könnyű olvasmány. A legjobb részek, (és ezek tényleg jók) ahol gyorstalpaló kurzusként részletesen megismerhetjük Schopenhauer életét. Filozófiáját már kissé elnagyoltan, a jó cél érdekében megvágva. A komor filozófus, mint valami sith nagymester, megtestesíti a gonoszt, szemben a legszentebb amerikai emberi értékekkel, mint az állandósult optimizmus, feltétlen felebaráti szeretet, szerelem, empátia, összetartozás stb… Aki egy pillanatra is csügged, az áldozatul esett.

Álljon itt egy részlet a könyvből. Az előzményben Gill elmondja, hogy végre elhagyta a feleségét.

„ Gill kimerülten hátradőlt foteljében.
A többiek – Tony, Rebecca, Bonnie és Stuart – szinte kórusban biztatták: „Helyes, ez az, Gill! Na végre! Végre a sarkadra álltál!”
– A mindenit! Ez aztán a nagy lépés! – szólt Tony. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre elszakítod magad attól a ribanctól!
– Ha nincs hol aludnod – mondta Bonnie, idegesen futtatva ujjait göndör barna haján, és kényelmetlenül igazgatva úszószemüveg formájú, sárga tónusú szemüvegét –, van egy vendégszobám. Ne aggódj, biztonságos! – tette hozzá kuncogva –, túl öreg vagyok hozzád, és a lányom is otthon van.
Julius nem örült túlságosan a csoport erőteljes nyomulásának (túl sok embert látott már kiesni, mert úgy érezték, nem tudják teljesíteni a csoport elvárásait), ezért közbeavatkozott.
– Komoly támogatást kaptál a csoporttól, Gill. Milyen érzés?
– Nagyon jó. Csak éppen… senkinek nem szeretnék csalódást okozni. Ez az egész olyan gyorsan történt, és mindez csak ma reggel!… Nagyon bizonytalan vagyok és ingatag… nem tudom, mit csináljak.
– Úgy érted – mondta Julius –, nem szeretnéd, ha mostantól a feleséged utasításai helyett a csoport utasításait kellene követned?
– Igen. Azt hiszem, igen. Értem, mire gondolsz. Igaz. De azért nem olyan egyszerű… Én tényleg akarom ezt, tényleg szükségem van a csoport biztatására… hálás vagyok érte, és némi irányításra is szükségem van, mert lehet, hogy életem fordulópontjához érkeztem. Szóval mindenki mondott valamit, csak te nem, Julius. És Philip, igaz?
Philip bólintott.
– Philip semmit nem tud a helyzetemről, de te a részleteket is ismered, Julius – mondta Gill, és szembefordult Juliusszal. – Mi a véleményed? Szerinted mit kéne tennem?
Julius akaratlanul is összerezzent, és nagyon remélte, hogy ezt senki nem vette észre. A legtöbb terapeutához hasonlóan ő is utálta ezt a kérdést. Érezte, hogy közeleg a „Menj a francba akkor is, ha igen, akkor is, ha nem!” típusú konfliktus.
– Nem fogsz örülni a válaszomnak, Gill, de tessék: nem mondhatom meg neked, mit csinálj. Ez a te életed, a te döntésed és a te feladatod, nem az enyém. Az egyik cél, amiért itt vagy ebben a csoportban, az éppen az, hogy megtanulj bízni a saját ítélőképességedben. Mindaz, amit rólad és a házasságodról tudok, rajtad keresztül jutott el hozzám, és a te értelmezésed szükségképpen, akaratod ellenére is elfogult. Én csupán abban segíthetlek, hogy jobban összpontosíts a saját szerepedre, amely ebbe a kutyaszorítóba juttatott. Rose-t nem érthetjük, és főleg nem változtathatjuk meg. Itt te vagy fontos, a te érzéseid és gondolataid számítanak, mivel egyedül azokat vagy képes megváltoztatni.
Nagy csend borult a csoportra. Juliusnak igaza volt: Gillnek nem tetszett a válasz, de a csoport többi tagjának sem.”

Park Könyvkiadó, 2010, Résch Éva

A témában szakértő Woody Allen is megmondta, hogy a halál az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkozni kell. Azt is megtanultuk tőle, hogy egy jó pszichiáter nélkül kibírhatatlan az élet minden középosztálybeli amerikai számára.

Julius Hertzfeld, a könyv főszereplője ismert pszichiáter, átlag 100 dolláros óradíjjal. Két felnőtt gyerek apja, egyedül él egy Golden Gate-re néző luxuslakásban, ahol jól menő magánpraxisát is működteti. A másik szereplő Philip, egy kliens a múltból, akit annak idején háromévnyi (és húszezer dollárnyi) terápia sem volt képes kigyógyítani beteges szexfüggéséből. Van még egy fontos szereplője a könyvnek, Arthur Schopenhauer és az ő pesszimista filozófiája. Julius megtudja, hogy haldoklik és kb. egy éve van hátra. A kezdeti keserű duhajkodás után (öreg pipa elővesz, egyszerre 2 kávé a Starbucksban!) lecsillapodik, és lelkiismeretes orvosként eszébe jut a beteg, akin nem tudott segíteni. Felkeresi, hátha választ kap szorongató kérdéseire. A találkozás azonban cseppet sem megnyugtató. A visszavonulását tervező mester szembesül azzal, hogy sikertelen, félbehagyott tanításának alanyát elcsábította a sötét oldal, ez esetben Schopenhauer szelleme. A fondorlatos Julius megmaradt egy évét arra áldozza, hogy harcba szálljon egykori tanítványa lelkéért.

Egyszerű kelet-európaiként mindig szkeptikusan és irigykedve figyeltem ezt a terápia, csoportterápia dolgot. Emberek azért fizetnek vagyonokat, hogy egy vagy több vadidegennek kiteregessék a magánéleti problémáikat, sírjanak és ölelgessék egymást? Mindig azt gondoltam, hogy erre vannak a barátok, családtagok. Ma már árnyaltabban látom a dolgot, tudom, hogy bizonyos esetekben valóban szükséges lehet egy szakértő vezetése, sőt, időközben rájöttem, hogy tudtomon kívül évek óta a biblioterápia „áldozata” vagyok magam is. A Schopenhauer-terápia azért is szerepelt a listámon, hátha közelebb kerülök a témához.

A hírverések alapján az Aranyketrechez, vagy a Száll a kakukkhoz hasonló könyvre számítottam. Egy regénytől, amit egy híres terapeuta írt a munkájáról, elvárható lett volna, hogy a laikusok számára részletesen bemutatja a terápiás kezeléseket, a betegeket, módszereket. Yolam meg is próbálja, de sajnos a csoportban zajló folyamatok és a szereplők kidolgozása elnagyolt, a végkifejlet kiszámítható. Aki hozzám hasonlóan tudatlan a témában, ne Yolam könyvével kezdje az ismerkedést, mert egy péntek esti sörözés a haverokkal mélyebb lelki élményt nyújt, mint ezek a beszélgetések. A csoportterápia alatt zajló párbeszédek inkább paródiának tűnnek. A szabályok kínos betartatása, a kiszámítható precizitás, amivel Julius levezényli a szigorúan 60 perceket, sokszor felidézte bennem a fent említett mű Ratched nővérét.

A tagok sztereotípiává redukálódnak, mindenki egy- egy pszichológiai eset megtestesítője. Van egy primitív, tetovált asztalos, aki agresszív, műveletlen, de arany szíve van. Van önbizalomhiányos gyerekorvos, feleségétől folyton válni akaró bankár. Ami a nőket illeti, van a csinos nő, a közepesen csinos és a csúnya. Maga Julius ábrázolása is pont ilyen kevéssé árnyalt. Látjuk, amint az élet edzette zsidó fiúból szerető férj és apa, elismert professzor, diétázó, kocogó hatvanas, vagyis sikeres amerikai lesz. Gyerekei és öt unokája állítólag mindennél fontosabbak számára, de róluk ezen kívül többet nem hallunk a könyvben. Elejt ugyan néhány megjegyzést arról, hogy sosem vállalt rizikós ügyet, (ez meg is magyarázza szakmai hírnevét, és azt is, miért jut eszébe húsz év múltán éppen Philip), megtudjuk, hogy aktív korszakában minden kínálkozó nővérkét lefektetett az ügyeletes szobában, de ez a maximum, amit a negatív oldalra írhatunk.

Sok lehetőség lenne a regényben, amitől átbillenhetne az igazán jó kategóriába, de ezeket a szerző kiaknázatlanul hagyja. Beleveszi viszont a ma szinte kötelező indiai önsegítő körutat, hiszen Pam, a csoport domináns nőtagja meglátogat egy asramot, ahol egy hónapig, némán meditálva próbálja saját gondját megoldani. Miután ez nem megy, visszatér a csoportba, ahol két éve szintén nem sikerül megoldani a problémáit, de legalább jókat beszélgetnek.

Yolam szépen keveri a mélységet és a felszínességet, amitől még ismertebb és gazdagabb pszichiáter lett, a könyv pedig egy szórakoztató, könnyű olvasmány. A legjobb részek, (és ezek tényleg jók) ahol gyorstalpaló kurzusként részletesen megismerhetjük Schopenhauer életét. Filozófiáját már kissé elnagyoltan, a jó cél érdekében megvágva. A komor filozófus, mint valami sith nagymester, megtestesíti a gonoszt, szemben a legszentebb amerikai emberi értékekkel, mint az állandósult optimizmus, feltétlen felebaráti szeretet, szerelem, empátia, összetartozás stb… Aki egy pillanatra is csügged, az áldozatul esett.

Álljon itt egy részlet a könyvből. Az előzményben Gill elmondja, hogy végre elhagyta a feleségét.

„ Gill kimerülten hátradőlt foteljében.
A többiek – Tony, Rebecca, Bonnie és Stuart – szinte kórusban biztatták: „Helyes, ez az, Gill! Na végre! Végre a sarkadra álltál!”
– A mindenit! Ez aztán a nagy lépés! – szólt Tony. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre elszakítod magad attól a ribanctól!
– Ha nincs hol aludnod – mondta Bonnie, idegesen futtatva ujjait göndör barna haján, és kényelmetlenül igazgatva úszószemüveg formájú, sárga tónusú szemüvegét –, van egy vendégszobám. Ne aggódj, biztonságos! – tette hozzá kuncogva –, túl öreg vagyok hozzád, és a lányom is otthon van.
Julius nem örült túlságosan a csoport erőteljes nyomulásának (túl sok embert látott már kiesni, mert úgy érezték, nem tudják teljesíteni a csoport elvárásait), ezért közbeavatkozott.
– Komoly támogatást kaptál a csoporttól, Gill. Milyen érzés?
– Nagyon jó. Csak éppen… senkinek nem szeretnék csalódást okozni. Ez az egész olyan gyorsan történt, és mindez csak ma reggel!… Nagyon bizonytalan vagyok és ingatag… nem tudom, mit csináljak.
– Úgy érted – mondta Julius –, nem szeretnéd, ha mostantól a feleséged utasításai helyett a csoport utasításait kellene követned?
– Igen. Azt hiszem, igen. Értem, mire gondolsz. Igaz. De azért nem olyan egyszerű… Én tényleg akarom ezt, tényleg szükségem van a csoport biztatására… hálás vagyok érte, és némi irányításra is szükségem van, mert lehet, hogy életem fordulópontjához érkeztem. Szóval mindenki mondott valamit, csak te nem, Julius. És Philip, igaz?
Philip bólintott.
– Philip semmit nem tud a helyzetemről, de te a részleteket is ismered, Julius – mondta Gill, és szembefordult Juliusszal. – Mi a véleményed? Szerinted mit kéne tennem?
Julius akaratlanul is összerezzent, és nagyon remélte, hogy ezt senki nem vette észre. A legtöbb terapeutához hasonlóan ő is utálta ezt a kérdést. Érezte, hogy közeleg a „Menj a francba akkor is, ha igen, akkor is, ha nem!” típusú konfliktus.
– Nem fogsz örülni a válaszomnak, Gill, de tessék: nem mondhatom meg neked, mit csinálj. Ez a te életed, a te döntésed és a te feladatod, nem az enyém. Az egyik cél, amiért itt vagy ebben a csoportban, az éppen az, hogy megtanulj bízni a saját ítélőképességedben. Mindaz, amit rólad és a házasságodról tudok, rajtad keresztül jutott el hozzám, és a te értelmezésed szükségképpen, akaratod ellenére is elfogult. Én csupán abban segíthetlek, hogy jobban összpontosíts a saját szerepedre, amely ebbe a kutyaszorítóba juttatott. Rose-t nem érthetjük, és főleg nem változtathatjuk meg. Itt te vagy fontos, a te érzéseid és gondolataid számítanak, mivel egyedül azokat vagy képes megváltoztatni.
Nagy csend borult a csoportra. Juliusnak igaza volt: Gillnek nem tetszett a válasz, de a csoport többi tagjának sem.”

Park Könyvkiadó, 2010, Résch Éva

Talán nem annyira ismert tény,hogy a Pulp majd 35 éve alakult .Már csak az élemedett kornak  járó kötelező udvariasság is megkövetelte a jelenlétünket a Sziget első napján, a főműsort prezentáló brit zenekar szeánszán. Mi ráadásul szeretjük is őket.

A tetszhalálból nyilván főleg anyagi indíttatásból feltámasztott Pulp igazából Cocker one-man showja,mely  reunion turné kapcsán másodszor érkeztek Magyarországra.(elsőre 2002-ben,közvetlenül a feloszlásuk előtt) A 90-es évek második felétől néhány remek,és egy tökéletes  albumot összekalapáló zenekar glam-rock-os beütésű hisztérikus popzenéje 24 karátos brit találmány,főleg Európában működik.Cocker a hat sorlemezt megjelentető Pulp élén a kétezres évekre Damon Albarn,Brett Anderson, vagy épp Ian Brown kaliberű frontemberré nemesedett. A feloszlást követő 10 évben szólózó énekes két egészen kitűnő albummal múlatta idejét,majd 2010-ben felhívta  a klasszikus felállás tagjait,és ismét buszra szálltak.

Eljött hát az este,s mi egy kis Motorhead-es kitérő után futólépésben érkeztünk a Nagyszínpadhoz.

A Sziget történek legszebb színpadi háttérképe fogadott bennünket,a bíbor fényben úszó 5 méteres betűkből álló PULP felirat beragyogta a mezőt,ahol kényelmesen eloszlott durván tízezer ember. Cocker elegáns dandy szerelésben rázta magát a Miss Shapes ütemeire,pálcika lábai csodálatos magas sarkúban végződtek.

A zenekar energiahullámai azonnal hatottak,a visszafogottabb Bad Cover Version és a Something Changed alatt le sem vettük szemünk a gitárt ragadó énekesről.

Do you want to dance???- és jött is az első csúcspont,Disco 2000,melyre 15 éve rázzuk,bárhol,bármilyen buliban.

A kontrol hangfalon táncikáló,peckesen fel-alá vonulgató Cocker kiskakas módjára rohangált,vezényelt,irányított..

Az életmű erejéből fakadóan a dalokat illetően nem nagyon lehet mellényúlni másfél órás szett összeállításakor, a műsort a klasszikus Different Class album uralta,jött a Sorted Out for E’s and Wizz  , majd a F.E.E.L.I.N.G.C.A.L.L.E.D.L.O.V.E. és a személyes kedvencem,az I Spy.

Aztán egyből egy másik favorit,a  Babies,ami istenien szólt és ezen az estén  szavunk sem lehetett a hangosításra,a Nagyszínpad pöpec módon üzemelt.

A közönség ekkor már teljesen megvásárlásra került,húsztól-ötvenig mindenki fejhangon sikoltozta hogy:

„ I want to take you home,I want to give you children.You might be my girlfriend, yeah,yeah,yeah,yeah”

Cocker hatalmi pózban pásztázott végig alattvalóin.

Örömömben sörért siettem,a jótékony kártyarendszernek köszönhetően különösebb sorbanállás nélkül megúszható volt a dolog,de visszafelé elhagytam a telefonom,így a This is Hardcore alatt hangfalsorra mászó Cocker fájdalmas átéléssel süvöltő dalát nem tudtam teljes lényemmel befogadni.

Az utolsó szekcióba forduló koncert a finom akusztikájú Sunrise-al folytatódott,majd az utolsó gyomros előtt még a Bar Italia ringatta el az összesereglett nyájat.

Cocker humorizált egy sort a fesztiválról,majd zárásként földhöz csapta a tömeget a Common People-el. Hihetetlen,hogy a klisévé rádiózott dalaik is mennyire intenzívek és frissek élőben. A  10 percesre duzzasztott übersláger végül eufóriába torkolt.

Az idei Sziget egyik legjobb koncertje volt, s mivel ez csak turné összeállás,talán utoljára láthattuk  a Pulp-ot ebben az életben. Hiba lett volna kihagyni,és a végén a telefon is meglett...

..majd a zárónapon eltört,de erről legközelebb.