“tallica” ügyben még valamikor az And Justice For All idején, pontosabban a One sűrű Super Chanel-es rotálásának idején vettem a fonalat, majd két évvel később, már sorkatonai minőségben a tök fölösleges és kimerítő “alakizás” után is képesek voltunk izomlázasra léggitározni magunkat az alapvetéseikre és az éppen aktuális “fekete”lemezre.
A véget nem érő turnézás okán, csak öt évvel később megjelent Load egy jelentős szubkultúrát hagyott bambán állva, nem utolsósorban a radikális fazonigazításnak köszönhetően. Nálam az alter ízű, középtempós rokkolás egyáltalán nem verte ki a biztosítékot. Sőt. Igaz hogy soha nem volt felvarrós farmerdzsekim, magasszárú Pumáról meg anyám nem volt hajlandó vitát nyitni.
Szóval 1996: Load. Azóta egyetlen új dalokat tartalmazó lemezt bírtak tető alá hozni. Azaz Reload is volt, de az ugyebár a resztli, A dupla Damage inc. régi és új feldolgozásai rendben voltak, viszont az addígra megalomán rokkerek hollywoodi belépőjében (S n’M) a védjegyszerű bevonulás és a cinetrip vetítés volt a legizgalmasabb. A - mint utólag, a Some Kind of Monster dokumentumfilmből kiderült – szinte kizárólag terápiás célokat szolgáló St. Anger varrás mentén repedt a felesleges izmozástól, ráadásul - koncepció ide vagy oda – baromi nyersen is is szólt. A gyakorlatban még ez sem lehetett akadálya annak, hogy renszeresen megzavarjuk vele a közvetlen szomszéd nyugalmát. Mi sűrű elnézéskéréssel, a Metallica pedig maratoni hosszúságú nosztalgiakoncertekkel és az összképen jelentősen javító, kígyómozgású indiánal rehabilitálta magát.
A 2006-ra igért új lemez folyamatos csúsztatása pedig gyanúsan arra utalt hogy a rockzene nem csak Axl Rose, hanem a Metallica szerint is inkább agysebészet de minimum elméleti fizika, mintsem néhány ihletett riff, sok dob, zsigeri szövegek és pár jól elhelyezett mikrofon kérdése. Mindenesetre a producerek Mr. Wolfját, Rick Rubint sikerült megnyerni az ügynek, ami ha másra nem is de az atom megszólalásra garancia, Mer’ ugye a Slayer is csak az ő hangszedőiben bízik.
Aztán idén tavaszra beindult a reklám gépezet. Először egy külön az ügynek szentelt honlapon lehett bekukkantani a lemezkészítés különböző folyamataiba, plusz fotók, ajánlók, letölthető koncertek, stb… Szóval tibicsoki, napszemüveg, majd iskolakezdésre megérkezett az első single .
A Metallicát a kezdetek kezdetén, önálló lemez hijján még mint a világ egyik legjobb cover band-jét üdvözölte a bennfentes sajtó. A fene gondoltam volna hogy jó huszonhét évvel késöbb ismét érvényes lehet a cimke. Ezúttal azonban a saját fészerről rúgták le a lakatot. A The Day That Never Comes nem több mint egy – helyenként persze kellemes nosztalgiázásra is okot adható - teljesen nyílvánvaló önbetörés. Egy marketingfogás, egy diabetikus One.
Szerencsére a teljes Death Magnetic-ben azért ennél azért jóval több a kalória. A zenekari nyilatkozatok (fogadkozások?) “Justice” és a “Black Album” közé lőtték be az új anyagot. Ezt aláírom, mert valóban nagyjából a - szigorúan Load előtti - Metallica esszenciáját kapjuk 75 percben. Ami persze nem csak elsőre tűnik kíméletlenül hosszúnak és a 7-8 perces számok némelyikére természetes hogy hat a nehézségi erő. A szívdobogásal kezdődő That Was Just Your Life egy kellemes löket, viszont kb. két percel hosszabb az ideálisnál. A Trujillo baljós pengetésével induló The End of the Line vaskos grúvja is rendben, bár sem ebben sem a Nightmare Longban nem érzem a nyolc percnyi potenciált. A Cyanide egy igazi instant sláger, aminek recsegős riffelgetése a Szabó László féle Kékfény főcímzenéjeként is remekül megállná a helyét.
Az Unforgiven III már címében is szemöldökráncolásra adhat okot, hátmég a zongorás/vonós/trombitás kezdés. Utóbbi nyilvánvalóan James Heitfield spagetti-western és Morricone függőségére utal. Nálam működik, de én a Low Man’s Lyric tekerőlantjában is éreztem némi potenciált. Az utolsó három szám már első jattra igazi telitalálat. A viharos The judas Kiss szaggatott kezdésében szintén van valami zsigeri főcímzenés. Reflektor-magazinos...
Az instrumentális Suicide n’ Redemption-ben a kilenc perc(!) ellenére szinte végig kitart a dög, meg végre ez a Lars Ulrich nevű kisbíró sem csak állkapocs-csattogtatásban utazik. A kvázi konceptlemezt záró My Apocalypse pedig egy remek, edzés utáni átmozgató trash, a “Battery” feliratú ládából.
"Írjon. Naplót, levelet, bevásárló cédulát. Igen, módszertani tanulmánynak a bevásárló cédula éppen tökéletes lesz. Figyelemre és belátásra szoktat. Pontosságra. Összeszedettségre. Nyelvi fegyelemre. A diszkrétebb alkotás örömére." (Halmai Tamás - Kézzel írt világok / Levél egy ifjú kritikushoz)
Szinte napra pontosan kilenc éve, hogy ez a George Lucas nevű, kultrendezőből gépkezelővé avanzsált figura előre megfontolt szándékkal próbálta hazavágni a szombat estémet. Szerencsére a The Phantom Menace prömierje előtt még volt időm átnyálazni a popsajtót, ahol egy rövid, de zaftos koncert-beszámoló formájában ismét látótérbe került az addíg csak hírből ismert Zap Mama.
