Szinte napra pontosan kilenc éve, hogy ez a George Lucas nevű, kultrendezőből gépkezelővé avanzsált figura előre megfontolt szándékkal próbálta hazavágni a szombat estémet. Szerencsére a The Phantom Menace prömierje előtt még volt időm átnyálazni a popsajtót, ahol egy rövid, de zaftos koncert-beszámoló formájában ismét látótérbe került az addíg csak hírből ismert Zap Mama.
A moziélmény okozta kezdeti sokkból kilábalva, még a hazaúton beszereztem a zenekar aktuális – A Ma Zone című – lemezét, majd bevágtam mellé némi hűtött italokat. Három órával később már tojtam a komplett mítoszra, Kenobira, Yodára és a komplett Skywalker famíliára. A lelki szemeim előtt pedig nyomott mintás, szines kendőkben hesszelő dögös afro csajok énekelték azt hogy "Yepe, Yepe!", meg hogy "Allo, Allo!" Azt meg már én is velük, hogy "Rrrafikííí!!!"
Engem akkor – aki Szigeten a Világzenei Színpadot nem csak a tömeg és a por miatt kerültem – egy jó óra alatt zsebrevágtak.
Az 1990-ben alakult Zap Mama a capellából indulva, lemezről lemezre bővítve a repertoárt a legnagyobb természetességgel hozza közös nevezőre az afrikai, az európai, a karibi és amerikai zenei műfajokat. Afrobeatet kever poppal és magától értetődően szinte az összes "fekete" műfajjal: funky, hip hop, soul, jazz, r'n'b, stb. Sőt, a '99-es A Ma Zone-on és az azt követő Ancestry in Progress-en pedig a drum'n'bass is felüti a fejét. A nagyobb hangsúly azonban a mégiscsak a vokalistákon van. Az énektémák pedig vicces törzsi kiszámolóktól, nyelvtörőkön át egészen Sade-t idéző fátyolos melankóliáig tartanak és magától értetődően akár mondat közben váltanak kongói(?) nyelvjárásról angolra, majd franciára. Mindez az egyik legméltóságteljesebb és legszexibb főnökasszony, Marie Daulne vezetésével.
Élő fellépésük sava-borsa pedig a hat nagylemezről válogatott dalok mellett az autentikus hangszerekben, virtuóz basszus- és dobszólókban rejlik, de beatboxban! is reménykedhetünk.
Vizuális effektben meg nem érdemes kalkulálni. Arra ott a komplett zenekar, de főleg Marie...
