Az orchideatolvaj (Susan Orlean) előtt nem hittem volna, hogy az illegális növénykereskedelem ilyen izgalmas. Azóta eltelt néhány év, és most ismét itt egy könyv, hasonló témával: ritka növény, ami ellenállhatatlanul vonzza azt a néhány embert, akik egyáltalán tudnak a létezéséről.
Ezzel azonban vége is a hasonlóságnak a két regény között. Ez a virág ugyanis különösebb minden orchideánál. Nem is pusztán csak virág, hiszen még az sem tisztázott, hogy növény-e, vagy állat? Leginkább a kettő között foglal helyet a rendszertanban, hiszen ez a titokzatos fekete szépség egy virág külsejével emberi vagy állati testen élősködő parazita. Viszont gyönyörű és nagyon ritka, így aztán az emberek vágynak a birtoklására. Ha pedig ritka és bizarr, nem is kérdés, hogy eredete szerint japán. Legendák keringenek a létezéséről, de évek óta senki sem látta. Egy maffiakapcsolatokkal bíró, dúsgazdag orosz gyűjtő megbíz két prágai növénycsempészt, hogy szerezzék meg neki. A küldetés sikerrel jár, az átadás viszont rázósabbra sikerül, mint azt bárki el tudná képzelni.
A regény a végével kezdődik, az egyik kalandvágyó botanikus, Krystof belehalt a virággal való közeli ismeretségbe, a rendőrség nyomoz, közben mindenkinek a gyökerein közlekedő, veszedelmes izén ját az esze, hiszen értéke felbecsülhetetlen. Lassan kibontakozik egy magánéleti dráma is, a gyerekkori szerelmi háromszögből felnőttkori lesz. (Nyugalom, még mindig érdemes elolvasni a könyvet, amit eddig leírtam, kiderül az első pár oldalon.)
Sindelka könyvét olvasva végig az volt az érzésem, mintha két szerzője lenne a műnek. Az egyik, aki az izgalmas krimi vonalat viszi, ebből lehetett volna több és lehetett volna pörgősebb. A másik vonalon egyfajta misztikus testi- lelki marcangolás folyik, időnként versbe szedve, gyönyörű leírásokkal. (Barna Otília valószínűleg nagyon jó fordító, bár én nem tudok csehül.)
Sindelka néha ködben hagy dolgokat, ettől bizonyos szálak számomra kibogozhatatlanok, de lehet, hogy velem van a baj. Ahol meg nem kellett volna, kicsit túlmagyaráz, mintha valaki telekommentezte volna utólag az írást. (Pl.: Hátborzongatóan profin utal a szörnyű tényre, hogy az egyik főszereplőn gyerekkorában csikkeket nyomtak el. Az ember már majdnem könnyezik, olyan szépen sejtet. Aztán a következő mondatban odabiggyeszti, hogy ezen a kisfiún csikkeket nyomtak el otthon. Ettől meg az olvasó simán csak ideges lesz.)
Végül mégis azt mondom, hogy összességében tetszett a Hiba. A sok rettenetes növénnyel (emberevő bokor, mérges gomba és elburjánzó medvetalp) Sindelka a növénytant stephen kingi szintre emeli. Az árvíz sújtotta Prága teljesen szokatlan leírását kapjuk, ahol a Vencel téren döglött halak fekszenek, és az embereket már semmi sem rázza meg igazán. Izgalom és gondolkodnivaló van bőven. Ez egy nagyon ígéretes első regény.
„A virágot történetek és mítoszok sokasága fonta körül. Sötét szépsége miatt titok övezte. A titok mindenkit vonz. Mindenki magának akarta. Tudod, milyenek a japánok, ha virágról van szó. Ikebana, meg ilyenek...
Ezt a lecsúszott daimyot, amikor meghoztak neki a virágot, teljesen elvarázsolta a szépsége. Egy vízzel teli edénybe rakta, mintha vízirózsa lenne. A növény azonban hervadni kezdett. A daimyo mindent megpróbált, hogy megmentse, ám hiába. Egy reggel holtan találta. Minden hiába volt. Teljes reménytelenség kerítette hatalmába. Minden vagyonát elfecsérelte erre a növényre... Három napra bezárkózott a házába, és meghagyta, hogy senki ne zavarja, mert imádkozni fog. Senki nem tudta, mi történt ez idő alatt az épületben. Mikor öt nap elteltével a szolgák be mertek menni hozza, holtan találtak urukat. Harakirit követett el. A virág viszont legnagyobb megdöbbenésükre élt.
Erről Japánban számos mítosz maradt fenn. „Migawari ni tacu”, ezt mondjak a japánok arról, ami történt (nyersfordításban: tartalékként cselekedni). Akkoriban hittek abban, hogy az istenek segíthetik az embert, hogy lelkével más élőlénybe költözzön, és így saját halálával visszaadhassa annak életet.”
Európa 2011, Barna Otília
