A három filmből ugyan csak kettő lett,de így is rendkívül szórakoztatóra sikeredett a közös mozizás. A  programból valojaban kimaradt a  The House of the Devil, ezt utólag,szólóban pótoltam,így az alábbiakban mindhárom alkotásról olvashattok egy-egy rövid beszámolót.

 Az öt percesnek szánt welcome drink egyórás felvezető sörözéssé fajult, így a versenyprogram hatvan perces csúszással, hatkor vette kezdetét, ráadásul  azzal sem számoltunk,hogy a nagy izgalom időnként cigaretta szüneteket gerjeszt. Mindannyian emlékszünk még a hősi VHS korszakra,amikor tízen kucorogtunk olyan szerencsés sorsú  ismerősünk nappalijában ,akinek már volt (céges) képmagnója és közösen kaptunk frászt az  Evil Dead hisztérikus zombijaitól vagy az ikszedik Freddy Krueger nyiszatolástól?

Kis fesztiválunkon is sikerült hasonló hangulatot teremteni, ami azért is örvendetes, mivel már jócskán túl vagyunk a harmincon.

”-Lőjjé mááá’ te fasz!”,”-Hova megy a hülyéje?!!” meg , ”-Na,jönnek a malacok,bazdmeg!” felkiáltások fűszerezték az élményt, tényleg utánozhatatlan  egy ilyen szeánsz.

Ez volt a felhozatal:

 Eden Lake (2008):

 James Watkins kutya kemény új hullámos thrillerjében nincsenek klasszikus horror figurák ,nyáladzó démonok,rothadó élőholtak , csak unatkozó angol tinik, akik szórakozásból „ szénné” terrorizálnak egy turbékoló turista párocskát, egy hétvégi kiruccanás alkalmával.

Jenny  és Steve pedig csak egy buja, szerelmetes víkendre vágyott, melynek ideális helyszíne lehetett volna az Eden Lake eldugott partja.

A kempingezést hamar megzavarja a helyi Wayne Rooney hasonmásverseny dobogósa és suttyó cimborái, akik a közeli pszicho-falváról származnak, és minden egyes megnyilvánulásukkal adnak egyet a brit országimázsnak. Eleinte csak tahóskodnak egy sort a szerelmesekkel, ám egy idegesítően elkerülhető incidenst követően bedurvulnak a tinik és könyörtelen szeletelés veszi kezdetét.
A rendező rutinosan húzza az agyunkat, kissé nehéz megemészteni, hogy a viszonylag kigyúrt főhős, miért nem rúgja be a tó közepéig a tapétavágóval hadonászó lurkókat, itt egyértelműen a sok lúd disznót győz elv érvényesül, hőseink gyorsan a kegyetlen suhancok karmai közé kerülnek.
A gyilokkal és vérrel áztatott folytatásban klasszikus erdei embervadászattá fajulnak a dolgok, a műfaj legszebb kellékei kerülnek bevetésre. Térerő nélküli telefonok, menekülés közben fának durranó autó, a gyilkosok rokonaiba botló áldozatok.
Jenny és Steve kálváriája viszonylag kiszámítható, de Watkins filmje mégsem unalmas, hála a pergő történetvezetésnek és a remek szereplőgárdának. Régen láttunk ennyi tenyérbe mászó kis köcsögöt egyszerre.

Az Eden Lake egy illúzióktól mentes, realista thriller, mely itt-ott különösen kegyetlen és nyíltan húsbavágó.

A példás  végkifejlet nem tartogat nyálas feloldozást, tanulságul pedig csak annyit: aki a brit turista útvonalakon kíván leánykérős hétvégékbe bonyolódni, nem árt, ha tart egy kézi ágyút a piknik kosarában.

Trick’r Treat (2007):

Michael Dougherthy pazar horror-burleszkjét valamilyen balga oknál fogva 2 évig dobozban pihentette a Warner, pedig ez a szövevényes epizódokból álló halloween-es agymenés meglepően friss ,formabontó és  rendkívül szórakoztató. A film 4 kis történetből áll össze a szálak ügyes keresztezésével,minden tétel a Mindenszentek éjszakájának álarcos kavalkádjához fűződik,amikor is Amerika szerte maszkos gyerkőcök kopogtatnak az ajtókon némi édesség reményében.

A nagy álarcosbálban igazi gyilkosok is róják az utcákat, egy mészáros, aki civilben iskolaigazgató, egy egész farkasember horda, a mocsár mélyéről fel-felbukkanó kisiskolások szellemei, illetve Sam a zsákfejű kis démon, aki halloween játékszabályainak betartásáért ügyel és ha kell megfagyasztja ereinkben a vért egy szempillantás alatt.

A vállalkozás merésznek is mondható,viszonylag kevés direktor vállal be csokival mérgezett gyerkőcön való poénkodást, ám az egész cirkusz annyira abszurd és szellemes, hogy a rendező szinte bármit megengedhet magának és rendre le is csapja a felkínálkozó magas labdákat. Mi meg csak nézünk egymásra, hogy mi ez az őrület, de a percenként változó, vibráló események belerántják a nézőt a vérrel és egyéb testnedvekkel telefröcskölt képregényszerű forgatagba, ahol bármi megtörténhet és meg is történik.

Ráadásul a vérszomjas maszkabálhoz olyan szenzációs karakterszínészek teszik hozzá a magukét, mint Brian Cox, Anna Paquin  vagy Dylan Baker.

A filmet lehetetlen komolyan venni, olyan mintha egy horror élményparkban kalandoznánk másfél órát.

Abszolút megéri.

 The House of the Devil (2009):

 Ez a 80-as évekbe helyezett és a korszak filmes eszközeivel filmre vitt történet igazából olyan, mintha egy filmművészetis kötelező gyakorlatának szemtanúi lennénk.

Ti West rendező, aki olyan förmedvényeket is tud készíteni, mint a Cabin Fever 2, magához képest mindenképp nagyot alkotott.

A sztori szögegyszerű. A babysitter-nek jelentkező kiscsaj úgy sétál bele a csapdába, ahogy az a nagykönyvben le van írva, amikor a gyanús körülmények,-mondjuk  kapásból a házigazda feje (Tom Noonan)  és az évtizedek óta várt holdfogyatkozás-ellenére úgy dönt, elvállalja az időközben módosított munkát, gyerek helyett egy felső szobába zárt nagyira kellene vigyázni.

 A film ügyesen osztja be erejét, 1 órán át csak tippelgetünk, hősünk pizzázik, tv-zik, a nagy házikó neszeit füleli, majd az utolsó negyedórában eret vág a direktor, s jön aminek ilyenkor jönnie kell.

Az utolsó csavar akár folytatást is hozhat, bár az is túléljük, ha ennyiben maradunk.

Az alkotás nem éppen mérföldkő, a műfaj szerelmesein túl nem hiszem, hogy sokakat lázba hozna ez  a 80-as évek sátánista trendjét megidéző zsáner mozi. Kellően késői órán, egymagunkban való megtekintése sokat dobhat a hatásfokán, méltó zárása a fesztiválunk programjának.