Van az a jelenet a Kutyám Jerry Lee-ben, amikor James Belushi először vételezi szemre jövőbeli partnerét, a K9-es németjuhászt és a kiképző méltató szavaira ("a legjobb kábszeres kutya") csak annyi a válasza: "Inkább úgy néz ki, mint aki szedi." ...Nna, Kevin Spacey is inkább szedi. Ha a filmplakát másnapos csendéletén, az ő helyére Steve Martin, Billy Crystal, esetleg Bill Murray sziluettjét applikálják, akkor nagy eséllyel valami hollywoodi csetlés-botlásra számít az ember. Kevin Spacey ilyet nem tud, vagy nem is akar, úgyhogy ismét marad a fanyar változat, amiben Hollywood ügyeletes agyturkásza negyedóra elteltével már másodszor ébred ruhában, dugig tömött hamutartók és üres üvegek társaságában. Minden világos; akasztják a hóhért és az a fene nagy dráma nem a kuncsaftoknál, hanem magánál a pszichiáternél körvonalazódik. Ráadásul az önterápia kimerül a folyamatos pöfékelésben és a kedvenc dílerrel való rendszeres diskurzusokban. De hiába is a "nem lesz ennek jó vége" hangulat mert egy olyan rendelőben, ahol a sóbiznisz neurotikusai - a moziban szocializálódó diáklánytól, rendezőn és színészen át egészen a teljhatalmú producerig - adják egymásnak a kilincset, ott nincs az a fene nagy dráma, amire nem létezik megoldás.
Így aztán a Shrink mégiscsak megmarad egy kellemes, függetlenfilmes kvázi-szatírának, egy rahedli Munkácsy-díjas beállítással, félmondatba sűrített életbölcsességekkel és annyi jótét lélekkel (terhes nő, meg kutya is van...), amennyit egy régivágású művészmozi vászna talán már el sem bír.
