A Sziget utolsó napja – nálam – rendre a zárjeggyel ellátott termékek teljes zárójelbe helyezésével történik. Ez egyrészt segíti az objektivítást, másrészt meg ki a franc akar objektív lenni akkor amikor az aznapra elrendelt szent evangélium Danko Jones-szal kezdődik és Faith No More-al végződik...

Danko Jones félötös koncertjén végre elkezdenek záporozni felénk a nagyszínpad első basszamázásai, amit lehetne infantilis gesztusként értékelni, de a talpig feketébe öltözött frontembernek kifejezetten jól állt a  mocskos beszéd, pláne hogy a trió egyszerű, de ütős hard rockban utazik. A Motorhead-nél azért tisztább a hangkép és több a terpesz, de vérbő riffekben, és rockandroll-himnuszokban egy percig sem volt hiány.      

A végére talán kicsit sok volt, az egyébként szórakoztató felkonf. Hetijeggyel ugye az egyszeri mégiscsak próbál odafigyelni a kapott ár/érték-zene/próza arányokra, másrészt addigra már tutira vettem hogy ez az ember - Henry Rollins-hoz hasonlóan – nyakig van a stand up műfajban.

Az utána következő Maximo Parkot nem különösebben ismertem, de a műsorfüzet ide vágó passzusa már a hídon felnyomta a cukrom! „A magyar rajongók most könnyedén hozzáférhetnek a brit indie-kultúra legkeresettebb rockmágusainak élőben kevert varázslatához.” Mivan!? Egy dolog, hogy ez az egész valami rettenetesen hangzik, ráadásul a Maximo Park minden egyes szót – az brit és az élőben kivételével - tíz perc alatt cáfol! Én hülye, zavaromban rá is megyek egy arcpirító, 20 centi átmérőjű olajban tocsogó lángosra négyszázér’..

A Világzenei Nagyszínpadig meg végre úgy sikerült elvergődni, hogy szóltak az okosok, az elefántcsontparti Tiken Jah Fakoly koncertjén tényleg van mit keresni. Színes népviselet, ringatózó vokál, Roots Reggae meg füst van doszt, szám viszont csak egy! Hamar eszembe is jut egy közismert, bunkó vicc a reggae-ről és a jamaicai fűhiányról, de később kiderült nem az én készülékemben volt a hiba, mert Bruce és Wov szerint is – a színes életmű ellenére – most valami egészen monoton lakodalmas alibizés folyt. kivülállóként.

Közben a The Offspring koncertre szépen összefujta a szemetet a szél. Ebben persze a Faith No More legalább annyira ludas. A kilencvenes évek kult/sztár zenekarainak hazai fellépésein ez teljesen életszerű. Mindenesetre előbbiről el, de Faith No More-ra vissza.

A frontember kvalitásait nem illik megkérdőjelezni, viszont – ahogy pár napijegyest kerülgetett is miatta a frász - bármikor kibújhat belőle a primadonna. Szerencsére ezt vasárnap megúsztuk, csak műdurcizott és már-már oscar szagú alakítással hozta skizofrént. Dramaturgiai csúcspontozás jegyében többször is átment ordenáréba és hol piros bugyival a fején bonvivánkodott, hol David Copperfield-et megszégyenító cipőfűző-nyeléssel szórakoztatott. Amúgy mind a kísérőgárda, mind a setlist is rendben volt, bár  néhány favoritról önhibámon kívül csontra lemaradtam (pl: Gentle Art Of Making Enemies) mert mikroklímánk gyakran még Patton-nál is nagyobb kunsztokkal készült. Orrunk előtt két harmincas női tanerő perfekt hozta a modorosblog idevágó passzusát (tudatraébredés és pacsi az Easy felvezető klimpírozására, majd legyező-mozdulatsor és rettenetes kántálás a vokálra..), kissé balra meg egy seggrészeg tag koordinálatlan mozdulatokkal ecseteli minden egyes szám mondanivalóját, olyan szenvedélyes egysorosokkal a fűszerezve a performanszt hogy: „EZ A ZENE BAZZEG!!”

Ennek ellenére remek volt az egész, ráadásul az egész héten jófej békávésok észre sem veszik, hogy napok óta a saját képem helyett Fási Ádám portréja díszeleg a bérletemben....