Azt hittem hogy kimerítő korrajz lesz itten, előremutató akciókkal, sármos alvilági figurákkal, rámenős kopókkal meg sok-sok swinggel. Majdnem.
Pedig nemes alapanyagokban nem volt hiány, a sztárparádétól kezdve a zeneszerzőig, a küszöbös autóktól a dobtárasokig, vagy a szorgos álomgyári ácsoktól a borbélyokig.
A felöltő és puhakalap forgatag pedig gengszterkörökben minimum nyolcvan éve etalon, ezért ha jelmeztervező nem is volt, de egy naftalinszagú kellékes biztosan .
Szökés, rablás, lebukás aztán megint télak, megint rablás, megint bukta. Úgy látszik Dillinger a korszak elsőszámú közellenségének titulált kismenője ezzel a ciklikus fitnesz-programmal töltötte élete utolsó éveit. A vélhetőleg kiszínezett forgatókönyv legalábbis így fokuszál.
Az elegáns bankrablások és a menekülő-útvonalak taglalása közepette azért jut idő románcra is, méghozzá nem mással mint a Piaf-os Marion Cotillard-al. Na ezekért, főleg a fülsüketítő belvárosi durrogtatásokért (a’la Szemtől szemben) lehet szeretni Michael Mann-t. Meg persze a jól válogatott betétdalokért, ami itt is rendben volna. De aztán slussz, mert a harmincas évek gengszter-romantikját HD-ben skubizni, az ám a fából vaskarika. Mert hiába a digitális technika, amikor eleve a műfaj „feketefehér” ráadásul szemcsés és még az - egyébként etalonnak számító - 1931-es keltezésű Kis Cézár sem szorul ráncfelvarrásra. Másrészt én ettől a Dilinger-től nem ájulnék el és nem rezelnék be, max az üldöző Melvin Purvis-től , de ez a keményített szűkszájűság Christian Bale-nél ugyanolyan anatómiai adottság mint Johnny Depp járomcsontja és hát ők ennél többet nem is nagyon tesznek hozzá a figurákhoz (annál többet a már emlitett naftalinos).
Baby Face Nelson (A Blöff balfékje-Stephen Graham) legalább igazi vagány módjára szórja az ólmot (igaz ugyanúgy meg is kapja) és Billy Crudup is derekas munkát végez az ős FBI-os J. Edgar Hoover (!) szerepében. De zsaruszlengel élve igazi nagyhal az istennek nem került látótérbe.
Kapcsolódó linkek
