Az „Év legjobban várt lemeze” kategória megérett a Grammy – vagy akármilyen – trófeára. Az egyszeri meg már ezt a nem hivatalos kategóriát is kénytelen fenntartásokkal kezelni és Woody Allen híres Hollywood/díj-fóbiájára asszociálni: „Adolf Hitler volt a legnagyobb fasiszta diktátor...”.
Részemről az előbbi gondolatmenetnek most meszeltek. Max kiegészíteném annyival hogy az év egyik legjobban várt lemeze a Crack The Skye.
Ez önmagában még baromi kevés az üdvösséghez, különös tekintettel arra hogy az ilyen műfajmentőnek kikiáltott zenekarok körül lassan begyűrűző hájp gyakran már csak leszállóágban csípi el az imádat tárgyát. Persze a leszállóág – aminek azért az íve sem mellékes - itt szigorúan művészi kategória. Az őrületes lemezeladás most ugyanúgy nem ér, mint egy stadionrepesztő turné.
A föld alól előmerészkedő Mastodon ( a zenekar outfitjét ismerve ezt vehetjük szó szerint) ez utóbbiról még szó sincs, de elkötelezett rajongótábor (Josh Homme-al az élen), fiatalos hév és iránymutatás akad dögivel. Az alkoholizálásában, béna bunyóiban, és idétlen homloktetoválásában egyre "rejtőibb" gitárosról már nem is beszélve. Röviden: kultstátusz!
Az értékteremtés a 2004-es Leviathan óta egyre magabiztosabban megy. A nagykiadós Blood Mountain (2006) pedig már csak hab a tortán. Logikus, hogy a közel három év pöcsölés után megjelenő lemezre már a kiadó is mélyebben zsebbe nyúlt. Melynek hozadéka egy - újabban Bruce Sprinsteenel összenőtt, de Pearl Jam, RATM és RHCP lemezeken is rendszeresen közreműködő - sztár-producer, Brendan O’ Brian kibérlése, és pöpec internetes kampány. Ráadásnak meg turnézás az orrvérzésig (Ha úgy adódik akkor a stadionrepesztő Metallicával).
A Crack the Skye-ról annyi szóbeli ígéret már a nyáron napvilágot látott, hogy ismét egy nagyívű, epikus darabbal lesz dolgunk. Az ilyen a jelzők már önmagukban megérnék a piros jelzést, a terhelt kép és színvilágú borítóval egyetemben, de progresszív zenekaroknál az ilyen túlkapás az etalon. Metálban meg kódex, stílszerűen fémbe gravírozva. Az együttes zenéjét mégiscsak e két műfajjal lehet jellemezni. Szerencsére a Mastodon ezen szakterületek mindegyikén többszörösen bizonyított. Mondhatni specialista. Az artwörk meg nyilván idomul a mondanivalóhoz, amely középpontjában ezúttal a cári Oroszország, Raszputyin és egyéb cudar dolgok állnak.
Az Oblivion a basszus bepöccentésével kerül üzemi hőmérsékletbe, és a repetatívsága ellenére elsőre étvágygerjesztő. Higgadt, de fajsúlyos váltott vokálos hangulatkeltés.
Oblivion
A bendzsóval induló Divinations pedig egy jó huzatú instant „sláger”, 2.25-től egy felturbózótt Pulp Fiction betéttel. Abszurdum. Ahogy a számhoz készült idétlen videó is, amely a koncept-lemeztől elvárható komolyságot billenti fenéken.
A Quintessence – címével ellentétben - már jóval takarékosabban bánik az ötletekkel és a menetrendszerűen érkező csordavokállal együtt is van némi időhúzás jellege. Nemkülönben a nehezen körvonalazódó Ghost Of Karelia, ami olyan mint homokfújt üvegen keresztül bámulni az ekrant. Szerencsére a közéjük ékelődő komplex, többtételes The Czar-ban és a tizenhárom(!) perces finisben (Last Baron) sikerül a nagy kunszt. A Pink Floyd-os atmoszféra után szépen beleszaladunk egy-egy tökös rifforgiába és vica versa. Pontosan úgy, ahogy ezt a Mastodonra – és a műfajra - hangolt fül teljes joggal elvárja...
A Crack The Skye – a zenekar előmenetelét tekintve - túlságosan józan és átgondolt, ezért most ősrobbanás nincs, de kurvajó rocklemez az van.
Kapcsolódó linkek:
A Mastodon hivatalos honlapja | http://www.myspace.com/mastodon
