Slash - Anthony Bozza: SLASH Egy Slash biográfiával úgy van az ember, mint a klasszikus, - takarítónő vs. szinesbőrű katona - vicc csattanójával: „beszél!!"
Igen beszél, azaz valószínűleg tollbamond a társszerzőként feltüntetett Anthony Bozza-nak. Méghozzá nem is keveset és ez már önmagában szép teljesítmény egy cilinderben és westerncsizmában végződő „arctalan" figurától.
A Cartaphilus kiadó rockzenészeket bemutató sorozata eddig is bőséges csámcsognivalót biztosított az egyszeri zenebuzinak (lásd: Johnny Rotten, Anthony Kiedis, Johny Cash, Keith Richard stb.), és ez alól a - mindenféle hangzatos alcímet mellőző - „Slash" sem kivétel. Ha akarom ponyva, ha akarom akkor a Guns N Roses szólógitárosának kulisszatitkai, de kisszociográfiának is elmegy.
Átlagosan égetnivaló kölyök Hollywoodból, ami nem csak a pálmafákat és napsütéses órák számát tekintve más mit a magyar rögvalóság a hetvenes évekből . Mert az hogy – az egyébként művészi ambíciókkal is megáldott - papa vedel, még simán hungarikum. De! Közben anya Bowie-val randizik, a haverod faterja meg Seymour Cassel hivatásos kultszinész, már jó ugródszka a világhírhez és a sornak ezzel még közel sincs vége..
Persze a BMX gitárra való lecserélésével a csövezés, a hallucinogének beható tanulmányozása és az agglomerációs bandázás tovább folytatódik.
Aztán bejön a képbe Duff, Izzy, Axl és nagyjából innentől lehet sokaknak ismerős a történet. Azonban még így, a végeredmény biztos tudatában is bőven van miről lerántani a leplet. Naná, hiszen a biográfia vázát mégiscsak a Guns N' Roses körüli hercehurca adja. Kronologikus sorrendben kísérhetjük figyelemmel az eseményeket egészen a Velvet Revolverig azaz napjainkig (az amerikai kiadás is szinte még "meleg"). Lemezkészítés, turné, tagcserék, szállodai botrányok stb. Szóval csak a szokásos "rákenrol" életforma a műfaj második (?) hőskorszakából.
Közben – nem mellékesen – plasztikus képet kapunk a nyolcvanas évek Los Angelesének zenei levegőjéről, a helyi klubbéletről, (a punkon és glam-rockon át ) és az önpusztítás magasiskolájáról, amiben emberünk simán felveszi a kesztyűt a Chili Peppers-el. Továbbmegyek, még egy bizonyos Lemmy Kilmisterrel is, ami dicsőségnek nem dicsőség, de még így papíron is nagy kunszt!
Úgy látszik a félvér gitáros nem csak a fotók tanulsága szerint élt szimbiózisban Jack-el, a pirosmarlboro-val és még annyi mindennel.
A korrajz és műhelytitkok átadása mellett a könyv nagy erénye, hogy nincs benne megmondás és - az egy-két csípős megjegyzést leszámítva - utólagos gyalázkodás sem.
(Axl Rose saját verziója biztos árnyalná a képet, de arra az ő munkatempóját ismerve nem érdemes várni, ill. létezik már egy, de az Mick Wall a „Get In The Ring" c. számban szénné alázott újságíró tollából született..)
A személyes utalásokkal terhelt képgaléria is szokatlanul kimerítő, az meg hogy a közel tizenöt évig tartó delíriumot „rekreációs piálásnak" titulálja, na az tényleg viszi a prímet!
És ha a sztori majd évek múlva egy filmproducer asztalán landol, akkor Slash porokkal megbuherált fantáziája okán mindenképpen animációs betéteket javasolnék, méghozzá Terry Gilliam szellemében.
Kapcsolódó linkek:
