Az amerikai filmipar a popcorn műfajok mellett a fajsúlyos drámázásból is igyekszik kivenni a részét (főleg díjátadók környékén), ám tapasztalataim szerint ezen kísérletek nagy százalékban kiverik a biztosítékot az átlagos pán-európai mozinézőnél. Bárki is rombolta le az ikertornyokat, a sok ezer halott mellett a számlájára írható a hollywoodi lelkiismeret felkorbácsolása, amivel nem igazán jártunk jól. Végre egy üdítő kivétel!!
Míg a vietnámi háború okozta sokkból remek filmekkel gyógyította ki magát az álomgyár, a 2000-es években csőstül zúdul ránk a "gej" és a szirup, a valóságos és mélyenszántó darabokat lámpással kell keresnünk. Örömmel jelentem, találtam egyet.
Walter Vale (Richard Jenkins) az özvegy egyetemi prof. felesége halála óta -talán előtte is- mélyfagyasztott, érzelmektől mentes életet él, gazdasági könyveket publikál, látszólag igyekszik végigalibizni élete utolsó trimeszterét. A néhai művész feleség ugyan hagyományozott némi komolyzenei ambíciót, de az ímmel-ámmal vett zongoraleckék mégsem tűnnek megfelelő antidepresszánsnak.
Egy alkalommal Walter New Yorkba utazik és ritkán használt belvárosi lakásán egy idegen párba botlik, akik jóhiszeműen ugyan, de mégiscsak lakásfoglaló minőségben tengetik az illegális bevándorlók óvatoskodó életét a népszerű metropoliszban.
A szíriai-szenegáli vegyes páros, Tarek (Haaz Sleiman) és Zainab (Danai Gurira), ékszerek készítéséből és zenélésből keresi a kenyérre valót és viharos megismerkedésüket követően mély benyomást tesznek az előítéletek nélkül közeledő alkalmi szállásadójukra.
Tarek és Walter valószínűtlen barátsága egyszerű, tiszta értékrenden alapszik, nincs túlmagyarázás és érzelemgejzírek sem törnek a felszínre unos untalan.
Walter Vale (Richard Jenkins) az özvegy egyetemi prof. felesége halála óta -talán előtte is- mélyfagyasztott, érzelmektől mentes életet él, gazdasági könyveket publikál, látszólag igyekszik végigalibizni élete utolsó trimeszterét. A néhai művész feleség ugyan hagyományozott némi komolyzenei ambíciót, de az ímmel-ámmal vett zongoraleckék mégsem tűnnek megfelelő antidepresszánsnak.
Egy alkalommal Walter New Yorkba utazik és ritkán használt belvárosi lakásán egy idegen párba botlik, akik jóhiszeműen ugyan, de mégiscsak lakásfoglaló minőségben tengetik az illegális bevándorlók óvatoskodó életét a népszerű metropoliszban.
A szíriai-szenegáli vegyes páros, Tarek (Haaz Sleiman) és Zainab (Danai Gurira), ékszerek készítéséből és zenélésből keresi a kenyérre valót és viharos megismerkedésüket követően mély benyomást tesznek az előítéletek nélkül közeledő alkalmi szállásadójukra.
Tarek és Walter valószínűtlen barátsága egyszerű, tiszta értékrenden alapszik, nincs túlmagyarázás és érzelemgejzírek sem törnek a felszínre unos untalan.
A new yorki menekült társadalom bemutatása könnyed és vicces, már-már idealizált egyetértésben él minden náció. Tom McCarthy - a szenzációs Station Agent rendezője- kidagadó erekkel rikoltó lázadás helyett humánus hangnemben szól a valójában igen komplex bevándorlós témáról.
A saját alapanyagból filmező alkotó ismét önhibájukon kívül megkülönböztetett emberekről mesél, Zainab távolságtartása, bizalmatlan viselkedése teljes hasonlóságot mutat "Az állomásfőnök"-ben megismert törpe bakter jellemvonásaival.
Tarek dobleckéinek köszönhetően Walter felébred "katatón" állapotából, az örömzenélés valósággal felszabadítja lelkét és azonnal barátja segítségére siet, amikor azt begyűjtik a zord bevándorlásiak. Walter sivatagos lelki világát barátja édesanyjának feltűnése végleg felkavarja
A film magas értékfaktorához nagyban hozzájárul Richard Jenkins egyedülálló alakítása. A sokat látott -általában vicces apukaként domborító (Sírhant Művek, Azt beszélik..., Step Brothers)- színész, karrierje első főszerepében kiemelkedő kvalitásokról tesz tanúbizonyságot. Nincs könnyű dolga, hiszen a magányos professzor előéletéről szinte semmit sem tudunk, szomorú özvegy, egyszer kiböki, hogy van egy fia Londonban, de valami azt súgja, hogy az élete korábban sem volt örömmámor, és újonnan szerzett barátai régen eltemetett dolgokat hívnak életre benne.
A film nyilvánvalóan kerüli az éles politikai propagandát, itt-ott banálisan leegyszerűsíti a bevándorlókat terroristaként kezelő szervek bemutatását, de fájdalmas tárgyi tévedéseket nem vét. A közkedvelt humor-dráma kombináció itt valóban működik, a történet persze közel sem vicces, de Jenkins egy-egy gesztussal képes friss szellemességet vinni játékába, minden mozdulata, szava a helyén van. A hasonszőrű filmeknél rendre elbaltázott eredetiség ill. annak hiánya itt nem szúrja ki a szemünket, a szereplők mondandója életszagú, tetteik, érzéseik alapján nem lógnak ki a nagy átlagból. Az alkotók megkímélnek bennünket a toporzékolva síró emberek mutogatásától, vagy a hatásvadász drámai csúcspontoktól. Éppen ez a visszafogott ábrázolásmód és kitűnő színészvezetés az, ami miatt igazán működött "Az állomásfőnök" és McCarthy korábban már megvillantott mély emberiessége ennek a darabnak is komoly erényévé válik. Ennek megfelelően a zárójelenet is egy szépséges filmes felkiáltójel, mely akár napokig beszorulhat a témára érzékenyebb elmékbe.
A saját alapanyagból filmező alkotó ismét önhibájukon kívül megkülönböztetett emberekről mesél, Zainab távolságtartása, bizalmatlan viselkedése teljes hasonlóságot mutat "Az állomásfőnök"-ben megismert törpe bakter jellemvonásaival.
Tarek dobleckéinek köszönhetően Walter felébred "katatón" állapotából, az örömzenélés valósággal felszabadítja lelkét és azonnal barátja segítségére siet, amikor azt begyűjtik a zord bevándorlásiak. Walter sivatagos lelki világát barátja édesanyjának feltűnése végleg felkavarja
A film magas értékfaktorához nagyban hozzájárul Richard Jenkins egyedülálló alakítása. A sokat látott -általában vicces apukaként domborító (Sírhant Művek, Azt beszélik..., Step Brothers)- színész, karrierje első főszerepében kiemelkedő kvalitásokról tesz tanúbizonyságot. Nincs könnyű dolga, hiszen a magányos professzor előéletéről szinte semmit sem tudunk, szomorú özvegy, egyszer kiböki, hogy van egy fia Londonban, de valami azt súgja, hogy az élete korábban sem volt örömmámor, és újonnan szerzett barátai régen eltemetett dolgokat hívnak életre benne.
A film nyilvánvalóan kerüli az éles politikai propagandát, itt-ott banálisan leegyszerűsíti a bevándorlókat terroristaként kezelő szervek bemutatását, de fájdalmas tárgyi tévedéseket nem vét. A közkedvelt humor-dráma kombináció itt valóban működik, a történet persze közel sem vicces, de Jenkins egy-egy gesztussal képes friss szellemességet vinni játékába, minden mozdulata, szava a helyén van. A hasonszőrű filmeknél rendre elbaltázott eredetiség ill. annak hiánya itt nem szúrja ki a szemünket, a szereplők mondandója életszagú, tetteik, érzéseik alapján nem lógnak ki a nagy átlagból. Az alkotók megkímélnek bennünket a toporzékolva síró emberek mutogatásától, vagy a hatásvadász drámai csúcspontoktól. Éppen ez a visszafogott ábrázolásmód és kitűnő színészvezetés az, ami miatt igazán működött "Az állomásfőnök" és McCarthy korábban már megvillantott mély emberiessége ennek a darabnak is komoly erényévé válik. Ennek megfelelően a zárójelenet is egy szépséges filmes felkiáltójel, mely akár napokig beszorulhat a témára érzékenyebb elmékbe.
A Visitor- a Schmidt története édestestvéreként- leginkább olyan, más filmek által közhellyé silányított témákról szól,mint humanitás, tolerancia, barátság és szerelem, ráadásként elkötelezett idealizmussal politizál, egy csipetnyit filozofál , és teszi mindezt ritka letisztult, ízléses és elgondolkodtató módon.
Természetesen ez a film is a Sundance fesztivál hozadéka, hozzánk valószínűleg 2009 januárjában jut el, remélhetőleg mozifilmként, bár ismerve a hazai mozi kultuszt lehet hogy ennek már nincs is jelentősége.
